Próbálok valami értelmes - a gyermek számára is nézhető - műsort keresni a tévében. Nem is olyan egyszerű....
Mutatom neki: 'nézd, Málni, ott egy dinó.'
'Anya, ez egy tiranosz.'
Ja, hogy itt tartunk...

        Meglehetősen nehéz úgy angol nyelvű szakmai leveleket fogalmazni, hogy folyamatosan a tegnap esti 'Hét pupu zivatar'  jár a fejemben....

A reggel mindig necces. Rendszerint saját magamba kell lelket vernem, hogy felkeljek fél hétkor – ennél már csak a gyermeket nehezebb ébreszteni harminc perccel később. Ilyenkor mindig rohanok, örülök, ha a leányzó elkapja a reggeli tejét, felöltözik, és a kocsiban tudom időben. Nagy ritkán belefér még egy gyors kávéfőzés a férfinak. Mondom nagyritkán.

Szóval a rendrakás, a beágyazás, a villámgyors takarítás (meg a kávé) majd csak akkor jön, ha hazaérek – valahol félúton a munkába állás és az ebédfőzés között. Így aztán a délelőttök kapkodósak – hiszen már féltizenkettőre mennem kell Lánykáért.

A férfi – nem is tudom, milyen okból kifolyólag – az elmúlt három napban elágyazott és rendbekapta a nappalit, mire hazaértem az oviból. Volt ám meglepetés meg dicséret! És, hogy őszinte legyek, nagyon jól esne, ha ez a csoda nem három napig tartana...

azta...

                  Tavaly november elején már karácsonyi lázban égtem. Terveztem, dekorációkat készítettem, recepteket gyűjtöttem... Tudtam, mit készítünk Pöttyös mamának, azt is, hogy mit fog kapni a férfi – hogy a gyermek ajándékát már ne is említsem, hiszen arra több hét volt a szállítási idő. Nézegetem már egy ideje, hogy mások micsoda házi dekorokkal állnak elő, de a világért sem akartam elkezdeni készülődni: nehogy megint megunjam az egész hűbelebancot december közepére.

Szigorúan december elsején díszítjük a házat, és az első hétvégén készülnek majd az aprósütik előfutárjai. Nem, nem előbb.

Konkrétan három perccel ezelőtt esett le, hogy jövőhéten már elseje van. Ízig – vérig tél. Na jó, csak ízig.... a hó még várat magára. Nem hinném, hogy késésben vagyok, azt viszont igen, hogy még rengeteg más elintéznivalóm van, mielőtt ünneplősdire adnánk a fejünket. És, persze, idén is tökéletes karácsonyt szeretnék.... és valószínű, ez sem lesz az :)

menzaügy

              Azt, hogy eleinte a gyermek mindig azzal várt az oviban, hogy éhes, még elfogadtam. Nyilván mást, máshogy főznek mint anya idehaza, és nyilván pontosan tudja, hogy nem muszáj megennie, itthon úgyis várja majd valami finomság. De mikor hetek múltán sem változott a helyzet, gondoltam ideje utánajárni a dolgoknak. Egészen egyszerű kérdést tettem fel: láthatnám-e a heti menüt (már csak azért is, mert a gyermeket néha hiába kérdezgetem, nem mondja el, mi volt az ebéd odabent). Nagy nehezen előkerítették: kitették a falra négyheti osztásban, hogy minden szülő láthassa. Már akkor gyanús volt a dolog.

Konkrétan heti háromszor zöldséglevest esznek – ezt néha csontlevesnek hívják (és van benne répa zölség, karalábé), néha karalábélevesnek (és van benne répa, zöldség, karalábé), néha csorbalevesnek (és van benne répa, zöldség, karalábé). Heti kétszer tészta van, egyszer rizs vagy krumplipüré (nem, semi más formában nem jár), egyszer kelt tészta a leves mellé (szigorúan csütörtökön). Az uzsonna rendszerint édesség: csokoládés gofri, lekváros piskóta, nutella, méz, lekvár (mindez egy fél szelet kenyérrel), esetleg joghurt (amit már reggel nyolckor betesznek a hátizsákukba... a jó meleg öltözőben....), illetve megesik néha a fél péksütemény (mindig fél, és rendszerint pizzás!).

De, mikor képesek voltak négyéves gyerekeknek csirkepaprikást főzni csirkeszárnyból, meg konzervkukoricás rizst rántott csirkeszárnnyal, meg már minden helyett csirkeszárny van – menü ide vagy oda, hát akkor betelt a pohár. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mire is fizetünk napi négyhetvenet (jelzem: csak mi fizetünk, a többi gyereknek ingyenes – de azért naívan feltételezném, hogy a szülőknek ennek ellenére sem mindegy, hogy mit eszik a gyermek). Ma úgy jöttem haza, hogy felszólítottam a férfit (na, mintha ő tehetne a dologról!), hogy telefonáljon, írjon levelet, de az sem érdekel, ha egyenesen az ügyvédet küldi – még egyszer valaki zöldséglevest meg csirkeszárnyat tesz a lányom elé, bizisten ráborítom. Ennyit a mintamenzáról... Ja, és ez is Békés megye...

Fertőző...

                  Az óvoda olyan mint egy nagy szappanbuborék: valaki mindig elkezdi fújni, és mikor szétpukkan, beterít mindenkit. A lányom így kapta el a hisztitiszt – az egyik kislánytól, aki ugyan az enyémnél (korban is) sokkal nagyobb, de valamiért nagyon jól esik neki minden reggel ordítani, hogy anya/apa – mikor melyik a soros – még véletlenül se hagyja ott. Mikor meg otthagyta, hát azért ordít tovább, ekkor már óvónéni ölében ülve. És persze az én lányom az első napokban rettentő mód megijedt tőle, hiszen nincs még csak hasonló helyzetekhez sem szokva, a legrosszabb, amit talán mondhattak neki (és mondtak is), hogy a kislány azért csinálja, mert buta. Na, azóta mindenki buta nálunk. Viszont a hisztitisz átragadt. Nem, az oviban nem – határozottan csak itthoni körökben művelte. Mondom, -te, mert azért leszokóban vagyunk.

Mindenen és mindenkin tud balhézni, ha megkapja, ha nem kapja, ha a tej nem kék pohárban van, ha a bugyi nem macis, ha kint esik vagy fúj, de akár a napsütés miatt is. Napközben az ember elviseli a dolgot, a legjobb megoldás – a sok sikertelen elmagyarázás, beszélgetés, meggyőzés után a nemfoglalkozomvele-szemléletmód. Ő szépen mondja, én egy méterre tőle gyönyörűen tudok olvasni, portörölni, gyurmázni meg hasonlók. Neccesebb a dolog, mikor apa közben telefonálna meg ügyintézne, de a legrosszabb az éjszaka. Merthogy a legnagyobb okosság, amit kitalált magának, hogy nem hajlandó az ágyában aludni. Abban az ágyban, amit ő választott (anya, ugárlós ágyat szeretnék!), amire a kedvenc meseszereplős takaró meg párna került (eperkéset, anya!), ami elfoglalja a szobája egyötödét, de neki ekkora kellett (konkrétan hárman is nyugodtan aludhatnánk benne).

Két hét nemalvás után (mert a férfi szerint kényelmesebb magunk közé édesgetni, mint nevelő szemlélettel mást kitalálni az éjszaka közepén) úgy döntöttem: elég volt. Az állandó takargatás, húzogatás, hogy az apja elférjen, a haja a számban, a tappancsa a gyomromban, és balra forduljak, és öleljem át, és anya, te alszol?! után nem volt nehéz rászánni magam, hogy mostantól másképp nem alszom. Én a saját ágyamban, a gyermek az övében. És lehet, hogy mindenki fáradt lesz reggel, de legalább elfértem.

Jó, persze...nagy kiabálásoknál átköltöztem inkább én hozzá, mintsem visszaengedjem a felnőttfészekbe, de szigorúan csak annyi időre, amit előre megbeszéltünk. Érdekes módon megértette. A második két hét után most ott tartunk, hogy a saját ágyában akar aludni, anya, addig feküdj ide, amíg elalszom! (öt perc), és reggelig csend van.

