2011. március 31., csütörtök

.........................

                   Mostanában, ha Városba megyünk, mindig kinézünk Lánykával a zöldségpiacra, hátha akad valami, a kecskék fogára való. Egyelőre költünk rá, aztán remélem, előbb – utóbb felcseperednek a kertben elvetett magocskák is. Valószínű, inkább utóbb.

Dédinél voltak mindig ilyen szép nárciszok, meg jácintok. Szinte az első napsütéssel együtt nyíltak és beragyogták az egész kertet. Apró kis parasztházuk volt, saját kezükkel építették Apóval, még a világháború előtt. És a kert.... Tavasztól késő őszig pompázott a rózsáktól és tátikáktól, orgonáktól és tulipánoktól. A darabka földet belengte a virágillat és a hatalmas szeretet, amivel gondozták.

A piac szélén üldögélt a néni. Kedvesen mosolyogva merült a gondolataiba. Némi szárazbab és nárcisz volt nála. A legszebbeket szedte le a kertjéből, néhány forint reményében. Szerettem volna az ár dupláját adni neki értük, egyet a virágokért, egyet pedig a visszahozott emlékekért. Köszönet neki értük.

2011. március 30., szerda

'Jaj, Nikikém, nagyon nehéz ám sajtot csinálni!'

            A kecskéikre én már nem emlékszem, a meséiben hallottam csak róluk, de Pöttyös mama váltig állítja, hogy voltak. Na, nem sokáig, mert 'nagyon sok volt velük a dolog'. Hát, mama megbiztatott rendesen – na, de egy Újságíró nem adja fel, egy Niki meg pláne nem. Itt sajt lesz, sussz – passz.

Tegnap már nem bírtam magammal, nagyon szerettem volna kipróbálni a sajtkészítés mikéntjét és hogyanját, még az sem tántorított vissza, hogy egyelőre csak nagyon pici tejecskénk van itthon. Azt pedig az én párom iszogatja, mert nagyon jól esik a gyomrának. Egyébként huszonéve szenved folyamatos gyomorégéstől, és a fellelhető összes szert és módszert kipróbáltattam már vele, hátha segítenek. Nos, a hasonló problémákkal küzdőknek üzenem, hogy iszogassák a hideg kecsketejet, három hete ugyanis kutya baja az én Őmnek.

Szóval loptam is a termésből, de maradnia kellett fogyasztásra is, így aztán mindössze három literrel ugrottam neki a sajtgyártásnak. Rettentően izgultam, mert nagyon jót szerettem volna, vagy, ha nem is lesz nagyon jó, legalább ne menjen pocsékba a Rozi teje. Nem azért dolgozunk rajta, mi ketten: ő eszik, én meg fejem. Konkrétan egész nap jár a szájában valami, megdolgozik minden csepp tejért.

Szóval szűrtem, főztem, kevertem – kavartam, ezt bele, meg azt – csöpögtetés, nyomkodás, súlyozás, és a végeredmény..........hát...........

Minekutána rettentően fáradtan sikerült ma hazaérnem, kérlek, fotó nélkül is higgyétek el nekem – igyekszem holnap pótolni - , hogy valami frenetikus ez a sajt. Fél kilót sikerült préselés után mérnem belőle, ez is mutatja, hogy Rozim bizony jó munkát végez. Igazi minőségi tejet termel nekem. Nagyon finom, nagyon guszta........egyetlen probléma van vele, hogy rettentően eteti magát. Jobb lesz, ha dugok el belőle, hogy legyen mit fényképezni holnap.......

2011. március 29., kedd

a két bari

            Szomszédék megint megjárták az új állatokkal: ezúttal két kis bárányt sikerült jó drágán beszerezniük. Tanuja voltam a nagy cserének: egy szép megtermett malac és egy zsák kukorica járt a bundásokért. Nem győznek zsörtögni azóta sem.

Lánykát rettentő nehéz berángatni az udvarról. Nagy állatbarát. Reggel nekiáll, és egész délelőtt szedi a füvet, gyűjti az ágakat, a csirkéknek még dobozos üdítőt is szokott bedobni – nehogy szomjasak legyenek... Nem mondhatom, hogy nem segít a gyerek. Ő szedi össze a tojást, örömében néha elkezd velük tapsolni, így aztán Kutya is jól lakik egyidejűleg. Hogy a macskákkal mit művel, arról inkább nem is szólok...

Tegnap felbolydult a kecskeudvar. A pöttömök a csomagtartóban érkeztek a tizennyolcba, de a hangjukat már hamarabb hallatták, mint, hogy láthattuk volna őket. Nagyon édesek, meglestem messziről. Azonban nem csak az új hely nem tetszett nekik, nem voltak szegénykék rendesen leválasztva. Még nem szokták meg az anyjuk melege nélkül. Na, az én Gizimnek nem kellett sok. Előtörtek anyai érzelmei, most napi tizennyolc órában válaszolgat a mamájukat hívó csöppeknek – még az sem zavarja, hogy ő kecske, azok meg bárányok.

