2012. június 30., szombat

hm.....

-Málnus, tudod, hogy nem szabad!
-Anya, akkor csukd be a szemed....

ha kicsit nagyobb lenne, szemtelenségnek tekinteném... most csak annyit fűznék hozzá: 'mennyi esze van a gyereknek!'

2012. június 28., csütörtök

péntek. áldott péntek.

           Anya, ha szabadnapos, akkor előző este kibányássza, és éjszakára beáztatja a fagyasztó mélyéről a húsvéti sonka csülök-részét. Reggel szépen kicsontozza, lebőrözi, és felszeleti róla a húst. A maradék nem szeletelhetőt bedugja a darálóba némi kenyér kíséretében, majd tojással és fűszerrel jó kis tölteléket készít.

Merthogy anya tésztát gyúr, nyújt, szaggat – jó kis házi tésztát! A kivágott karikákat megtölti a darált sonkával, játszi egyszerűséggel gyönyörű olasz tésztacsodákat hajtogat. Mindeközben arra gondol, milyen jó is lenne, ha több gyermek lenne a háznál, és be lehetne fogni őket is hajtogatni – vagy mégsem. Mert, ha azok a csemeték is annyiszor dobják vissza a félkész bogyókat segítséget kérve a formázáshoz, mint ez az egy szem leányzó, akkor az életben nem végeznek vele.

Az ésszerűség kedvéért a gyermekre bíz egy vödör vizet meg egy szivacsot, és megkéri, hogy mossa le vele a kerti kistraktort – mert házimunkában Lányka igazán otthon van. Ő pedig visszavonul a konyhába, elmélyül az origami rejtélyeiben, és három emberre száz kis gombolyagot penderít.

Mindeközben eszébe jut a szintén a fagyasztóban rostokoló, főzésért és mogyoróbundáért áhítozó gombóc – és legyint a hőségre, begyújt még egy égőt a tűzhelyen. Fél tizenegyre tálalja az ebédet. Jól teszi, mert a gyermek az összes kiszedett tésztát elfogyasztja husistól – mindenestől, kétszer is szed a gombócból, majd ismét tésztát kér.....

És ekkor anya hátra dől öt percre a fotelben megírni egy bejegyzést – majd dolga végeztével szalad tovább, mert várja a tyúk, a kacsa, a kecske, a szekérderéknyi macska meg a házőrzők is. Mindenki enni- meg innivalót akar, meg némi simogatást. Bizony: a tyúk is...

2012. június 26., kedd

a technika ördöge

                   Szabályosan a szívroham tud kerülgetni, mikor egy bizonyos hívást várnék fontos helyről, és emiatt magammal kell cipelnem a telefonomat napi tizenórában. Tudom, a mai (néha túl)modern világunkban elképzelhetetlen, hihetetlen, és mások számára zavaró lehet, de, mióta Világvégén lakunk, engem bizony alapesetben szinte lehetetlen elérni telefonon. Nem csak hogy évek óta nem hordom magammal, de merő egyszerűséggel leteszem valahova (jó esetben a házban) és megfeledkezem róla – olykor egy hétre is. Csak akkor indulok keresésére, ha el kell mennem otthonról (akkor is csak azért, hogy a férfivel el tudjuk érni egymást).

És bizony már-már pofátlannak érzem magam, mikor valaki megadja a számát – én meg csak e-mail címet bökök a papírra (bizonygathatom én, hogy a legjobb, legtöbbször megnyitott e-mailemről van szó)...

Az utóbbi időben felpörgött életemnek köszönhetően úgy döntöttem, ideje alkalmazkodnom mások elvárásaihoz. Zseb híján arra a döntésre jutottam (noha már rég kiment a divatból), hogy beszerzek egy olyan bizonyos nyakbaakasztót, nehogy technika nélkül kelljen léteznem, mikor is rádöbbentem: az én mobilomon nincsen felesleges luk, amibe a madzagot bedughatnám. Így aztán, ' a sors keze' felkiáltással visszadobtam a telefont a szokásos helyére : valahol idebent leledzik.... ha úgy alakul, majd ránézek..