A hisztitisz legújabb oka a felkelés, merthogy rosszul esik hétkor. Na igen – mindig van valami...

blogajánló

háááát... enni sem utolsó, de karácsonyi dekorációnak is mutatós.... tippek otthonra... engem megfőzött

tisztatészta

-Anya, képzeld, ma Tibici sírt, mert nagyon fájt neki.
-És hol fájt neki?
-Hát az oviban.

              Eszembe nem jutott volna, hogy már reggel nyolc után néhány perccel a szívroham fog kerülgetni – vagy az agyvérzés, de, hogy bárkivel összevesznék, aki az utamba kerül, az biztos.

Az, hogy a hentesnél (aki egyébként öt óra óta nyitva van) még három óra múltán sincs hús (menjek vissza később......! na, azt lesheti...), hogy a boltban (ami egyébként baromi drága, de más nincs égen - földön) a tejpultban minden van, csak tejtermék nincs (se egy kakaó, se sajt, se joghurt, semmi......), hogy a postán fél órát állok sorba, mert, ugyan én voltam az első, de csak ketten vannak, és pont az nincs ott, aki tudja kezelni az elektronikus rendszert (szerintem még én is ki tudtam volna válogatni a megnyomandó gombok közül, hogy melyik szükséges az ajánlott levél feladásához, de mindegy – ráadásul cirka egy hónapja dolgoznak ezzel a rendszerrel, és még mindig ennyire nem megy...) Katasztrófa. És akkor hozzám mert szólni a tápos, hogy már régen voltam a szokásos abrakért... Azért az abrakért, aminek az árát egy röpke hét alatt kettőezer-hétről négyezer-nyolcra emelte... Na, ő kapta meg a mondandómat. (utólag is bocs).

üzenetküldés: sikertelen

-Anya, hozol csirkét?

-Málnika, két napja ettünk csirkét, nincs már belőle. Kérjél valami mást.

-Jó, akkor kérek..... csirkét!

-Elfogyott a csirke. Egyél krumplit, fasírtot, szendvicset, sajtot, kolbászt, sonkát, pingut, kekszet, banánt, almát......

-Hát, akkor kérek csííííír-kééét! 

(legalább szótagolni tud)

        Hogy micsoda tragédia tud abból kerekedni, ha az ember lánya ledől délben egy órácskára?! Az egyik ötpercenként nézte, fent vagyok-e már – csak, hogy megmutathassa a hálón kinézett horgászruhát, míg a másik majd szomjanhalt egy bögre langyos tejért, de az a világért sem lett volna jó, ha az apja hozza be. És, ha már úgyis fent vagyok, akkor válaszoljak már a szappan iránt érdeklődő levelekre is, mert ahhoz úgyis én értek.... És persze éhesek is, meg menjünk már tojást keresni, meg meg.... Még jó, hogy kipihentem magam...

          El-elmaradozom mostanában. Nem azért, mert meguntam a nyomonkövetés eme virtuális formáját, nem is mondhatnék hiányában, hanem, mert egyetlen dologról mesélnék már nagyon szívesen. Arról meg még nem lehet. Így aztán néhány összeszedetlen keszekusza mondat kerül csupán minden nap a képernyőre ujjaim bökdösése révén, visszaolvasva őket említésre (közzétételre meg pláne) sem méltóak, így aztán újra és újra a kukában végzik.

Értelmeset kihúzni belőlem majdhogynem lehetetlen. Ellenben a leányzó szája egész nap be sem áll. A mókuska, mókuska napi sokszor elhangzik nálunk, bár Lányka szerint nem úgyis fára megy a végén, hanem úgyis elfárad. Végülis mindegy, csak ne essen le.

Bokáig gázolunk az őszben – a lehulott, csupavíz levelekben meg pláne, köszönhetően a háromnapos égszakadásnak - meg a hidegben, hogy az átdidergető szélről ne is beszéljek. A gyermek a héten napi huszonnégyes társaság, ami egyeltalán nem probléma, csak jó lenne, ha éjszaka elboldogulna magában. Ez a legújabb: nem akar egyedül aludni.

A kutyák félóránként lesnek be a teraszajtón: vagy azt firtatják, hogy mit falatozunk idebent, vagy játszani hívnának. Esőmentes időben igyekszünk a kedvükre tenni, nem csak néhány 'jólvannal' megdobálni őket, hanem labdát, botot, meg bármi visszahozhatót elröpíteni nekik jó messze.

Régi rendszeresen olvasók talán emlékeznek: tavaly is jó előre megjósoltam a közeledő hideg telet. Jelentem: Gizim szépen növeszti a bundát – igencsak valami szőrmekabátba bújt eszkimóra hajaz. Valószínű idén sem ússzuk meg súlyos mínuszok nélkül. (Pedig én már most nagyon fázok.) Szóval pakoljatok fel bőven tüzelővel a télre, meg húzzatok a gyerkőcök lábára még egy zoknit....

És mielőtt felemlegetném a közelgő mikulást és társait, engedjétek meg, hogy nagyon boldog szülinapot kívánjak - innen – Dórinak. Isten éltessen sokáig!

néhány utolsó napsütéses kép még a tél előtt

láttátok már?

ezt itt

Jajjjjj nekem...

a hús, az kell..... sussz-passz

              Nem vagyok egy nagy húsevő. Inkább legyen ritkábban valami minőségi, valami különleges, valami nagyon rákészült, mint minden nap tömegáru. Szóval egy jó pörkölt nálam egyre ritkábban jöhet szóba, pedig valamikor nagyon imádtam, a sült kolbász pedig abszolút lekerült a listámról. Így aztán nem okoz különösebb nehézséget, hogy időnként a férfi ötleteinek kedvezzek – mióta a gyermek óvodás, egyre gyakrabban rendel ő is 'menzakaját' itthon. Grízes tésztát akart. Én meg miértisne-alapon megfőztem neki.

A probléma ott kezdődött, hogy az oviban is tészta volt: káposztás – és, ugyan Lányka be is falta, mert igencsak a kedvenclistán szerepel nála, mégiscsak megéhezett mihelyst hazaértünk (ebéd után tíz perccel), és csillogó tekintettel kérte, hogy 'Anya, akkor most már hozzál husit, krumplit, villát, kést meg tányért.' Mire én – kedvesen ám határozottan – ecseteltem, hogy tulajdonképpen itthon sincs ma husi..... A gyermek erre felhördült: 'Na de Anya! Mi az, hogy nincs husi?!' Úgy látom, igazi kis T-Rexet dédelgetünk itthon... Mindenesetre ma van husi.

       Ma már nem divat játszani, ugye? (Terveztem tíz-, húsz-, harmincezernél, aztán mindig elmaradt. Már nem tervezem. Szám szerint nem.) És írni is egyre kevésbé divat. Akkor sem, ha soha nem is azért űztem ezt, mert az volt. Divat. 

A hatalmas magányom kellős közepén kezdtem szavakba önteni a gondolataimat - tettem mindezt névtelenül, arctalanul, sokszor saját véleményem közkinccsé tevése nélkül. (Nem, még mindig nem szeretek konfrontálódni. Ugyan minek?! Hogy bosszankodjak, hogy valaki nem ért... hogy máshogy gondol... hogy ezt nem tudja szépen megfogalmazni... óóóó, hát az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint ezen idegeskedni..)

Aprócska életem hatalmas  csodája lett, mikor rám találtak - és azóta is számtalanszor visszatértek a makói lányok (hálás köszönet nekik a támogatásért, a jószóért, a szeretetért. A barátságért, így, ismeretlenül is.) Azután sokan jöttek - a rendszeres olvasóim száma máig nem tükrözi a látogatottságot, de én nem bánom. Tiszteletben tartom az ő névtelenségüket is. Hogy biztonságérzetet ad,  vagy jobban esik csak kukucskálni máshol, azt nem tudom. Mindenesetre velük is teljes az élet, köszönöm minden egyes oldalletöltésüket.

Tulajdonképpen újságíróként egyetlen hatalmas vágyat dédelgettem anno: hogy egyszer majd miattam vegyék meg a sajtót, nézzék a tévét vagy hallgassák a rádiót. Én ezt kaptam a blogtól - napi többszáz vadidegen ember kíváncsi világvégi életem rebbenéseire, és ez hatalmas dolog. Számomra mindenképpen.