Nem győzöm szegényt csendre inteni, mert így a picik soha nem szoknak meg odaát. Az mindenesetre kiderült, hogy jó mama lesz az én kecsómból, már visszaszámolunk: nemsokára érkezek a pöttömök hozzánk is.

2011. március 28., hétfő

legfőbb ideje....

       Nincs mese, nekiugrunk. Ideje megszabadulni egy pártól. Mert hát a nő az legyen nő – meg különben is, jól esik tetszeni magunknak. Meg a párunknak. A többi férfi meg már lecsúszott rólunk. Ennyi.

Nálam a fogyókúra annyiból szokott állni, hogy egy hétig nem eszek semmit, csak folyadékot veszek magamhoz, ami naponta 200kcal gyümölcslé, a többi ásványvíz. Drasztikus, de használ: egy hét, mínusz 10kiló. Az első szörnyű nap után a többi már szinte meg se kottyan. Gyorsan túl vagyok rajta, és még nem jött vissza egy deka se soha utána. Elhatározni nehezebb, mint betartani.

Most egy kicsit kevésbé megterhelőt szerettem volna, és milyen jó is, hogy még a Világvégén lakó Újságírónak is van régi igaz barátja... még Egerből... Szóval a tavasz jegyében Gabimmal pénteken belevágunk a 90naposba. Egyelőre még csak az étkezősdi részét tisztáztuk, a mozgolósdi még a levegőben lóg. Kicsit nehezíti a dolgot, hogy ő Győrben él, én meg az ország másik végén, így aztán csapjatok majd ti is a kezemre, ha nagyon sütiért meg csokiért ácsingóznék. Mindenesetre ketten mégiscsak könnyebb, mint egyedül. Egyébként a megmozdulás nem zártkörű, lehet csatlakozni lányok... Ha ketten könnyebb, akkor többen még jobb lehet...

2011. március 27., vasárnap

Az elvesztett péntek - vagy szombat

        Az, hogy a boltban egy – két dolgot elfelejtek megvenni, már nem újdonság. Ha nagybevásárláskor listát írok, akkor tuti, otthon hagyom, de legalább a nagyjára emlékszem. Már csak annak tudok még igazán örülni, ha olyasmi marad ki, amit csak Városban tudok megvenni, így aztán autózhatunk megint jó százharminc kilométert. Vagy többet.

Péntek reggel rettentő büszke voltam az RTLKlubra, hogy főműsoridőben a jól megszokott beszélgetős műsoruk helyett bevállalták a Forma1 időmérőjét. Meg is lepődtem rajta, bár nézettségét tekintve valószínűleg így jártak jobban. Már ott tartottam, hogy meg is dicsérem őket a nagy váltásért, de annyi minden mást is kellett még aznap csinálnom, hogy a levél elmaradt. Még szerencse.

Szépen éltem a szokásos hétköznapomat – ami egyébként nem sokban különbözik a hétvégémtől. Délután megszabadultam a fekete hajamtól – nyolc év után – némi szőkítőpor és hajfesték segítségével, szóval büszkén jelentem, immáron nem vagyok fekete. Aztán jött a koppanás. Megharagudtam a Minimaxra, mert fél5-től nem adták Elmót, pedig Lányka már annyira várta. Hát kiderült, miért. Ő közölte velem, hogy bizony szombat van. Nem péntek. Nagy kapkodások közepette sikerült elindulnunk a szombatra beígért vendégségbe – még jó, hogy csak a nagyszülőktől késtünk....

Az én pénteki napom hát szombat volt – és hogy akkor mikor volt péntekem, azt nem is tudom megmondani. Mostanában elég feledékeny voltam, de hogy egy egész napom essen ki..... kész.... így aztán holnap a szomszéd falu gyógyszertárában kezdek, remélem, árulnak Bilobilt... csak el ne felejtsek átmenni....

2011. március 25., péntek

Málna - nap van, meg az enyém is....

         Fura egy népség ez az autós-társadalom. Egyszer kerülgetjük egymást meg a kátyúkat, ledudáljuk a másikat, mert miatta bent ragadtunk zöldnél, mutogatunk, mérgelődünk, zsörtögünk a nagyjából semmin. Máskor meg a legnagyobb egyetértésben – mint nagy közös megegyezés részeként adjuk a másik tudtára, hogy jobb lesz lassítani, mert rendőrök fenyegetnek a következő kanyarban, meg kitoljuk az árokból a fagyos úton megcsúszott társunk autóját. Ki érti?!

Megnyugtat a vezetés – nézni, ahogy szalad alattam az út, és mellettem fák – vagy inkább én sietek el mellettük – ez csupán részletkérdés. Mikor Lányka még erszénylakó volt – Ő szavaival élve – mindig énekeltem neki: 'ez majd később is megnyugtatja' - alapon. Hát nem jött be, így aztán ma már inkább megkímélem a hangomtól. Gondolkodom, elmerengek, csapongok. Egy kis külön valóságot teremtek magamnak, ahol úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én szeretném. Többek között dudálás meg mutogatás nélkül...