2012. június 24., vasárnap

hő - hős - hősé - hőség

A férfi a tizediken nőtt fel. Hogy ezt a napok óta tartó izzadságcsalogató meleget hogyan lehet elviselni klíma nélküli panelban, arról gőzöm sincs. Világvégi otthonunk szépen tartja a huszonkét/három/négy fokot, ennél feljebb szerencsére nem megy. Így aztán a kerti munkák közepette ide járok hűsölni.... Pedig a gyermek derékig lóg a szekrényében, és pakolja ki a strandolós cuccokat... Lehet, célzásnak kellene venni.........

2012. június 23., szombat

szabálytalanul....

A gyermekkorban ezerszer hallott szabályok ellenére – vagy éppen azok miatt – nálunk a gyümölcs csak akkor jut el a csapig, ha nem esszük meg azonnal. A cseresznye a fáról, az eper a tőről, a ribizli a bokorról esik a legjobban, és a világ minden kincséért sem szólnék rá a gyermekre, hogy 'ne edd meg, mert kell a sütibe', hogy 'mosd meg előbb a kezed', 'várjál, mert még koszos a szeder'.... (szabályalkotásban az én családom igencsak elöljárt...)

Hát, így esett meg, hogy ma egyszerű vaníliás keksz készült a málnás – ribizlis helyett.... nem történt tragédia...

2012. június 19., kedd

merengős

A mai napig úgy tudok örülni, mikor ismerősök adatlapját böngészve meglátom, hogy nini: férjhez ment/babát vár/lefogyott-de jól áll neki az a ruha/boldog/mosolygós/szerelmes/tök jó munkája van/azta, nekem is kell egy ilyen dzseki!/hogy szőke lett vagy barna (a vöröset már nem is említem)/hogy kiegyensúlyozott/hogy még mindig egri!/hogy jé, ők összejárnak a régi barátokkal!

És annyira el tudok szomorodni, mikor látom, hogy ja, Írország/Anglia/Olasz.... Nem mintha esélyünk lenne egyébként összefutni egy kávéra (esetemben marad a tea) amikor csak kedvünk tartja (abban biztos nem lenne hiány), de rossz látni, hogy tehetséges fiatalok tömegestől vonulnak elfelé hazánkból, pedig olyan szépreményű jó kis társaság (:)) voltunk anno... (szeretném azt mondani, hogy lenne más lehetőségük is...)

Mit érdemel az a bűnös....

..aki letaposta, ugrált, majd fetrengett benne, egyszóval erre az évre eltette láb alól ezeket a szépségeket?!

Nagyon jó kis fényképezőgépünk van. Szeretjük. Ideális minden csatangoláshoz/fürdőzéshez/a gyermekfejlődés dokumentálásához, de, ha valamit tényleg precízen akarok megmutatni, akkor minimum tíz fotót csinálhatok róla, és egyik sem tökéletes.... Engem pedig ez nagyon idegesít, főleg mikor egy órát töltök az új szappanok felett, hogy vásárlócsalogató képeket készítsek róluk... Szegénykém úgy működik, mint a szemem: nehezen fókuszál, a színek sem tökéletesek, a körvonalak is homályosak néha..... ezer éve készülök elmenni szemészhez...hátha egyúttal járna egy új gép is :)

A liliomokat mindenesetre idén már nem kell fényképezni... a tettes a leányzó. (bezzeg a kutyáink milyen jól neveltek....)

2012. június 18., hétfő

szeretni és szeretve lenni...

             Úgy megszoktam, hogy itt van. Reggel, az első perctől este, az utolsóig. Vele kezdődik, és mellette ér véget minden nap. Igen, sokszor rutinszerű és megszokott. Nem unalmas. Nem. Csak kiszámítható, megbízhatóan pontos és tervezhető. Az idilli Világvégénken így telnek a napjaink. Most még hármasban.