És tudjátok mit?! Tavasszal álmaim állását ajánlották fel.... és én nemet mondtam... nem, nem akarok újságíró lenni... A kíváncsiság, a tudásszomj, a mondhatnék nem csak azért van bennem, hogy eladjam.. Nem. Már egészen más távlatok járnak felénk....

szerelem

                Két maréknyi. Ezúttal ennyi maradt ki. Fa, műanyag és fém vegyesen. Tipli, meg csavar – többféle is – meg olyan cuccok, amiről ki nem tudnám találni, hogy mire valók. És, hogy őszinte legyek, az összeszerelési rajz sem mutatta őket. Mindenesetre a szekrény tökéletesen áll nélkülük is... Na de most komolyan: nektek sikerült már úgy összerakni lapraszerelt bútort, hogy minden alkatrészt felhasználtatok?! Mert nekünk bőven van mindenfélénk az ágyból, a tévészekrényből, a......

A szekrénnyel mindenesetre elégedett vagyok – nagggyon szeretem, már most – a futárok is jófejek voltak, és nem dühöngtek, hogy Világvégére kell jönniük (ezzel nincs ám így mindegyik) – és hálásan köszönték, hogy megértem, miért csak estére értek ide a bútorral... Na ja, hát ezért is hívják Világvégének.... Az egyetlen aprócska problémám, hogy, ha a kedves munkatárs a soroksári üzletben pontosan ismerte volna a csomagolási méreteket, akkor nem vártunk volna egy hetet a szállításra, és nem fizetünk tízzel többet, mert nyugodtan befért volna a mi autónkba is. Na mindegy, ennél rosszabb ne legyen.

Ja, igen: elvileg magunknak szántuk, gyakorlatilag Lányka már az összes ruháját belehordta. És hintázni is remekül lehet benne...

az élet apró örömei...

...olyanok, mint, hogy a tavaly tévedésből rossz méretben megvásárolt (egyébként nagyon is lájkolt - azonban, értelemszerűen sajnos kicsi) mellény - idén tökéletes. Nem, nem a mellény nyúlt ki.

na most 'asszongya, hogy télen kevesebb fényt és vizet igényel, elég HETENTE HÁROMSZOR öntözni. Hm.... (lehet, hogy velem rosszul fog járni...)

sütögetek...

              Igazán rajtam volt már a sor. Merthogy heti két – háromszor kapnak valami harapnivalót a szülőktől – nagyszülőktől a csemeték az oviban. Gyümölcsöt – zöldséget, amit a tízóraihoz tálalhatnak a dadusok, vagy süteményt ebéd utánra. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, Lányka kedvence készül: muffin – na ná! hogy a sajátomnak szeretnék leginkább kedvezni.... halkan súgom: kétlem, hogy lenne olyan négyéves, aki muffin-undorban szenved...

Na de tizennégy gyereknek (meg ugye három felnőttnek) azért elég tetemes mennyiséget kell készíteni – ha nem is méretre, de darabszámra mindenképpen. A másfélórás sütögetés után megemlítettem a férfinak, hogy tizenkét gyereknél semmiképp se akarjunk többet, mert akkor nem tudok egyszerre mindenkinek legalább egy mufflont készíteni. Nyugodt hangsúllyal közölte, hogy már éppen kinézett nekem egy méter széles tűzhelyet, amelyhez mindenképpen kapok még egy muffinformát is.....

helyzetjelentés

           Világvégi életünk eléggé felpörgött az utóbbi időben. A férfi rengeteget dolgozik – szinte a fülére nőtt a telefon ( a számlát még nem küldték ki, csak – rossz – sejtéseim vannak róla), én folyamatosan sietek valahova – és rendszerint késésben vagyok, de mindig időben érkezem (hogy hogyan, azt a képzelőerőtökre bízom - nem, teleportálni nem tudok...), a gyermek meg... hát gyermek... és leginkább igyekszik kiélvezni ennek minden percét – hangot is adva az örömének, a legújabb felfedezéseinek, a...... Szóval némileg elfáradtam: a régi tiszta nyugalom – senki hozzánk nem szólós időnek, úgy fest, vége.

Az óvoda és az új napi rutin eléggé felbolygatta a kényelmes kis életemet – nem, nem csak a felkelés, meg csinos ruhába bújás.... ezeket nagyon szeretem... ellenben délelőtt semmi nemitthonit nem tudok intézni: merthogy nem érnék vissza időben, hogy a leányzóért mehessek. Pedig baromi büszke ám magára, hogy mindig az ő anyukája az első ebéd után... Így aztán nem csak az eljárós munka esik ki az életemből, hanem a csavargások, a piacozás is. A friss gyümölcsért, zöldségért ölni tudnék – inkább hús ne legyen, csak zöldet ehessek, de Világvégén a választék az alma – banán párosításban merül ki, a kérdésemre – hogy lehetne-e esetleg padlizsánt rendelni – pedig kérdéssel feleltek. Szóval nem ismerték. Sok mást sem.

És akkor már nem is említem, hogy megint megkezdődött az éves rendes lakásfelújítás nálunk. Ja, mégis. Épp most említettem... Így aztán nézzétek el nekem, ha a sokmindenegyéb mellett a blog került hátérbe – igyekszem itt is helytállni.

ezt csinálom, mikor nem dolgozom: otthont teremtek (a hatalmas rumliból): napjában többször is.

A férfi belátta, hogy én sokkal szebben tudok halat filézni - erős a gyanúm, hogy ez nekem annyira nem jó biznisz, mert mostantól akkor mindig nem kell csinálni..... kellett ez nekem....

szóval az úgy volt,

hogy múlt hétvégén a  férfi csavarogni vitt minket (jajj, olyan szép csizmát kaptam - meg táskát....), és a megnemmondommelyik cipőboltban választottam a gyermeknek sapka - kesztyű szettet. Kettőt.
De az eladó nagyon maga alatt volt, és az egyiket elfelejtette számolni. Az utolsó másodperben eszébe jutott ugyan azt is felírni a számlára, és elkérni a vételárát - ellenben most vettem észre, hogy a lopásgátló kütyü (igen: az a mágneses cucc) benne maradt. (miért is nem jelzett?!!) Na, most az ugyan evidens, hogy (ugyan nagyon régen akartam már ilyen szerkezetet, valószínűleg semmire nem jó, de nekem tetszik) nem fogunk miatta ismételten csaknem hatszáz kilométert  utazni, ellenben valahogyan meg kellene szabadítani tőle a sapkát. Mert lassan kelleni fog. Nem, nem a kütyü. A sapka.

                 Első nap még szerettem volna a fülébe súgni, hogy kapja fel a cipőjét, és fussunk haza. Hogy jó nekünk otthon, együtt, napi huszonnégyben. Hogy akarom még babusgatni, ebédet főzni neki, meg pocsolyába ugrálni, amíg nem száradnak fel az éjszakai zivatar nyomai. De nem súgtam, mert ő annyira élvezte a változás minden percét. Nekem meg persze összetört a szívem, de biztos voltam benne, hogy hosszútávon így lesz jó – sőt, nyilvánvalóan ez az egyetlen járható út.

Aztán láttam, ahogy okosodik. Ahogy barátai lesznek. Ahogy elles tőlük dolgokat. Ahogy beáll a sorba kézmosásnál. Ahogy egyszerre köszönik meg az ebédet. És láttam a fiúkat is, akik körülötte legyeskednek. És azt is láttam, hogy Lányka még nem érti, miről is van szó, és gond nélkül húz hol egyikhez – hol másikhoz a szíve: bár leginkább csak az aktuális játék miatt. És igen: azt is láttam, milyen csalódást okoz ezzel hol egyiknek, hol másiknak.

Tegnap alig vártam, hogy oviba vihessem. Hosszú, rettentő hosszú volt az elmúlt hét. Régen voltam ennyire fáradt és ingerült – de ez az összcsaládi betegség nálunk eddig nem volt 'divat'. Éjszaka nem tudtam aludni, nappal meg hallgattam a nyűgös gyermeket, a türelmetlen férfit, a köhögést, az orrfújást, az anyaaaaaaaaaaaaa ez meg azt....