Lánykának ma van a névnapja, a kedvencét csináltuk: beautóztunk Városba, a Mekiben sült krumplit meg sajtburgert ettünk (még Hello Kitty-s kis pakolósdoboz is járt hozzá), csavarogtunk, hintáztunk, jól körülnéztünk, ajándékokat vettünk magunknak – még a gyulai gyermekkórházat is támogattuk néhány forinttal – és rengeteget kacagtunk. Ez az ő napja volt – meg lássuk be, az enyém is. Mégiscsak anyja lánya....

2011. március 23., szerda

csak így - cím nélkül

                Reggel a tükörbe néztem, és az járt a fejemben, mennyire megváltoztam. Nem, nem az éjszaka – az elmúlt néhány év alatt.

Szám szerint öt. Ennyi éve hagytam ott Egert és minden mást. Ennyi ideje ismerem Őt, immár négy éve éldegélünk együtt, és ebből hármat Világvégén húztunk le. Íme, az életem számokban. És ilyenkor jön a lehetett volna máshogy érzése. A mi lett volna, ha gondolata. A bárcsak még egyszer újrakezdhetném feltevése. Bár mégsem. Ez utóbbi nálam nem szokott jönni. Hoztam rossz döntéseket én is, persze. De, ha nem tettem volna, akkor most nem lennék az, aki vagyok.

Egyetlen dolgot sajnálok: a kezemet. Ránézek, és ez már nem Újságíró keze. Sokkal inkább a fél hatkor kelő asszonyé, aki szalad ellátni a gazdaságot, aki reggelit készít a kis családnak és körbeugrálja őket egész nap. Az anyáé, akinek az első gondolata a még, este pedig az utolsó a már szundikáló kislány. A nőé, aki belül még ugyanaz a huszonéves, mindig vidám, kedves, sietős, akire a barátai mindig számíthatnak, aki igyekszik hibátlanul végezni a munkáját, akit szeretnek a munkatársai és a diákjai. Akinek mindenkihez van egy jó szava. Belül.

Kívül meg.... Mindegy... Csak a kezemet... azt sajnálom nagyon.

2011. március 22., kedd

A vörös postakocsi

           Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik tehetségesek. Akik tanulás nélkül is tudnak valamit, amit mi, többiek nem tudunk. Akik megélhetnek abból, ami a hobbijuk. Nagyon szerettem volna kitűnni valamiben. Csak egy kicsit. De én nem tudok énekelni, sem rajzolni – a sportról meg inkább ne is beszéljünk.... Amit tudok, azt mind tanultam. Sok-sok év alatt szívtam magamba, hogy aztán majd egyszer hasznosíthassam.

Nagytakarítást tartok. A kezembe akadt. Utólag vettem meg, de aztán már csak azért sem olvastam el soha. Úgy fest, örök rejtély marad számomra. Jól van ez így. Kellenek az életben megoldatlan ügyek.

A vizsgabeugró valamivel több mint kétszáz versből kivágott néhány sor volt, amit elénk tettek felismerés végett. Költő és cím kellett. Napokig a verses könyveket bújtam előtte, muszáj volt tudnom mindet. Elsőre, hibátlanul. Büszke voltam magamra. A vizsgára még többet tanultam – már csak azért is, mert rettentő helyes tanárbácsit kaptunk abban az évben. Akiről sajnos utóbb kiderült, hogy nem az évfolyamunkon róla álmodozó mintegy húsz lány közül szeretné kiválasztani élete párját. Hát na. De én bizonyítani akartam – hogy a tökéletes külső, és a néha agyonunottan végigült órák mögött pontos, biztos, alapos tudásanyag is meghúzódik a mélyben.

Harmincegynéhány tétel volt. Mindet kívülről fújtam, minden kötelezőt elolvastam. Egyet nem. Nem volt belőle a könyvtárban. Pedig potya tétel volt, mindenki azt akarta. Három összetett mondatban meg tudtam fogalmazni mindent, amit a műről tudtam. A szerző meg ugye nem érdekelte. De én nem hagytam magam. Hosszú tízpercket meséltem a cím metaforikus értékéről, a világirodalom hasonló témájú vagy épp című alkotásairól, az összes tudásomat bevetettem. Minden mást. Csak a postakocsiról nem tudtam semmit.

Nagyon megdicsért. Azt mondta, ilyen jól még senki nem mondott el mindent valami másról, mint én. És noha a téziseim felkeltették az érdeklődését, nem tudja figyelmen kívül hagyni azt az elgondolását, miszerint a művet nem olvastam.

Hát, tényleg nem. De akkor rájöttem, mihez is értek én igazán: tanulni, az információkat újrahasznosítani, és bármiről beszélni bármikor nagyon tudok. Mégis csak jó vagyok valamiben – egy kicsit. Még A vörös postakocsi sem fogott ki rajtam.