Persze nálunk sem tökéletes mindig minden. Előfordul, hogy nem egyformán látjuk a világ nagy dolgait – amik általában apró kis szöszmöszök az igazi balhékhoz képest, és tárgyuk is feledhető. A mi falaink közé is bedugja olykor az orrát a gazdasági (világ)válság, aminek az első két évét (hála a tartalékoknak) még kacagva átvészeltük, most már azért összeszorul a gyomrom, mikor három – négy hónapig nincs fizetés. Egyikünknek sem.

De ha csak néhány perce is egy szobával arrébb vonul dolgozni, nekem meg van időm magamra, a gondolataimra, és semmiféle 'anya ezt, azt, meg amazt kérek'-nek nem kell megfelelnem, akkor mindig eszembe jut a hőskorszak: mikor még csak ketten voltunk, és sűrű szívdobogások közepette vártam, hogy szólaljon a telefon, dörmögjön az ismerős, semmi mással össze nem téveszthető motorhang a Fabiaból.

És annyira de tudom szeretni ilyenkor (is) – mert a külső változik, a világ alakul körülöttünk, mi pedig alkalmazkodunk. Megöregszünk, felszedünk pár kilót, nehezbben viseljük a konfliktushelyzeteket.... De belül: mélyen idebent..... 

2012. június 16., szombat

Ráczkevi Katától hoztam....

... és abszolut egyet kell hogy értsek...
raczkevikata.hu

....alig fürdőruhában....

        Papír szerint is nyár van. Mármint iskolai papír szerint. Tudom én, hogy már bőven június közepét írjuk – mégis: életem jelentős részét iskolában töltöttem (így vagy úgy), nekem márpedig a nyár a kicsengetéssel kezdődik. Az utolsóval.

Elég szép arány szerintem hogy írd és mondd huszonnyolc életévemből tizennyolcat a padok között húztam le. Megfordultam többféle iskolában (és sokféle padok között – határozott voksom lenne a szerintem legjobb mellett), volt, hogy tanultam, volt, hogy tanítottam. És hogy miért is csináltam, az még számomra is rejtély. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy határozott meggyőződésem: nem sokra mentem vele. Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, minden percét élveztem, vagy, hogy soha nem bántam meg a pályaválasztást, esetleg, hogy nem volt olyan nap, mikor a.) jól beolvastam volna valamelyik idiótának, aki azt hitte magáról, hogy ő a főnök, pedig a nagy bordó széknek a közelében sem volt soha, b.) megmondtam volna egyes diákjaimnak, hogy nem vagy normális szentem. Meg, hogy őszintén sajnálom anyukádat. Meg hasonlók.

Afféle függőségi helyzet ez nálam: hogy a nemszeretem ellenére olyannyira megszoktam, hogy a mai napig sokszor visszavágyom a hűs falak, a gyerekzsivaj, a 'csók tancsinéni' közé. Pedig megélni fizetésből lehet, nem a szülőktől kapott elismerésből (meg az unszimpatikus kollégák szájhúzogatásából).

És, ha még egyszer választhatnék?! Ma már tudom, hogyan csinálnám másképp... Nem a tanítósdit... Nem... Odáig el sem jutnék..

lesznek még

Nem egy rugalmas típus. Sokszor, sokáig kell ismételni egy dolgot, míg megbarátkozik vele, és igent mond rá. Győzködni kell, a nyakára járni, folyamatosan célozgatni. Előbb vagy utóbb célba szoktam éreni, ha elég kitartó vagyok. Ha mégsem enged (ritkán van ilyen), akkor inkább én gondolom át az Ő álláspontját. Hátha mégis neki van igaza. Mindenesetre az, hogy én egyszerűen kiböktem, hogy akarok még négy kecskét, ő meg rávágta, hogy akkor visszahozza Sógortól a flexet, hogy a többi ólat is rá tudjuk nyitni a kifutóra, az elég meglepő volt. Ennyire gyorsan még nem döntöttünk sose...

2012. június 15., péntek

szalagos...