Málnám gond nélkül csapódott vissza a csapatba – az öröm duplán nagy volt, mert megérkezett a tornaszobába a beígért trambulin is. Most aztán megy reggelente az ugra-bugra. És igen: a hős lovagok is megjelentek a színen. Jaj nekem...

nos igen: itt van az ősz - nálunk is...

            Csendszünetre ítéltem magam: egyfelől a torkomnak is jobb, ha nem járatom folyamatosan a számat – másfelől meg az első néhány alkalom után nagyon meguntam, hogy mindent legalább háromszor kell elmondanom, mire a többiek megértik. A férfi a számat skubizza folyamatosan – állítólag arról próbál olvasni, mert hang alapján nem érti, mit akarok.

persze a színe nem stimmel...
nem bírok én ezzel a masinával...

Így aztán előkerült némi maradékfonal, egy horgolótű – és igen: megmetszettem a szőlőtőkét is. Alakul..... azért még minimum egy horgolt széles-színes akasztó jár rá. A körte szárát sötétbarnára szerettem volna – nem is értem, miért nincs egy lányos házban barna maradékfonál?!!

2.0: terjednek a bacik

            Igen: én is beszedtem. Jó kis torokégés, orrfolyás, kongó, üres fej. Annyira kellett koncentrálnom vezetés közben, hogy szabályosan elfáradtam, mire hazaértem. A gyógyszertárban háromszor kellett megismételnem, hogy Rennie-t kérek, mert az orrhangommal nem igazán voltam (köz)érthető, és az előbb rászóltam a kutyára, hogy ne merészelje megenni a macskák elől a spagettimaradékot, de még ő is kiröhögött. A férfi tegnap még nagy büszkén ecsetelte, hogy idén ő bizony semmi bacit nem kap el, mert olyan de olyan erős szervezete van..... reggel óta tüsszög.... hát ennyit erről. De legalább Lányka jobban van.

ajándékot kaptam

Bizony, Verától jött. És meg kell, hogy mutassam, mert egyszerűen gyönyörűek. Soha nem láttam még ennyire aprólékosan kidolgozott, finom kézimunkát. Olyan aprók a szemei (?!), hogy szinte nem is látom őket – fogalmam sincs, hogyan boldogult velük Vera, de az biztos, hogy én nem tudnék. És ahogyan elnéztem a keresztszemes hímzését, mindjárt letettem róla, hogy valaha is kipróbáljam. Kizárt, hogy ilyen szépet tudjak....

Szóval nagyon köszönjük – Lánykával együtt, merthogy ő is kapott egy cicust és csokoládét. Jelentem, egyiket sem adta vissza a fotózáshoz.

...

Emlékszem, néha a fél életemet adtam volna, hogy egyetlen falat ételt beleimádkozhassak. Győzködtem, könyörögtem, kértem, esedeztem, ha tudtam, a szájába csempésztem. Rettentően sokat szenvedtünk az étkezésekkel, és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor túlléptünk ezen a korszakon is. Hogy végre jóízűen falatozik – az sem izgat, ha magában a szalonnát... Hogy érdekli minden íz, illat. Hogy nyersen a friss zöldséget, gyümölcsöt.... És bármit. És eleget. És kérés nélkül.

És most megint ugyanúgy összeszorul a gyomrom, ahogy végignézek rajta. Hallgatom a szuszogását, nézem a bágyadt arcát, a csillogó szemeit. Mérem a lázát, törlöm az orrát, kenegetem a hátát a légzéskönnyítővel. Próbálok legalább folyadékot tukmálni bele, és igen: a fél életemet adnám már egyetlen falatért is....

reggeli szösszenet

- Ma nagyon korán keltünk... - sajnáltatja magát a férfi, miközben alig tudja nyitva tartani a szemét.
- Nem, drágám... Ezt úgy hívják, hogy kivételesen nem vagyunk késésben..... (és még egy hónap van óraállításig..)

Meglehetősen idegesít a blogger új felülete - igen, én ezidáig ragaszkodtam a régihez - de most akárhogy próbálom is, nem tudom már visszaállítani. Tudom, megszokás kérdése, de jelenleg annyira nem szimpatizálok vele, hogy még bejegyzést sincs kedvem írni rajta. Inkább a bejelentkező lapot renoválnák meg, mert az speciel határozottan csúnya.
Meg az időjárás is - ez az ősz a világért sem akart olyanra sikeredni mint a tavalyi. A hosszú meleg vénasszonyok nyara, úgy fest, csak illúzió marad. Ma még a házból se nagyon tudtuk kitenni a lábunkat bőrig ázás nélkül, hogy azt már ne is említsem, hogy rendre majdnemelaszunk reggelente. Soha nem örültem volna annyira az óraállításnak, mint most.
DE! csütörtök van. Nyakunkon a hétvége, és ugyan ahhoz van most a legkevésbé kedvem, azért mégiscsak jó lesz valamire: legalább kialudjuk magunkat...

udvari felállás

Emlékeztek még a két némberre, akiknek a tejgyáramat köszönhetem?! 

látjátok azokat a nagy melleket?! na, abból lesz holnap a túró...

Élnek és virulnak, sőt, mióta kaptam a férfitől villanypásztort (ugye, mondtam én, hogy hasznos holmikat szokott nekem venni...), azóta nagyjából kétszer akkora a hasuk mint egy átlagos nap után. 

Emellett a kertünk is felér egy pusztával: mindent megettek, ami mozdítható volt benne, és az sem utolsó szempont, hogy nekem is sokkal kevesebb dolgom van velük. Mondjuk kiengedem és becsukom őket, viszek vizet (olykor zabot, mert az nagy kedvenc), és megfejem őket. Ez összesen mondjuk napi húsz perc, plusz a gyönyörködés bennük még negyven:) nagyon lehet őket szeretni.... és sokan hálásak a szappanjaikért is...

igen, persze.. Rozi a kedvenc....

Aztán vannak itt pipik is... hűek a nevükhöz (merthogy ők tojótyúkok), és már két éve tojnak fejenként minden nap egy tojást..... most csak hatan – mert a hetedik a fészken ücsörög egész nap. Tojáskereséskor nagyon kell figyelni, mert összegurigatja a többiek alól is a tojást a sajátjába, és mindenáron ki akarja költeni őket....

A kacsa még magányos – de jövőre asszony jön házhoz. Jobb híján én megyek érte – mert idén a férfi ígérte meg, hogy beugrik érte a hentesünkhöz, de még nem sikerült neki (március óta).... 

Kérdem tegnap az uram: van-e valami, amit nagyon szeretne enni?! Azt mondja, hogy már nagyon régen csináltam gyereklángost. Kérdem én, miiiit?! Én még életemben nem csináltam GYEREKLÁNGOST. Magyarázta miről is van szó, én meg a világért sem ismertem rá - mígnem hozzátette, hogy én porcukorral szoktam enni. Na, mondom, akkor az a krumplispogácsa lesz. Jelentem: kisütve. (és esküszöm, nagyon jó porcukorral..)

most én kérnék

             Tetőtől – talpig ősz van. Reggelente bokáig gázolunk az avarban, és minden porcikánkon átfúj a hűvös szél. Az első bacikat is sikerült összeszedni: Lányka hozta haza az oviból – és ugyan néhány napig szépen álltam a sarat, aztán csak kaparni kezdett az én torkom is.... Mindenesetre megrendeltem a gyermeknek a grapefruitmag-kivonat cseppeket, nem hiányzik semmi komolyabb lábrólledöntős a télre. A szekrényeket átpakoltam, mindenki kézközelbe kapta a bélelt, a vastagabb, a hosszabb, az őszibb holmikat. Ez így van rendben, nemde?!

Nem vagyok egy a fejemetahomokbadugó-típus, az már más kérdés, hogy a véleményemet inkább megtartom magamnak, mintsem konfrontálódjak, azmeg megint csak más, hogy szívesen segítek ahol tudok – teszem ezt mindezt névtelenül, arctalanul, mert nem várok cserébe semmit. Sem barátságot, sem köszönetet. Az ilyesmit csak ingyen fogadom szívesen.