2011. március 21., hétfő

már csakazértse

            Jóidőpárti vagyok, és, ha már lehet választani, inkább tavasz semmint bármi más. A napsütésnek sajnos nálam komoly ára van: ha egy picit nem figyelek, a bőröm azonnal égési sérüléseket szenved, én meg már csak azon kapom magam, hogy rettentően fájdalmasra vakartam a kis hólyagokat. Szóval nekem február végén naptejjel kezdődik a tavaszom – és sajnos nem akármilyennel. De nem hagyom ám magam, csakazértse.

Idén jó sok mindent bevállaltam a jóidővel. Kezdek fáradni – pedig még csak egy jó hete álltam neki a nagy ténykedésemnek. Chilli a földben – lassan remélem majd bujkál is, gyümölcsök megmetszve, állatkák szépen rendben, ma helyükre kerültek a bogyós rendelvényeim is – még az eper hibádzik, de ahhoz túl vizes a föld. Szóval fáradok. De nem vallom be, a világ minden kincséért sem, mert akkor hallgathatom, hogy 'mondtam én'. Hát már csakazértse. Szóval ezer a dolog, és közben azon gondolkodtam, ki fogja ezeket átvállalni tőlem, ha esetleg kapok egy állást valahol. Mert pályázatom az van bent, nem egy, de nézegettem, hogy már őszre is keresnek magyar tanárt. Igaz csak félállásban, de a semminél jobb. Szóval valószínűleg senki. Az én dolgom marad akkor is. Egy nagy huh, és megyek is tovább, mert már csak azért is. Majd én megmutatom, hogy lehet.

Nem is válnék meg tőlük – úgy megszerettem mindet. Még egy kis malom kellene, és házi pékséget nyithatnék: tyúkocskák tojásaival meg a Rozi tejével. Már ha Világvégén venne még valaki kalácsot meg kiflit-zsemlét rajtam kívül.... Most is készül a briós, mert hát Limara megint meggyőzőt alkotott. A család meg már egyenesen reklamálja a mindennapi péksütit. A tegnapi napraforgó eddig az abszolút kedvenc – olyan jó volt nézni, ahogy Lányka térült – fordult, megmarkolt egy szirmot (hol az apjának lopta át a dolgozóba, hol az ő pocakjába került). Próbálok legalább ilyen jót alkotni most is – már csak azért is. 

2011. március 20., vasárnap

hát nálunk is van... vagyis volt...

        Még mindig. Szerintem soha nem hagyja abba. Tudnám, hol lehet ilyenkor reklamálni. Vagyis, bárcsak lehetne... Nagyon visszavágyom a napsütést. Meg vele együtt a jókedvet, Lányka kacagását, ahogy Kutyával összefogva szegény macskát kergetik, Rozi mekegését, ha meglátja, hogy feléjük tartok a répával, a fakopáncsunk kopogását az öreg akácon.... Néha még az egy szem szúnyogunk is hiányzik... Néha...

Magára csukta a szobaajtót. Nagy csörömpölés. Esik, puffan, dől, borul. Két – három perc néma csend. Ajtó nyílik, Lányka ott áll, derekán úszógumi, kezében a fürdőbugyit szorongatja. Szegénykém, ő is unja magát. Már menne strandolni. Én is mennék, de, hogy legyen valami haszna a rossz időnek, beterveztem a tavaszi nagytakarítást. Néhány körmondatban megfogalmaztam neki, miért is nem pancsolunk ma, reméltem, beáll ő is segédkezni.

Lányka nagyon tud takarítani, virágot locsolni, tükröt pucolni. És jó tett helyébe jót várj – noha sörkiflit terveztem ma sütni, annyit dícsértétek már a napraforgót, hogy én is elkészítettem. Minekutána gasztroblogot soha nem állt szándékomban írni, a jövőben sem tervezem, így csupán a végeredményt szerettem volna itt rögzíteni. Nem sikerült. Mire észbekaptam, elfogyott az egész. Ha jóidőt nem is, de egy kis jókedvet mindenképp csempészett a mai napba. Köszönet a receptért. 

2011. március 19., szombat

nosztalgiázom...

                Elöntötte Világvégét az eső. Nem, nincs árvíz, nem állunk bokáig a sárban – bár ma sportcipő helyett ha akartam volna, ha nem – gumicsizmát kellett húznom, míg kiértem állatkámékig. Nem szakad, nem ázok agyon a jó kétperces úton, éppen csak annyira esik, hogy ne lehessen kint lenni az udvaron. Egyforma esőcseppek monoton szállnak alá az égből. Rettentően unom.

Ma csak az ablakból szemléltem, hogyan nőnek a nárciszaim, idén néhány tulipán is kidugta leveleit, pedig két éve nem kerültek elő. Mamánál mindig gyönyörű tulipánok voltak. A legszebbet nekem adta minden tavasszal, de én soha nem szedtem le, mert féltem, hogy következő évben nem fog újra kihajtani. Ma már tudom.... Mamával együtt a tulipánok is eltűntek is az utcáról – nagypapám mindet kiirtotta, még a Jézus szíve virágot is, pedig csak neki volt a faluban. Büszke is volt rá.