Hogy mennyit kell főznöm reggel, az nagyban függ attól, hogy mi lesz az ebéd. Csilis babból csak két adag fogy el, húslevesre – csigasztétára másfelet kell számolni, tésztára szintén, bár ebből apa nem hajlandó enni, palacsintából hármat, fánkból legalább négyet. Erre a gyermek mindig rácsap. Volt. Nincs. Pillanatok alatt elfogy. És ugyan nem egy nyári desszert, de, ha már egyszer megígértem....


2012. június 14., csütörtök

főzzük, főzzük...

Szöszölős vagyok – a csemegével legalábbis mindenképp (egyetlen árva hajszál sem maradhat rajta). Ez a hivatalos neve Világvégén a főznivaló kukoricának. A férfi, mikor először mondta neki Sógor, hogy csemegetermesztéssel foglalkozik, azt hitte: uborka. Én meg jót derültem magamban....

Na igen: ezt is tőlük kaptuk – vagyis ennél sokkal többet. Rozi is jól fog járni, mert a levágott szárat mindig áthozzák betakarítás után..... igazi csemege... neki is...


2012. június 13., szerda

még mindig piros

                Túl vagyunk az epren, a cseresznyén. Bokáig gázolunk a meggyszezonban. Gázolhatnánk jobban is, ha azok a fránya tavaszi fagyok elkerülnek minket...
 

2012. június 11., hétfő

jobban tudja,mint én..

Nagy a csend – indulok keresni a gyermeket, mert ez nálunk nemnormális jelenség.

Semmi extra: ül a nappaliban, bámulja a tévét. Mihelyst meglát, maga mellé hív:
-Gyere, anya, csücsü ide. Nézzed: ez a pirosazautó, ez masszáé. Ez a redbul. látod, cserélik a kereket. Na, nyomjad már a kakát neki (– a kercet, a szerk.). Jaj, ne már – micsinál?! Összetöri! Hol a redbul? Anya, hol a redbul?....

2012. június 10., vasárnap

Brióst sütöttem ma a családnak - az uram húzta a száját, mert valami csokis - habosat akart volna, a gyermek közölte, hogy ő nem eszik csigát. Hozzak neki inkább uborkát, sajtot, kolbászt, sonkát, szalonnát.  Most aztán magamra maradtam tizenkét tekerccsel....
          Esténként elnyúlunk apával az ágyban, és legalább fejenként háromszor elmondjuk, hogy milyen nagy lett ez a gyerek. 'Cunga', csak, hogy pontosan idézzem a férfit. És felemlegetjük, hogy ma is mennyi újat tanult, hogy milyen okos, és már mekkora!, hogy szépen eszik, hogy olyan sokat segít – és, hogy néha annyira, de annyira szeleburdi.... Istenem, hát ilyen is kell....

Meg kell, hogy mondjam, az egy héttel ezelőtti állapothoz képest hatalmasat fejlődtünk a szobatisztaság terén is. Az én lányom elég kényelmes fajta – és kellett egy kis idő, hogy meggyőzzük/önként is belássa: a picibabák hordanak pelenkát, éppen elég nagylány ő már ahhoz, hogy ráüljön a bilire, ha úgy érzi, kell.

A dolgunkat egyébként valószínűleg az nehezítette korábban, hogy a (nem tudom egyébként hogyan hívják) Pampers felhúzhatós (pónilovas?!) pelusát nem szerette – és, ugyan elvileg az a bugyi elvén működik, és éppen az a célja, a gyermek megszokja a felhúzósdit-letolósdit, hát nálunk mindössze annyit eredményezett, hogy a leányzó megutálta a bugyikat (pedig nagyon csinosakat vettünk neki Mickey egértől-Scooby-ig, meg sima macitól a virágosig), valamint határozott meggyőződése volt, hogy, ha már felhúzta, akkor abba is bele lehet pisilni.

És most ott tartunk, hogy itthon egyáltalán nem hord pelenkát (csak alváshoz), ellenben bugyit sem, mert azt nem hajlandó elviselni :D (lesz ez még máshogy!), valamint a bilivel országos cimboraságot kötött, és ügyesen cipeli magával az udvarra, ha kint akar lenni, - illetve automatikusan hozza a lakásba, ha megunta a világfelfedezést.