Szóval őszintén megsajnáltam – azt hiszem, főleg egy anya, nem is érezhetne másképp – a kisfiút, aki az elmúlt három hétben ugyanabban a bokafölé érő nadrágban jött oviba minden áldott nap, ugyanabban a pulcsiban és ugyanazzal a mosollyal az arcán. Őszinte gödröcskékkel a szája szélén, jókedvvel, barátságosan, a cimborákra kiéhezve. És valószínűleg a tízóraira is. Súgom ezt halkan.

Nem akarok, nem is tudok rosszat mondani a szüleire – egyáltalán nem ismerem őket. Fogalmam sincs, hogy tehetnek-e arról, hogy ott tartanak, ahol, hogy mozdítják-e fülük botját, hogy jobb legyen: legalább a kisfickónak, vagy csak üldögélnek a babérjaikon, és várják a csodát meg a segélyt.

Az azonban biztos, hogy segítek szívesen – mert megtehetem. Mert nekem is jólesett volna, mikor feleenyire sem aranyozta be az életünket a napsütés, és mert van az úgy, hogy sehogysevan. Tudom én. És ebből ki kell mozdulni. Akarni kell a jobbat, a többet, a szebbet.

Szóval, a magam részéről összeszedtem egy kupac gyerekruhát, meg cipőt, és holnap viszem a védőnőnek. Majd ő tudja, hol a helyük. Igyekeztem úgy válogatni, hogy neki is legyen méret. Mert annyira lehet szeretni minden aprót.... És annyira jó lenne, ha nekik jobb lenne...

És nagyon megköszönöm, ha te is körülnézel a környezetedben, és adsz, ahova tudsz. Mert vannak, akiknek nehéz lesz az idei tél.

nem is hiszem el... szeptember (majdnem) végére lett egy kotlósunk... jó lett volna, ha két hónappal korábban jut eszébe, hogy 'gyereket' akar...

mikéntek és hogyanok: ismét maradékot hasznosítok..

            Anyukám gyakran tette az asztalra gyermekkoromban – nálunk ritkán készül. Olyankor viszont teljes a siker, mert olyan de olyan kavalkád kerekedik az ízekből és illatokból.....

Úgy esett a dolog, hogy a hét vége fele maradt néhány szelet panírozatlan sertéscombom, és egy nagyobbacska marék kacsamájam. Ezekből mindjárt ezerféle receptet lehetne összedobni, de gondoltam, ne árválkodjanak a fonnyadás szélén álló paprikák sem, akkor már jöhet paradicsom, meg rántani való sajt is....

Amíg mindent előkészítettem meg is főtt héjában a burgonya.

Elsőként persze a jó kis háziszalonnából vágtam és sütöttem néhány szeletet fehéredésig. A visszamaradt zsiradékba kerültek a hússzeletek, ételízesítővel megszórva, kaptak egy szép barnás kérget, majd a helyüket átvették a hagymakarikák. Nem akartam beletenni őket a lecsóba, de erről majdkésőbb. Szóval a hagymák távoztával jött a paprika (volt köztük egy annyira csípős, hogy a Lányka adagjából mindjárt ki is hagytam a lecsós réteget...) és paradicsom, és legvégül ebbe a sok-sokféle visszamaradt ízbe került a kacsamáj.

Aztán már csak személyenként egy nagyobb darab alufóliára volt szükség: alulra került egy kis szaft a kacsamájból, egy krumpli szeletekre vágva, lecsó, husi, máj, hagyma, sajt, szalonna. Szeretem ezt a rántanivaló sajtot, mert míg a többiek rendre szétfolytak és az alufóliára tapadtak volna, ez csak szépen megolvadt. A hagyma pedig egészen édesre karamellizálódott, nagyon finom lett.

Zsupsz a sütőbe, sok idő nem kell, hiszen mindent elősütöttem.

Szóval alig valami, időben sem sok, mosogatni is csak a vágódeszkát kellett, egy kést és egy serpenyőt.... Ahány alkalom, annyi variáció..... Kell ennél több?!

forintoló

               Az idő telik. Lépj a hatos mezőre, és vedd fel a játékmestertől az ötezer forint jutalmat. Ismerős, ugye?! Már gyermekként is házra, kocsira gyűjtöttünk, számlákat fizettünk, időnként leégett az otthonunk, és fizetett a biztosító. Mert biztosítás, az kell! Azóta is van. Egész kicsi korunk óta a nagybetűs életre neveltek, és mindössze azért kapott nálam kisbetűt, mert – lássuk be – sok minden kimaradt.

Már akkoriban is a szerencsekártyát szerettem a legjobban. Persze soha nem tudhattuk előre, hogy jót, vagy rosszat fog hozni, de a kiszámolt, minden lépésben megtervezett jövőt én nem szerettem annyira. Kell a változatosság, kellenek a meglepetések, és kell a szerencse. És időnként nem árt jó nagyot a popsinkra huppanni sem, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy halandók vagyunk, másoknál sem nem jobbak, sem pedig rosszabbak, ugyanakkor pedig velünk is megtörténhet az, amiről ők is azt hitték, hogy velük ugyan soha.

Mióta megszületett a lányom – idestova három és fél éve – mégis sokkal inkább vágyom a kiszámíthatóságra. A pontos tervezésre és kivitelezésre – mert, ha csak rólam lenne szó, zsupsz, ugranék a nagybetűsbe, de erről az apróról valakinek gondoskodnia kell. Neki biztonság kell, szervezettség, végiggondolt ütemterv. És – noha eddig sem pazaroltam el egyetlen forintot sem a 'szappanpénzből': csak és kizárólag fontos dolgokra gyűjtöttem – mostantól egy bankszámlán fog kamatozni a bevétel minden egyes fillérje. Jövőt építek. Lehet, hogy lassan, de biztosan jó helye lesz néhány év múlva.

így állunk

              Határozottan jót tesz nekünk ez a szervezettség, amit az óvoda jelent az életünkben. Nem csak Lánykán látom, hogy okosodott, ügyesedett, komolyodott már egy hét alatt is, de nekem is jól esik reggel időben felkelni, szépen felöltözni – nem csak afféle itthonmaradós nacit (vagy szoknyát) meg pólót magamra húzni. És hát nem csak a gyermeknek lettek barátai az oviban, de egészen jófej szülőkkel hozott össze a sors, akad köztük jó pár, akinél érezni lehet, hogy tényleg foglalkozik a csemetével, nem csak azért van, mert lett. Jó lenne, ha ez egyértelmű lenne mindenkinek, de sajnos akad kivétel is.

A délelőttök persze elrohannak. Bő három órám van mindenre, amit beterveztem – jelentem: a kamra gyönyörűen kifestve, télirevaló bepakolva (jut eszembe, készül még abból a babos zakuszkából, mert túl jóra sikeredett), a konyha is szépen alakul. Függönyt kell varrnom. Azt nagyon, mert most úgy befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ki nem tudom hessegetni.

Lánykának új szoba dukál. Merthogy nagylány lett. Nagyon nagy. És ugyan semmiféle kismackós bordür nem volt soha a falon, meg plútókutyás sötétítő és hasonlók, de azért mégiscsak változtatni kell itt-ott. Teszem azt, az általam megálmodott (szerintem nagyonbarátságos, és mutatós) ágyat secpec kifujjolta (még jó, hogy nem rendeltem meg sutyiban, hanem kikértem a véleményét), mert neki nagy ugrálós kell.... Így aztán azt kapott, csak még a dekorálása hátra van, másfelől meg valami pakolós polc is jár mellé, meg új asztal székkel, mert az apróméretűt kinőtte.

És akkor még mielőtt végigsorolnám a naptáram összes bejegyzését (bizony! Már azt is vezetek, mert elveztem a bevásárlások, a megrendelések, a tennivalók között nélküle), szaladok gyorsan még egy kicsit dolgozni. Mert a Főnök morcos lesz. Én meg mindjárt megyek az apróért.... Mindig számolom a perceket: még huszonőt.

Kicsit elmaradtam vele, mióta a gyermek óvodai napjait szervezem... na de most már aztán lassan belerázódunk, jut megint idő erre is:  sok - sok újdonság a boltban

mikéntek és hogyanok: maradékhasznosítás

          Meglehetősen ritka, hogy nem falják be azonnal, és, még ha marad is, akad mindig rá jelentkező a négylábúak között. Így aztán most szánt szándékkal csak tizenkét darab sült - ha nálatok maradna ki ennyi (vagy legalább a fele), akkor érdemes három különböző tölteléken, meg egy gyorsan összedobható rétestésztán (netalántán boltin) törni a fejeteket.