És tisztaszobájuk volt, meg sok – sok dunyha. Hatalamas tükrös szekrény, meg baba, amivel soha nem játszhattunk. És hiába volt fürdőszoba, a kinti wc-re kellett járni, és húsvétra mindig volt hagymahéjjal festett pirostojás, meg paradicsomos sütemény (fujj, fujj, fujj). És csend volt. És nyugalom.

Ugyanolyan csend van most nálunk. Esőben még a kiabálós szomszéd sem bújik elő a házból, nem járnak sem gyalog sem autóval az utcán. Nosztalgiázom hát egy kicsit. Csak azokat az emlékekben létező, leírhatatlan illatokat nem tudom már visszaidézni. Azok is eltűntek, a tulipánokkal, a Jézus szíve virággal és mamával együtt.

2011. március 18., péntek

a sportcipő

             Egy tetőtéri lakásban éldegéltünk a lányokkal fősuli alatt. Heten mint a gonoszok. Mindenki hüledezett, hogy bírjuk ennyien 'összezárva', de én nagyon szerettem. Mindig volt otthon valaki, amikor hazamentem, valaki, akivel leülhettem beszélgetni, vagy közös vacsorázni. Heten vágtunk neki az éjszakának, és a mikulás is mindig rengeteg ajándékot hozott hozzánk.

Csak egy sportcipővolt. Nekem mégis nagyon fontos. Tavasszal vettem – a sétálóutcán egy kis üzletben. Nem volt olcsó, és még csak márkás se, de nekem megtetszett. Az első ösztöndíjamból fizettem ki, és, ugyan nem túl gyakran volt rajtam, a kedvenc cipőim egyike lett.

Narancs – fekete, egyszerű sportcipő. Semmi extra. Csak sok-sok emlék. Percek, gondolatok, érzések, melyek mindig előtörtek, ha felhúztam. Aerobik óra, elejtett fagylalt, csókok, akkor még igazinak hittekkel, esti séták az Érsek-kertben, aranyhalak a tóban, hosszú, ötórás buszutak.

Kilenc évet húztunk le együtt – én, a cipő, és az emlékek. Már nem volt szép, nem volt hibátlan és makulátlan tiszta. Már csak itthon hordtam, és már csak az emlékek miatt. Mindig mosolyogtam, ha rajtam volt. Mert mindig eszembe juttatott valamit a múltból. Nagyon szerettem. A cipő fakult, de az emlékek annyira elevenek voltak vele. De most vége. Tönkrement. Világvége felemésztette.  Már biztos az emlékek is fakulni fognak. Halványulnak, elfoszlanak, elvesznek a millió másik között. A cipő is emlék lett. Sok-sok emléké.

2011. március 17., csütörtök

Rozi és Gizi - második felvonás

                 Ketten vannak, tizennyolcan zusammen az udvaron. Kutyástól – macskástól – mindenestől. Egy tyúkocskánk a hétvégén eltűnt. Vagy nagyon megtetszett neki a külvilág, és úgy gondolta, kívül tágasabb, vagy... Inkább nem mondom. Szóval kettővel szaporodtunk tegnapelőtt, és még egy jó párral fogunk áprilisban. Merthogy Gizinek három, Rozinak egy vagy két pöttömkéje fog születni, nem is olyan soká.

Kezdenek előjönni az apró rigolyák kecskééknél is. Rozi a No. 1 közülük, tuti így volt előző gazdáéknál is. Nagyon tudja magáról, hogy ő a kedvenc. Barátságos, békés, nyugodt, nagyon ismerkedne. Simogatnivaló, szeretetéhes jószág. Gizi egy picit visszahúzódóbb, távolságtartóbb. Na de majd fejlődik...


Ha szemes takarmány van, abból Gizinek nem jár. Esetleg a végén kaphat egy pár szemet, ha Rozi úgy dönt, hogy hagy neki. Egyen inkább szénát – szalmát, azt nem sajnálja annyira tőle. A kutyák két napja a kapuból lesik a kecskéket, Rozi meg visszalesi őket. Gizinek mindegy. Macskák állandóan a tetőn – az új állatok őket is érdeklik. Csak nekünk nem volt időnk még foglalkozni velük – mióta hazajöttünk folyamatosan szaladgálunk, hogy utolérjük magunkat.

Hát így éldegélnek ők itt velünk, Világvégén – holnap felborítom ám az édes semmittevésüket, ideje megfejni Rozit. Hát – kíváncsi leszek... Na de nyáron aztán már Gizi se ússza meg: kecskesajtra éhes a család, jó lesz, ha összekapják magukat...

2011. március 16., szerda

Rozi és Gizi

                    Mindig rossz kedvem van, ha hazajövünk nyaralásból. Nyakamba szakad a háztartás, a 'mindenki akar tőlem valamit' érzése, a mindennapok apró-cseprő kis problémái, nem beszélve a nagyobbakról. De most.... Nagyon, de nagyon siettem volna már, alig vártam a tegnap reggelt.