Hát ilyen nagy lányunk van nekünk... 

2012. június 8., péntek

egy finom zöldségkrémlevest?!

         Olyan sokszor akartam már mutatni ezt a levest, de soha egy kanállal sem marad belőle, hogy fotózzam. Kép nélkül meg ugyebár magyarázhatom én, hogy milyen... Most is csak éppen hogy sikerült – az utolsó cseppek... Éppen csak elfedik a tányér alját.....

Én nem vagyok levesfüggő – sőt! Ha lehet, kihagyom. Télen egyszer – kétszer jól esik egy tartalmasabb forró 'pirosleves', nyáron talán egy gyümölcs-, de ennyi bőven elég is. Ez a sárgaság azonban többszörösen hozzánőtt még az én szívemhez is: egyfelől, mert nem egészen harminc perc alatt a nyersanyagtól eljutunk a tálalásig, másrészt, mert még nem volt olyan vendégünk, aki ne kérte volna ebéd után a receptet, harmadrészt, mert nekem – levesgyűlölőnek – is annyira jól tud esni. A mennyiségekről vitatkozhatnánk: a leírtakat ketten eltüntettük: én egy tányérral teljesen jól laktam ( a második már sehova sem férne – az uram három tányérral kanalazott be....persze, rosszul is van tőle....)

Szóval a dolog ott kezdődik, hogy egy edénybe olajat öntünk, megy bele egy fej felkockázott hagyma. Már tehetjük is a tűzre, a többiek folyamatosan fognak következni. Meghámozom, felkockázom a zellert, és már megy is a hagymához. Aztán jön a karalábé, a fehérrépa, a sárgarépa, a krumpli. Ahogyan kész vagyok egynek a pucolásával-darabolásával, dobom is a többihez. Ha mindenki benne van az edényben, jön rá egy evőkanál ételízesítő, annyi víz, hogy ellepje, fedő, negyed óra főzés nagy lángon.

Végül átöntöm az egészet a turmixba, simára kevertetem vele, és öntök bele egy kis doboz tejszínt. (nálam Milli, de kinek mi tetszik). Ha sűrűnek találod (nekem még nem volt rá példa), akkor tejjel hígítsd. Ennyi. Nem nagy ördöngösség, ugye?! A zacskós leves után talán az egyik legegyszerűbb. De tuti siker...

Ja, igen: még valami.... Ha készen van, érdemes csak kiskanállal megkóstolni, mert azon fogod kapni magad, hogy folyamatosan kanalazod.......


(már csak a lényeget nem mondtam: egy csomag 75dekás előre csomagolt zöldséget szoktam venni hozzá...abban pont annyi van mindenből amennyi kell +egy krumpli)

2012. június 6., szerda

izétitisz..avagy, ha a férfi a fájdalomtól szenved

           Hajlamos a mindenféle izom és ízületi bajokra. A háta rendre becsípődik időnként, a térdei fájnak, a válla, az ujjai... És olyankor aztán rettentően szörnyűn halálosan tud fájni. Persze az ilyen fájdalmak sokszor el sem jutnak az emlegetett végtagokig – egyszerűen csak a fejben vannak jelen. Ez így csúnyán hangzik, de bizonyítottan hajlamos túlreagálni dolgokat. A fájósakat mindenképp.

Mikor először állt elém hasonló tünetekkel – fájdalomcsillapító kenőcsért rimánkodva, még nem tartottunk itthon ilyesmit. Ellenben volt egy csudajó mentolos illatú sarokpuhító krémem, amit bőszen kenegettem a hátára... Szóval kenegettem, és láss csodát: határozottan jót tett, sőt, igencsak hamar hűlt helye volt a halálos kórnak.... Aztán egyszer elfogyott, a férfi reklamált, hogy vegyünk még, én meg bevallottam a turpisságot.... hát, volt kiakadás..