Kinyújtottam a rétestésztát (nem, ez most nem a nagyon vékonyra húzogatós...... palacsinta vastagságúra mindössze), megkentem olajjal. A palacsintákat (saját recept itt) kettesével egymásmellé tettem, afféle matekórai halmazképként: két palacsintának van egy közös metszete, a két palacsinta ezáltal együtt tekerhető fel. A lényege mindössze annyi, hogy a két palacsinta együtt olyan hosszú kígyóvá tekerhető, mint amekkora tepsivel gazdálkodunk. 

Szóval háromféle töltelék: az enyém egy kicsit őszibb verzió - abszolut el tudom képzelni valami finom gyümölccsel a túró mellett (nálam persze házi), illetőleg mák és szilvalekvár került bele. 

A palacsintákat a képen látható módon egymásra helyezzük, a rétestésztával körbetekerjük, tojásos tejfellel lekenjük, és mehet a sütőbe. A tizenkét palacsintából értelemszerűen két rúd tapolcai rétes készült.

Gyors, egyszerű és nagyon finom. Szerintem. Meg, ahogy elnézem, a többiek szerint is.

na jó. most ott tartok, hogy levettem, kimostam, és próbálom végiggondolni, melyik kapocs, zsinór, gumiszalag hova való.... nagyon meg van variálva ez a gyerekülés....

Meg kell hogy mondjam, egy hatalmas gödör mélyén érzem most magam. Három és fél éve nem volt ekkora csend idehaza, mint az elmúlt két napban. Pang a ház. Apával kerülgetjük egymást, néha összefutunk útközben, hallgatjuk a nagy semmit. A kutyák mélabúsak – rettentően unják magukat, Rozim folyamatosan magyarázza, hogy ma még senki nem vitt neki répát, Hujci meg csak alszik a létra felső fokán, nincs, aki piszkálja...

Másfelől pedig dagad a mellem a büszkeségtől – mert (a reggeli nyafogásokat leszámítva) olyan ügyes óvodás lett az én apró – fél karomon elférő kislányomból, hogy csak na. Tetszik neki a sok gyerek, Viki, akivel (neméletreszóló) barátságot kötöttek, a szervezettség, a kötelező feladatok, az együtt kézmosás, a naposi munka, a...... És – ugyan korábban baromira elleneztem volna a dolgot – de most nagyon örülök, hogy kicsit még puncsosok is vagyunk, mert, bár Málnit nem lehet nem szeretni, mégiscsak jó a tudat, hogy óvónéni nem fogja nyakon csapni, még ha rosszat csinál sem, mert az én lányom (vannak, akik nem lehetnek ebben ennyire biztosak sajnos), mert a dajka néni vizet fog reggelinél csempészni a bögréjébe, pedig mindenkinek kötelező meginni a teát (amit persze az én lányom soha nem fog), mert a dadusnak mindig lesz egy jó szava hozzá, még, ha el is kámpicsorodna a nagy végtelenben. És fontos apróságok ezek egy anya számára, mikor a szíve éppen darabokra törik, mert a lánya lecserélte egy csapat nagyhangúra.

Egyébként pedig még egy fél óra és jön is haza. És a délutánok úgy pörögnek, mint még soha, mert annyira vágyunk egész délelőtt egymás társaságára, hogy le sem lehet minket vakarni a másikról. És ezer dolgot akar mesélni, és mosolyogva jön, és jól érezte magát, és mindenben segít, és ölel, és puszil, és olyan jó. Akkor is, ha ez a röpke négy óra itthon nagyjából semmire nem elég (de legalább a munkámmal haladtam), akkor is, ha este holt fáradtan esek ágyba, de hajnalban már kukorékolok, mert előre aggódok, hogy el ne vesszen, nehogy ráboruljon a homok, leessen a mászókáról, vagy ne legyen hajlandó reggelizni. Jaj, ez az anyai lélek. Már örök életemre aggódhatok....

Arra jutottam, egy esélyt még adhatok az új óvónéninknek (az egyetlennek), mielőtt leírom kerekperec a véleményemet róla. Mondjuk tiszteletben tartva a negyvenvalahány év szakmai tapasztalatát. Nem tudom, hogyan sikerült megszereznie.

belerázódunk...

színeket tanulunk - szépen felismeri mindet, tudja is a nevüket, csak néha még a szezon a fazon.
-Nézd, anya, lözzz.
- Málnika, az zöld.
- Én is azt mondom: lözz.
- ZZZZZzöld.
- ZZZZZlözz.
- :) ellenben holnap első nap az óvodában. Ez a hivatalos verzió, egyébként csak jáccóba megyünk a gyermekkel a babákhoz. Ez a kevésbé irritáló megnevezés nálunk.

babos zakuszka

             Nem szeretek egyféléből sokat befőzni – inkább legyen változatos, és válogathassunk kedvünkre. A párom nagyon jókat szokott mosolyogni rajtam, mert egy szem éretlen görögöt is olyan féltve tudok behozni a kertből, és nekiállni (két kisüvegnyi) ecetes dinnyét készíteni belőle, mintha hatalmas kincsre bukkantam volna. Éppen ezért idén is különlegesebb recepteket keresek - mert a hosszú hideg télen bőven lesz időm törni a fejem, mit is főzzek belőlük....

Volt idő (egészen két nappal ezelőttig), mikor úgy gondoltam, hogy zakuszkát csak padlizsánból lehet készíteni. Zakuszkáhoznemértőlévén fogalmam sincs, honnan vettem az ötletet, de, mikor megtaláltam ezt a receptet, biztosra vettem, hogy nálunk befutó lesz. Nos, nem csalódtam.

A magam részéről fele mennyiséggel dolgoztam, a babot előző este beáztattam, majd megfőztem, félidőben belekerült a (nagyobb darabokban hagyott) répa.

A (recepttől eltérően) a sütőben megsütöttem a kápia paprikát, héját leszedtem róla és turmixoltam.

Közben megfőztem néhány szem paradicsomot (én héjastól – mindenestől szeretem főzni, pár perc után a nem híg részt kiszedem belőle, turmixolom és szűrőn átpasszírozom, ha nagyon sűrű lenne, a hígból töltök hozzá), végül pedig a babbal és az olajjal együtt turmixoltam. A babhoz mindenképpen kellett, mert szegény gép nehezen birkózott vele.

Sóztam – borsoztam (nekem a recept szerintinél lényegesen több fűszer kellett bele), és került hozzá tabasco. Még egy rottyantás, és ment is az üvegekbe.

Ebből a mennyiségből négy és fél három decis üveggel lett – szó szerint csak lett a fél, mert már be is faltuk. Nagyon finom. Pirítósra kenve is remek, de abszolut el tudom képzelni melegszendvicskrémként némi sajttal a tetején is.

dunszt

             Mostanában mindig megfogadom, hogy lassítok egy kicsit. Hogy délután (mondjuk kettő után) már csak pihenek, játszok a gyermekkel, kalandozok a neten, nézek valami (nem)kultúrműsort, ne adj Isten, alszok. Azt nagyon tudnék... Meg, hogy nem fogok idegeskedni, nem felejtem el bevenni a vitaminjaimat, hogy reggel nem kelek hajnalok hajnalán, mert nem rohan el a nap nélkülem, hanem szépen kivárom az ágyban (ha mást nem, tévét nézve) a fél hetet, meg hasonlók...

A piac parkolója nyolckor már tömve volt autókkal. Szinte mindben ült egy férfi – hol cigivel a szájában, hol telefonnal a kezében, de olyan is akadt, aki csak a kormányra dőlve szidkozódott magában. Merthogy az asszonyok befőzéslázban égve válogatták a gyümölcsöt – zöldséget a sorok között, míg életük párja idegesen tobzódott kívül a járműben.

Na igen, én is beálltam közéjük. Mert eredetileg ugyan egyáltalán nem terveztem ilyen jellegű munkát a nyárra, de a férfi olyan sokszor és olyan szépen mesélte idén, hogy az ő nagymamája mindig tett el neki paradicsomlevet, meg lecsót, meg..... hogy elég egyértelmű volt, hogy nekem is kell. És már meg sem lepődtem, hogy rajtam is előjött az üvegelhetnék, és megannyi más receptet is kerestem melléjük – mert ha már egyszer csináljuk, akkor csináljuk rendesen.