Lassan bekebelez a vidék engem is. Igazából nem nagyon tudok tenni ellene, sodródok az árral. A városi fíling leginkább csak a lelkemben él, meg az otthonunkban. Ha kinézek az utcára, egyértelmű a helyzetünk: Világvége nem változik, nem fejlődik, nem romlik. Ez már ilyen marad. Én meg jobb híján alkalmazkodom. 

Hatalmas kertünk van, sok-sok gazdasági épülettel, amik kihasználatlanul tátongnak mióta ide költöztünk. Ideje hát kezdeni velük valamit – legalább kicsit hasznosnak érzem magam.

Amíg lányka kicsi volt, sem időm, sem energiám nem volt a gazdasággal foglalkozni. Őnek éppen elég problémája van a munkájával, így hazaérve örül, ha egy kicsit hátradőlhet, arról nem is beszélve, hogy, ha akarna, sem ért a növényekhez – állatokhoz.

Idén belevágok – már beszereztem a vetőmagokat, megrendeltem a palántákat. Hétvégén jönnek az eprek, jövőhéten a többi bogyós. Van hely nekik bőven, legalább hoznak valami hasznot a konyhára. A kutyák és macskák – meg az egy szem halacskánk – köre is bővül. Már a tyúkocskáknak is nagyon örültem – Lánykáról nem is beszélve. Na de most.... Őket már nagyon vártam. Nagyon – nagyon. És megint csak Őt kellett győzködni, hogy kettővel több vagy kevesebb, már olyan mindegy....

2011. március 15., kedd

a hétvégéről....néhány mondatban

               Fornettit akart – barackosat, semmi mást. Világvégén nem, hogy barackos nincs, de semmilyen más sem. A szomszéd faluban próbálkoztunk, majd a következőben. Végül már kibékült volna egy makói sajtos – tejfölös lángossal is: onnan, ahol gyerekkorában mindig olyan nagy és finom lángost kapott. A bácsinál nagyon jó illat volt, de se sajt, se tejföl. Ez a reggeli nagyon nem akart összejönni.

Nőnapi meglepetés volt, és kivételesen még időben szólt – konkrétan 12 órával indulás előtt. Általában négy – öt órám szokott lenni, hogy összecsomagoljak, de mentünk már úgy síelni, hogy fél kilenckor hazatelefonált, hogy tízkor indulunk. Se síruha, se kutyatáp a hétvégére. Eddig még mindig megoldottam – persze akkor még Városban éltünk.

Rendes volt – számolt a világvégi kaotikus helyzettel, és kicsit több időt adott... Lányka volt a legnagyobb izgalomban, csomagolás helyett ő maga feküdt bele a bőröndbe, már magyarázta, hogy húzzam a zipzárt, és induljunk... nem, nem így szoktuk vinni egyébként...

Meglepődtem, örültem, meg kapkodtam. Mert hát annyi mindent beterveztem erre a négynapos hétvégére, mindent elosztottam szép egyenlően, ráérősen, beleférjenek a dolgaim az időmbe. Ehelyett péntek délután rohantam, tettem – vettem, nem győztem utólérni magam.

Na de szombat este... Semmi főzés, semmi mosogatás, semmi 'mondd már meg, hogy mit szeretnél enni?!'... Finom vacsora után – bepótoltuk a reggel kimaradtakat is - bebújtunk a medence simogató vizébe. Élveztük a csendet, a nyugalmat, kacagtunk Lánykával, elfelejtettük a mindennapokat. Tökéletes volt – csak azt a Toma üdítőt cseréljétek már le, kérlek...

2011. március 11., péntek

a pad....

                Délután fél ötkor már nem lehetett velem bírni – húztam mama kezét, hogy márpedig most már menjünk az utcára... Pont előttük volt a pad – mindenki hozzájuk jött látogatóba. Sorban érkeztek a nénik, bácsik, mindegyik hozta magával az unokáját, és amíg ők a parton osztották meg egymással a legfrissebb tudnivalókat, mi az árokban játszottuk ki magunkat.

A mi utcánkban is van egy ilyen kis beszélgető-pad, Ő nagyon rácsodálkozott, mikor ideköltöztünk, hogy ugyan minek kell az az ülőalkalmatosság a ház elé... Persze, mert a tizediken nőtt fel – bezzeg a falusi tudja, hogy milyen fontos is az!

Nagy császárnak számítottam a többi lurkó között – már csak a saját pad miatt is – de pláne a hullahoppom miatt. Nekem volt először a faluban ilyen derékmegmozgató karikám – mindenki azt akart utána születés- meg névnapra.... Fürdésidőig zengett a környék a gyerekzsivajtól hétfőtől – vasárnapig... Ment a móka, a kacagás...

A mi utcánk kis padján két néni szokott üldögélni. Mindig magukban. Fogják a botjukat, sajnáltatják magukat. Soha nem volt náluk gyerekzsivaj. De még csak egy jóízű kacagás sem. Igen, biztosan rossz nekik. De sokat javítana a helyzeten, ha legalább Lánykának visszaköszönnének, ha odadob nekik egy sziát. Nem neveletlen, csak még mást nem tud. Nénik, nem lenne nektek is jobb?!

