Úgy esett, hogy ma apának a főfaluba kellett utaznia – ennek kapcsán pedig (ugyan nem volt teljesen megkötve kezünk – lábunk), jó lett volna beérni Csabára nyolcig, hogy egy másik autóba átpattanva a nemországos cimborájával elmehessenek ügyet intézni.
Az első problémát mindjárt a felkelés jelentette: gyermek ugyanis igyekezett egyértelműen a tudtomra hozni fél hétkor, hogy ő bizony a világ minden kincséért sem hajlandó még felkelni (az én kedvemért meg pláne nem) – de ez alkalommal nem volt választási lehetősége. Melegítőbe ráztam (ha még a farmerszoknyával is bepróbálkozom nála, tuti, sikítófrászt kap - miért is van az, hogy ilyenkor mindig csak nekem kell szenvednem a gyerekkel?!), és a közlekedést megbénítani igyekező, kicsire de csúszósra sikerült hó ellenére sikerült éppen időben odaérni.
A nap nehezebb része akkor következett, mikor hazaérkeztünk – Lánykával kettesben, és nyugtáztam, hogy létszámilag ugyan stimmelünk, de a lakáskulcs hibádzik: a kocsi egyetlen rejtett rekeszében sem találtam, amelyikben tartani szoktuk meg abszolúte nem. Telefon apának, ugyan hol a kulcs?! (tekintve, hogy reggel ő zárta a kaput) 'Jaj, biztos valamelyik eldugott zseb.....' - és láss csodát! Rövidtávon kiderült, nincs is úgy eldugva: konkrétan a nadrágjának a zsebében csücsül.
Hát jó. Gyermek felkap – két házzal arrébb nincs kerítés, szépen átcaflat a kerten (még jó, hogy fagy volt és nem bokáig sár.....), udvarig bejut, tudomásul vesz, hogy nincs sehol pótkulcs. OK. A lehetőségeket számba véve (úgy mint egésznapos Pöttyös mama-látogatás – szegénykém, kezét-lábát törné, hogy miharabb ebédet főzzön nekünk, hiába mondanám, hogy nem kell, jó lesz egy szendvics, a nagyszülői ház, ami munkaidőben tuti üres, de nekem bőven elég volt az ott lehúzott írd és mondd tizennyolc év, az ugyan fűtött, de tízórás elfoglaltságot koránt sem nyújtó CsabaCenter...) és itt fejeztem be a felsorolást, mivelhogy, ha én nem gyújtok ma be, akkor senki nem fog helyettem – és nem csak vacsora nem lesz estére, de szó szerint Isten hidege fog várni ránk.
Nagy ötletelésemmel odáig jutottam, hogy az egyetlen még kicserélésre váró ajtón fogom betörni az üveget (egy okkal több, hogy végre elhozzuk a kereskedésből a szép francia ajtónkat) amihez azonban előbb meg kellett küzdenem az őt hőn óvó redőnnyel. Tudtátok, hogy kívülről nem lehet felhúzni a redőnyt?! Az a cirka negyven centi, amit engedett, bőven kevés volt ahhoz, hogy hozzáférjek az üveghez.
A néhányasával kidördelt – és a tenyeremet több ízben elvágott lamellák láttán a lányom kétségbeesetten kiabált: 'anya, ez így nem jó... de hol van apa?!' röviden, tömören közöltem: 'Pestre ment, tudod...' De valószínű a Pest-szót nem tudta értelmezni, és összefoglalta érthetőbben: 'apa eltűnt' Én pedig nem vitatkoztam, beleértően bólogattam: el.