Így esett, hogy a paradicsomlé, a lecsó, az ajvár és a zöldpaprikasaláta már bevándorolt az átlátszóba, és hasonlóra várakozik a padlizsán, a cukkini, a gomba, a maradék kápiapaprika, a karfiol és társaik. Nem, nem pihentem. És futok is tovább, mert Rozimnak dagadnak a mellei... Nekem meg fáj a derekam... De ennyire elismerést bezsebelni, azért csak jól esett... Meg hát, akkor mit csinálnék télen, ha nem a nyári fáradtságot pihenem ki... ?!

nagy egyetértésben nézik a mesét..

újhagymamártás és a többiek

       Régen volt már annyira közölhetnékem, mint az elmúlt héten. Minden nap lett volna miről beszámolnom (nem mintha máskor nem lenne), de az általam már sokszor megeszkábált, és Lányka által még többször szétcincált tápkábel megadta magát. Ezalkalommal végleg. És persze Világvégén ilyesmi sem terem minden bokorban....

Most, hogy végre van időm és terem is hangot adni magamnak az éterben, már nem is tűnnek annyira fontosnak a korábbi bejegyzéstervezeteim – sőt, mára inkább átcsapok egy kicsit a gasztronómiába...

Egészen konkrétan azért, mert a férfi beteg. Bizony van összefüggés, vagyis lesz mindjárt: ilyenkor ugyanis házi kell. Házi leves (értsd: arra a bizonyos vasárnapi húslevesre vágyik a szentem, ezúttal szerdán), házi országtorta (igen, az idei, és igen, persze, hogy megsütöttem), és még belefér a napba az újhagymamártás is – amire ugyan én vágytam nagyon, de biztosra veszem, hogy egy falat sem marad majd belőle. Mindezt persze csak miután megpucoltam a tegnap fogott tizennégy halat. A szám csak azért lényeges, mert már az elsőnél is rosszul voltam, iszolyogtam tőle (fujj, fujj, fujj), de, ha egyszer a nagy horgászat közepette egy jó kis napszúrás is akadt a horgára ennek az embernek, akkor nem várhatom el tőle, hogy megcsinálja. Valakinek pedig meg kell. Így estem hát át életem első (remélem, utolsó) halpucolásán – és noha rettnető gusztustalan és koszos a dolog, de fóliakesztyűben egészen elviselhető volt (és legalább a szaga nem tartós).

Az újhagymamártás egyébként szerintem a szakácsvilág nagy (nagyon nagy) találmánya. Imádom. Egyszerű, nagyszerű, és kell. Ráadásul a harmincperces ebéd kategóriájába bőven belefér, mert 1. a csirkemellszeleteket villámgyorsan pirosra sütöm a serpeyőben, majd némi foyadék kíséretében a többiek elkészültéig alufóliával takart jénaiban ücsörögnek a 170 fokos sütőben, 2. a rizs (illetőleg tészta) is elkészül tíz perc alatt, 3. annak sem kell több, hogy az újhagymát felkarikázzam, olajon megfuttassam, rádobjak egy kanál lisztet, felöntsem két deci alaplével (vagy vízzel és ételízesítővel), majd tejszínnel (ez nálam még mindig szigorúan Milfina, de nyilvánvalóan csak ízlés kérdése).

A végső lépést tekintve még soha nem jutottunk közös megegyezésre, tekintve, hogy a gyermek össz-vissz csak a mártásra és a főtt (finom, minőségi) olasz tésztára tart igényt, a férfi a csirke mellé rizst óhajt a mártáshoz, a magam részéről pedig tészta, (rengeteg mártás) és egy nagyon finom reszelt sajt dukál hozzá. Tényleg max félóra. És finom.

akkor is gyönyörű halványzöld, ha a képen nem látszik annak...

Végső konklúzióként pedig maradjunk annyiban, hogy ennek végeztével futok a szappanokhoz, mert tegnap felsikáltam az egész házat és nem maradt rájuk idő (pedig nagyon jó holmikat hozott hozzá a futár a minap), másfelől meg abban, hogy gyakrabban jövök mostantól. Ugye vártok?

a hétvége konklúziói

• Békés megyében a legrosszabbak az utak. Csúnyábban akartam mondani, de visszafogtam magam. Okom igazán lett volna rá.
• Cseppet sem véletlen, hogy a román buszokkal és kamionokkal (legfőképpen pedig a sofőrökkel) van a legtöbb probléma az autópályánkon.
• A gyermek életében a legfontosabb a 'ranga' és a 'jáccó' (értsd: strand és játszóház), ha nem az egyiken, akkor a másikban kell lenni, és fordítva.
• Ha nyaralunk, törődjünk bele, hogy két napig az aprónép az élményekkel lakik jól. Hazafele majd az első öt méter után közli, hogy éhes. Nagyon.
• Ha a leányzó este hatkor iszonyat hisztit csap a szobában, mert nem akarja felvenni a nadrágját a vacsorához (annyira tud ez puccoskodni! Mondtam is neki: ha kurva lesz, agyoncsapom!), és ugyanazt a kiabálást hallod egy szobával, meg kettővel arrébbról, akkor nem a te gyermekeddel van a baj, csak jó lett volna közös alvást elrendelni az összesnek a szállodában délben.
• Apropó: alvás. Felesleges olyasmin meglepődni, hogy apuka az autós játszószőnyegen alszik, míg a poronty a járműveket tologatja körülötte.
• Érdemes a lehető legtöbbféleképpen felkészülni a wellnessre, mert semmire de semmire nem fogsz menni a Hello Kittys karúszóval, ha a szomszéd kislánynak óriás bálnája van. És a sajátod csak akkor nyugszik meg, ha megveszed neki a lehető legnagyobb gigabrutál vízipuskát, amit közel – távol kapni lehet. És akkor már ő lesz a legmenőbb.
• Koktélozni este apával már csak a szobában lehet, nemösszebújva az ágyban. Középen a gyermekkel. Nincs kettesben romantikázás, és lassan megérthetnék a bárban is, hogy nem üldögélhetsz az asztalaiknál, miközben a közös odafent szunyál.
• És a végén, ha minden, a gyerek által előírt szabályt betartottál (vagy meggyőzted arról, hogy te tudsz jobbat), akkor elégedetten fog hátradőlni az ágyában – és te is: mert evett – ivott – játszott – fürdött és VÉGRE ALSZIK.
  
  
  

Kecskék és tyúkocskák nálunk abszolút szimbiózisban élnek egymással. A pipik szépen feleszegetnek mindent a a földről, amit Gizi és Rozi elszór – legyen az takarmány vagy fél paradicsom, és ügyesen kitisztogatnak mindenféle kártevőt az alomból és a karám nem betonozott részéből. Ennek köszönhetjük azt is, hogy egyetlen szem légy sem legyeskedik az udvar gazdasági részén, mi több szúnyogunk és darazsunk sem volt még idén. Merthogy ezek mind betegségeket okoznának, az pedig nem hiányzik.

Lányka apró kora óta besegít, ha kedve tartja – a tojáskeresés az ő dolga (minő meglepetés, mindig ugyanott talál! De azért alaposan körbe kell nézni minden lehetséges helyen, mert tyúkéknál sosem lehet tudni...), de szívesen nézi, ahogy megfejem Rozit, vagy simogatom a kacsát.

Gyarapodunk ám.... említettem a gyermeknek, hogy jövőhéten hazahozunk egy bakkecskét a csajok mellé, mire mindjárt leszögezte, hogy akkor biztos sok lesz a tojás.... na igen.... még gyakoroljuk egy kicsit.. 

Nem szeretem a halat. A teljes igazsághoz egyébként hozzátartozik, hogy a párom nagyon finoman tudja elkészíteni (ennek is köszönhető, hogy egyszer évben: konkrétan karácsonykor mégiscsak legyűrök egy tányér halászlevet), de bennem még mindig erősen él a mocsárszagú és -ízű halételek emléke gyermekkoromból. Akkor is csak rengeteg kecsappal vált elviselhetővé a rántott, és sehogyan sem a ruszli. Fujj, fujj, fujj. Nincs mese, nálam nem lesz sosem az étkezés szerves része.