2011. március 10., csütörtök

a két piszok...

          Lebuktak. Kettesben találtam őket. Félreérthetetlen körülmények között. Egyik sem akart magyarázkodni, felkeltek és odébb kullogtak. Nem mondom, hogy örültem neki, de legalább kiderült.

Már nem is tudom, mióta vannak tyúkocskáim – talán jó másfél hónapja költöztek be hozzánk, azóta kényeztetem őket minden jóval – ők meg cserébe szépen gyarapítják hűtőnkben a tojások számát. Nagy újdonság volt nekik minden zöldség – gyümölcs – kenyér és egyéb nyalánkság, de, hogy a megszokotthoz is hozzájussanak, vettünk nekik tojótápot is az abrak mellé. Gondolom, mondanom sem kell, borsos ára van...

Persze, igyekszem a lehető legtöbb felé elosztani és mindig alaposan összekeverni a többi takarmánnyal, nehogy kiválogassák külön csak a tápot. Szerencsére hamar igazi mindenevők lettek, szóval okom nem lehet panaszra, de azért én csak adok nekik mindig abból a tojótápból is...

Néhány napja vettem észre, hogy megcsappant a készlet, minekutána a – kilincsre – zárt garázsban tartjuk, mindössze néhány jó nagyméretű egérkére gyanakodhattam, akiket ugyan még nem láttam, de szemlátomást elég éhesek lehettek, mikor rátaláltak a zsákmányra.

Na de ma! Kiderült a turpisság. Kinyitja az ajtót – pedig baromi nehéz –, beengedi a kutyát, kiszedi neki a tápot, az meg jóízűen befalja. Jó fél zsákot simán behúzott a héten. Bezzeg a kutyatáp nem fogy. Ez a kis piszok meg adja neki. A drága tápomat. Hogy összebeszéltek ezek a hátam mögött....

2011. március 9., szerda

Hozom a formám - borzolom a kedélyeket

        Világvégén nem nehéz kihúzni a gyufát: a férfiaknál azzal, ha határozott vagy, ha van saját véleményed, és azt még meg is mondod, ha megoldod egyedül a gondodat, nem kérsz segítséget tőlük. Az asszonyoknál meg azzal, ha nem sáros gumicsizmában mész a boltba, még csak nem is gyalog, ha nem mackóalsót húzol, ha orvoshoz készülsz – szóval, ha nő tudsz maradni.

Vannak bizonyos 'városi dolgok', amikből nem vagyok hajlandó engedni, akkor sem ha az Isten háta mögött lakunk. Nálam nem kezdődhet nap smink és frizura nélkül. Nem, nem festek magamnak nagy kék meg zöld szemeket, nem rúzsozom a számat és nem fújok magamra fél flakon hajlakkot. De reggel egy kis púder meg szempillaspirál és máris jobban esik belenézni a tükörbe – meg hát azt se felejtsük el, hogy van itt egy férfi-ember is, akinek azért szeretnék még sokáig tetszeni. Szeretek nő lenni. És ez együtt jár azzal, hogy soha nem húzok nadrágot. Télen – nyáron, hóban – fagyban – szélben rajtam mindig szoknya van. Semmi extra, egyszerű farmer. Csizmával meg teniszcipővel, balerinával, és igen, még gumicsizmával is. Akkor is, ha térdenállva súrolom a konyhapadlót (szeretem, ha tényleg tiszta... de, persze, biztos romlik a szemem is) és akkor is, ha könyékig turkálok a motorházban, hogy kicseréljem a H4-est.

Szóval ez vagyok én – és ha nem is lennék, már csak azért is csinálnám. Tetszik, hogy rondán néznek rám a nők a boltban, hogy mérgelődnek a férfiak, mert én magamnak is felkötözöm a kátyús úton leszakadt kipufogót (szegény kis Fordnak nem kell sok zökkenő), hogy zsörtögnek rajta, hogy így nézek ki, vagy inkább azon, hogy ők nem... Szóval reszkessetek, világvégiek, mert itt a tavasz, és bizony vettem ma néhány pánt nélküli pólót is...

2011. március 8., kedd

És íme, az elmaradt szalvétagombóc

             Anyukámnál, ha köretről van szó, akkor az tészta vagy krumpli. Gyermekként megszoktam, elfogadtam: vagy ez van a hús mellé vagy az. Nőként – mikor bekerültem a saját konyhámba – nagy szájtátások közepette nyugtáztam, hogy mennyi minden más van még a világon...

A zalakarosi kis hotelben evett Ő először. Azonnal jelezte, hogy, ha előkerülne a szakács, mindenképp fagassam ki, hogyan készítette, mert ez Isteni! A szakács nem került elő – mindig csak a szósz-séfet állították a vendégek közé, akinek persze fogalma sem volt a köretekről. Szóval maradt a neve: szalvétagombóc, meg az internet – mert hát anyukámat hiába kérdeztem, abban volt csak biztos, hogy sem nem krumpli, sem nem tészta.