Ma reggel megint beszedett valamit – rosszul mozdult, és a gyomra magasságában jobb oldalon begörcsölt valami. 'Valami alkatrész mechanikusan fáj', hogy pontosan idézzem – és, láss csodát, könyörgött a sarokpuhítóért... (Egyébként, ugyan az is van – de most komolyabb a baj, úgyhogy szakszerű elsősegélyben részesítettem, mi több, orvoshoz is parancsoltam. Ez utóbbit sikertelenül.)

2012. június 5., kedd

sussz-passz.

       Icereficere, izgőmozgó, egyhelybenmegülninemtudó nő vagyok. Folyamatosan harcban állok (ha nincs más, akkor saját magammal), állandó közléskényszerem van, meg mehetnékem, csinálhatnékom, alkothatnékom meg hasonlók. Szeretem, hogy pozitívan állok mindig a dolgokhoz (komolyan: én egy durrdefektnek is látom az értelmét), hogy inkább vagyok megoldáskereső mint siránkozó, és, ha már választani kell, hátlegyen hűbelebalázs – mintsem hogy elaprózzuk.

Ez van. Szeretek vidám lenni, mosolygós, energiával teli. Igyekszem ezt közvetíteni felétek is, de van, hogy nem megy. Panaszkodni nem szeretnék (Isten mentsen, hogy még a végén hisztis P-nek nézzetek), ilyenkor aztán eltűnök. Hosszabb – rövidebb időre. Mostanában egyre gyakrabban.

Az alap problémám ezekben a nemjövökkimagammal-helyzetekben mindig ugyanaz: úgy érzem, Világvége, a jelenlegi munkám, a gyermeknevelés, a háztartás már nem nyújt elég kihívást nekem. És ilyenkor szokta mondani a férfi, hogy 'ááá, Ancsi... ma ne főzzél! Pihenj inkább egy kicsit. Nézzél tévét. Olvassál. Kötögessél.' Engem meg kiver a víz, hogy, ha már főznöm sem lehet, akkor ugyan mi a csodával fogom én elütni ezt a napot...

Szóval, csak jelezném: változások jönnek. Számomra mindenképpen. Nektek meg igyekszem visszavarázsolni azt a mosolygós bűbájt, mert a zsörtögősdit én sem szeretem.

2012. június 3., vasárnap

vasárnapesti

Nagyon belefeledkeztem mások blogjának olvasásába. Olyannyira, hogy a sajátommal el is maradoztam. Pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs miről írnom. Lenne.

Leginkább ott kezdeném, mennyire elegem van a gazdasági válságból. Mennyire unom a pofátlan, kunyerálni tudó, aztán szürkeszamáraködben-módra eltűnő embereket. Mennyire haragszom azokra, akik felelőtlen módon előbb magukra gondolnak, a gyermek meg csak a huszadik a sorban. Mennyire várom, hogy történjen végre valami pozitív, valami szívmelengető, valami, ami felvidít.

Néhány mosolyra vágyom – ha te rám mosolyogsz, már az is jó :)
Jóidőre vágyom.
Sikerélményre.
Szeretetre.
Jó hírekre.
Ötletre.
Kihívásra.
Határidőre.
Egy pár jó meleg zoknira :)

Olyan sokat akarok?! 

2012. június 1., péntek

persze, hogy megint Lánykának...

Táskamániás vagyok. (meg cipő, de az most mindegy) Ennél szebben nem tudom mondani. Felesleges is lenne. És ugyan eddig csak vásároltam őket, de egyre jobban tobzódott bennem az érzés (vagy én az érzésben), hogy varrnom is kell (elsőre mondjuk egyet).

Csaknem három órát ültem felette, mert a bélésvarrást először fejben kellett lejátszanom (elkerülendő a bontást).
Szóval ilyen lett:
farmertatyó... tacskóval az elején

na meg a hátulján... (ez a kutya farka - ha valaki nem ismerné fel)

és a gyermek véleménye (a zseblámpa azonnal belekerült....)