Ellenben a leányzó úgy tömi magába a paradicsomos halat (meg minden más halat is), hogy olyat én még nem láttam.. Hát..... valami nem öröklődik.... szerencsére.

én bizony fázok.

                A szeptemberi hűvössel (meg a sárguló levelekkel) megjött az őszi nagytakaríthatnékom – meg a lábfázásom. Akkor is, ha ez egy nem teljesen létező kategória. A szélfúvás, a gyengécske napsugarak.... Már a sokadik sálamon is túl vagyok...(olyan fonalakat kaptam a Müllerben!) És persze már megint megtréfált a természet...

Lányka oviba készül.... mikor éppen kedve van hozzá... a legutóbbi álláspontja szerint holnap bemehetünk körülnézni, de ez reggelig még jópárszor változhat.

Nyakamon az ajvár-szezon... úgy fest, minden zöldséget fillérekért megkapunk idén is a piacon (a termelők meg majdhogynem ingyen adják már a saját kertjeikből), ellenben a takarmányárak az egekben vannak. Nem is csodálom, hogy árulják a szomszéd faluban a tápboltot – csoda, hogy eddig megéltek valahogy. Mondtam is Rozinak, hogy húzza meg a bendőjét, és adja bőven a tejet, mert hosszú hideg tél elé nézünk...

Nem is merek belegondolni, mennyi tüzelőre lesz szükség... hogy a térdig érő havat ne is emlegessem...

Lányka ruhatárát abszolút telepakoltuk idénre, sőt jövő őszre is vettünk egy pár darabot, mert akadt néhány méretenfelüli potompénzért a szegedi Corában (bocs: Auchan), amit merő pazarlás lett volna ott hagyni.

Apa szekrényét is átpakoltam ma, nyugtáztam, miből kell és mit felesleges venni. A tavalyi télicipőjét egyszer sem vette fel (na, ezért jó, ha az ember kocsival jár mindenhova: két évig is vadiúj a nagy hóban is a bakancs).

A hétre beterveztük, hogy végre elhozzuk a maradék erkélyajtónkat... jaj, hogy mennyi fény lesz a nappalinkban! Majd télen is oda járok napfürdőzni...

Még egy utolsó kamra-festés van hátra, aztán jól behordom oda is a nagybevásárolt hidegrevalót.

Egyébként a frissen készített költségvetésem nagyon szépen mutatja, mire költöttük a legtöbbet idén nyáron: ásványvízre és hűtött innivalóra (ennek a beszerzési helye igen változatos az útbaeső kisboltoktól a benzinkutakig...). Nagyon durva, mibe kerül a hőség. Legalább annyiba, mint a téli zimankó.

hm...

Mikor a belváros közepén egyszerűen csak elém állt, és azt mondta, 'Anya, nem kell pici baba' – anélkül, hogy egyáltalán felvetettem volna aznap a témát, vagy a környékünkön lett volna pólyábavaló, és láttam azt a kétségbe esett arcocskát mindeközben, egészen biztos voltam benne, hogy valamelyikünk rettentő mód el lesz keseredve.

Ne gratuláljatok, nincs mihez. Pusztán egy gondolatot dédelgetek.

Nem tudom, más gyermek is ennyire tiltakozik?! vagy pusztán nem szokás kikérni a véleményüket....

mosok. mindezt nyolcezerért. meglehetősen baráti ár. ahhoz képest meg pláne, hogy életet mentett. az enyémet.

el sem hiszem: van egy mosógépszerelő, aki hajlandó kijönni Világvégére....... már szerdán!!! az élet apró örömei... (én úgy, de úgy kimosok mindent....) persze azt még nem mondta, mennyit kér érte... :S

uzsi velem?!

Kiscsaládunk, úgy fest vendégallergiás. 

A gyermek eltűnik, mintha a föld nyelte volna el (leginkább beássa magát a játszóház legzugába), a macskák a tetőről kámforrá válnak (pedig vannak jópáran), Rozi és Gizi abbahagyja a mekegést, és olyan szúrós tekintettel bámulják az idegent, mintha megette volna előlük a legjobb falatokat (igen: a kecske szívéhez abszolút a gyomrán keresztül vezet az út), a kutyáknak pontosan kell tudniuk, ki az illető, ezért még a zsebükbe is beszagolnak, nem beszélve a táskákról és a cipőkről.

Szóval viselkedni tudunk: az a lényeg. (mindezt ma Pöttyös mamán és az unokabátyámon gyakorolták..szépen bemutatkoztak..)

csak festek.

                Az idei lakásfelújítás elmarad. Vagyis persze csinálgattunk már sokfélét, de egy annyira komplex mutatványt tereztünk be a nyárra, amire se idő, se energia nem futja, és egyúttal jelentősen megcsappantaná tartalékainkat is. Márpedig még mindig gazdasági válság van, jobb ezt komolyan venni, és gondolni a jövőre is. 

               

Minekutána részletekben teljesen felesleges, már-már lehetetlen véghez vinni a dolgot, hát inkább hozzá se fogunk. Amit a magam részéről nagyon bánok, mert az étkezőnket úgy de úgy utálom. Cseppet sem olyan, mint amilyet szeretnék, de a dolog ott kezdődik, hogy a vízteres kandalló beépítésével együtt jár a teljes fűtésrendszer cseréje (tekintve, hogy a csövek úgy egymáshooz rohadtak, hogy nincs ember aki szétszedi őket sérülés nélkül), akkor már a tapétázás és a festés mindenhol – kézakézben a szőnyegcserékkel, az új bútorral Lánykának.... nem sorolom..... Nem lesz. Idén nem. Pedig jövő nyárra egészen más terveim vannak....

Aztán tegnap bevillant, hogy láttam a Praktikerben egy annyira jó sötétlila dekorfüggönyt, meg asztalterítőt, székpárnát, és az mennyire de mennyire feldobná az ebédlőt mégis, még a szekrények cseréjéről is lemondok, mert abszolút passzol hozzá, és már csak egy vödör Dulux kell a falra, és pöpec lesz az egész. És milyen jó lesz ott tölteni a délelőttöket Lánykával: amíg én főzök, vagy a dolgomat intézem a neten, ne adj isten szappant kotyvasztok, addig neki is lesz egy kis sarka, ahol nyugodtan játszhat.... Még ha kandalló nem is lesz benne. Egyelőre.

gondolkodtam...

Konkrétan azon, hogyan is lehetne tartósítani a tojást. Eltenni télire, csak, hogy pontosabban fogalmazzak. Merthogy rengeteg van, a lyányok nagyon belelendültek – télen meg persze fázni fog a fenekük... azt tudom, hogy a fehérje fagyasztható, na de egyben? ötlet?

a gyermek ellenőrzi a rendelést...

:) egy elégedett mosoly...

                Már ecseteletem egyszer, hogy a húszévig tartó napallergiámtól – meg a vele járó szenvedéstől – a kecsketejes szappanok szabadítottak meg. Még mindig rácsodálkozom, hogy a gyermekkel nyugodtan strandolhatunk, sétálhatunk órákat a napon, beülhetek gőzfürdőbe és hasonló úri huncutságokat engedhetek meg magamnak anélkül, hogy apró égési hólyagok lepjék el mindkét karomat, a vállamat, a lábfejemet..... Bizony, jó érzés.

És, úgy fest, más is rájött, mennyi kincset rejtenek ezek a kozmetikumok, mert az elmúlt egy hétben már-már nem győztem a megrendeléseket követni. Muszáj lesz kidolgoznom valami átlátható rendszert, hogy ne kelljen minden nap elejétől a végéig átbogarászni a teljes listámat.

Nem panasz. Ó, dehogy. Sőt. Jöjjenek csak bátran... Sőt, hamarosan bővül a készlet samponszappanokal és hagyományos állagú samponokkal, szemránckrémmel, popsikrémmel... Nem unatkozom.... Rozit már akkor is megtartom, ha leszakad az ég. Aranyat ér. Ja, és még nem is meséltem, hogy lehet, munkahelyet váltok..... Változások jönnek....