Sok-sok receptet végigolvastam az igazi után kutatva, mindben volt valami fél-igazság, végül úgy döntöttem, elkészítem a saját szalvétagombóc-variációmat, íme:

  • 30dkg. másnapos kenyér kis kockákra vágva (én nem szeretem, ha nagyon száraz, ez pont bevált, de a héját leveszem róla, anélkül harminc a harminc)
  • 10dkg. füstölt szalonna (nekem sajátom van – erről majd máskor – de világvégi szalonna hiányában a kolozsvári is tökéletes)
  • 1 közepes fej hagyma
  • 2 és fél dl. tej
  • 2 tojás
  • 2 evőkanál liszt
  • só, bors, petrezselyem (esetleg némi szárított vargánya)
Szóval ebből lesz a fantasztikus étek, már csak annyi a dolgunk, hogy a szalonnát zsírjára süssük, megfonnyasszuk benne a hagymát, a tojásokat tejjel összekeverve az összes többi hozzávalóra öntsük és várjuk, hogy a kenyér megszívja magát. A masszát jól átgyúrtam kézzel, nem akartam, hogy nagyon darabos maradjon a kenyér benne, de ez csupán ízlés kérdése. Olajjal bekent alufóliára halmoztam (a rövidebbik oldalára), és szorosan feltekertem hurkának – végeit alaposan összecsavarva. Az általam olvasott receptek szerint sütőben vízgőz fölött kellene elnyernie végleges állapotát, de nekem ez túl macerásnak tűnt, így lobogó vízben 25 percig főztem.
Isteni, bátran ajánlom. 

Csajok, köszönöm!

                   Szépen lassan elérek a harmadik x-emhez. Az előző huszonhatot sem nagyon ünnepeltem meg, a következő néhányat sem tervezem jobban. Nekem az az igazi ünnep, aminek sokan örülhetünk együtt. Ma minden nő napja van – a férfiak virágcsokra és kedveskedő üzenete helyett én mégis néhány lánynak örültem a legjobban.

Napok óta tervezem bejegyezni végre a szalvétagombócomat, ezt az általam annyira kedvelt szaft-kísérőt, de most, hogy végre ideértem, mégis muszáj előbb valami másról mesélnem.

Tegnap betévedt hozzám néhány szívesen-látott, és mostmár-kevésbé-idegen. Néhány eddig ismeretlen arc, hang, név. Valakik, akik szavai Újságírónak – nevezett nekem – nagyon de nagyon jól estek. Megszépítették a napomat. Már az sem zavar, hogy a szomszéd megint kiabál. Kerek nyolc perce kergeti a kétlábút, hogy a fazékba dughassa. Baromfipajtás tűnik a gyorsabbnak, a férfi nem kis bánatára – hangot is ad dühének.... Ma már nem zökkent ki a mosolyomból, akkor sem, ha még fél órán át nem sikerül elkapni a csirkét.

Mosolyogjatok hát ti is, éljenek a nők! Virágozzanak a fák és szívjuk magunkba a napocska egyre melegebb fényét! Ezek csak apróságok – de mennyivel jobb így, hogy vannak...

Isten hozott benneteket, lányok, remélem, szívesen időztök majd nálam.

2011. március 3., csütörtök

Elmo és a tavasz

         Tizenkettő. Ennyi a rekordja. Egymás után, együltében. Tizenkétszer tizenegy perc. Szinte pislogás nélkül. És nem unja meg. Minden nap nézi. Újra és újra....

Húgommal gyerekként mindig a szombat és vasárnap délelőttöket vártuk, akkor voltak a mesék. Szombaton mindenféle kis sorozat, vasárnap jöttek a Disney-filmek. Csak ilyenkor néztünk mesét – megjegyzem, ha akartunk se tudtunk volna máskor, merthogy nem volt. Nem hogy mesecsatorna, de még mese is talán csak a királyi tévén este hét körül.

Ilyenkor aztán kiéltük magunkat – persze, csak ha nem volt foci. A foci az foci. Az szent. Nagypapámnál ilyenkor nem volt apelláta. Foci volt. Sussz-passz. Rosszabb volt mint egy gyerek, soha nem engedett az igazából. Mi annyira azért nem vettük zokon a dolgot. Nyakunkba vettük az udvart, ha meg netalántán többen voltunk együtt, mi unokák, akkor meg az egész falut. Csatároztunk a kiserdőben, ibolyát szedtünk a vasút mellett, vagy bekukkantottunk Béla bácsiékhoz megnézni a bocikat. Dédiék szomszédjában laktak, és nagyon de nagyon édes bocik voltak náluk mindig.

Lánykát el sem lehet rángatni az internet elől, ha rátalál az Elmo és a tavaszra. Ha mégis megpróbálom, nagy balhé kerekedik. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd ráun. És nem lesz helyette másik kedvenc rész. És azt is nagyon remélem, hogy neki is lehet még kalandos, csavargós, nevetésekkel és barátokkal teli gyerekkora a mai világban, anélkül, hogy halálra izgulnám magam, hogy mi lehet a gyerekkel.....