2011. február 28., hétfő

tudnivalók........Világvégéről

                 Ha egyszer Világvégére vezetne az utad, ne felejts el mindenkinek előre köszönni. Nagy szégyen az, ha ők köszönnek rád először. Akkor is, ha sosem láttad még őket, akkor is, ha többet nem is fogod. Ja, és, ha mégis találkoznátok még egyszer, akkor sem azért köszönnek majd, meg megismertek, hanem mert itt kötelező.

Lassan három. Ennyi éve lakunk itt Világvégén. Ez idő alatt kevesebb mint tíz világvégivel beszéltem – mondjuk egy percnél tovább. A mai napig nem tudják, hogy hívnak. Az ismertető jeleim: a párom, nevezett Ő, akiről tudják, hogy mivel foglalkozik, megjegyzem csak azért, mert sokat segít a falunak, aztán a Lányka – azért, mert különleges neve van, aztán az Autónk, itt nagy ritkaságnak számít az ilyen, és még egy utolsó információ rólam: a munkám. A volt munkám. Ja, ki ne felejtsem: hogy kinek a házában lakunk. Megjegyzem, ha ez utóbbit megkérdezik tőlem, azt szoktam válaszolni, hogy a sajátunkban. Nem értik.... Még senki nem értette közülük....

Szóval ez vagyok én: egy ház, egy autó, egy foglalkozás meg a családom. És meg sem kérdezik, hogy mi a nevem.... Fura ez nekem....

Így aztán csodát te se várj tőlük, de szívélyes fogadtatásra bármikor számíthatsz.

2011. február 25., péntek

Világvége ma - képekben


             Újabb meglepetésre ébredhettünk ma Világvégén. Tavaszanyó nem nagyon szeretne a kedvemben járni – már az időjárásjelzőre pillantva tudtam, ma hólapátos reggeli tornában lesz részem. Akadt azonban olyan is nálunk, aki örült a tizennyolc centis fehér takarónak.

Tyúkocskáék tojótelepről érkeztek hozzánk, ergo többek között havat sem láttak még. A nagy csodálkozások közepette csipkésre mintázták lábacskáikkal a havas leplet.

Kisebbik Kutya – akinek egyelőre nem sikerült jobb nevet találnom – a menhelyről csöppent az életünkbe. Kicsit butus, szerintem sokszor azt sem tudja, hol van és mi történik körülötte – de minden jó szóért és simogatásért nagyon hálás. Ugyan nem sikerült lencsevégre kapni, de szemlátomást élvezte az ugrálást a neki derékig érő hóban.

És íme Kutya – az első számú kedvenc. Tudja is magáról.... Kicsit komolyabb, kicsit csendesebb,. Neki fontos dolga van: őrzi világvégi otthonunkat.



2011. február 24., csütörtök

eljött az ideje

                  Tavaly októberben fájdalmas hírre kaptam fel a fejem. Nehéz volt elhinni, nehéz feldolgozni, mert nem csak én nem, más sem számított rá. Eltűnt valaki az élők sorából, valaki, aki ugyan egy volt a sok közül, mégis különleges. Örök mosolygós, mindenre nyitott, a világ dolgaiban jártas. Olyan, akivel nem lehetett veszekedni, mert nem volt min. Akinek a vállán nem sírtad ki magad, nem hozzá szaladtál, ha jót vagy rosszat akartál elmesélni, mégis meghatározta a mindennapjaidat. Mert tudtad, hogy most is ott fog mosolyogni mögötted a következő sorban.

Csak egy képaláírás volt. Néhány búcsúzó szó. És bennem megállt valami. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy véget érhet így. Nem tudtam, hogy ő eltűnhet.

Csak vártam és vártam.... Hogy majd valaki közbeszól, hogy csak egy buta poén az egész. Közbeszóltak. Újabb képaláírás, újabb miért-keresés, könnycseppek a mondatok között.

Csak vártam tovább... Hittem, hogy újra bejelentkezik majd. Benéztem hozzá másnap, két, aztán három nap múlva. És minden egyes nap.

Csak vártam... Ma is benéztem. Október óta nem járt itt. Az üzenetek sokasodnak. Mindenki elköszönni jön. Kezdem elhinni.

És olyan nehéz... De ideje búcsúznom nekem is. Elszorul a torkom. Nehéz kimondani, felfogni pedig lehetetlen. Ég veled, Örök Anna. 

2011. február 23., szerda

pedig én szót fogadtam....

'Bármit elvehetnek tőled, kislányom - a szép ruhádat, a hajcsatodat, a nyakláncodat... Egy valamit nem vehetnek el tőled: a tudásod.' Nagymamám szavai a mai napig a fülemben csengenek – és én szót fogadtam neki: kitűnő érettségi, két főiskolai szak – csak hogy két lábon álljak: ha az egyikkel nem, majd a másikkal kapok munkát.

Lányka lassan abba a korba ér, amikor is anya már kevésbé érdekfeszítő. Jobbat lehetne játszani hasonló korú gyerekekkel, mindig lenne sok-sok mesélnivaló otthonról a bölcsiben és a bölcsiről otthon, könnyebben tanulhatna a nagyobbacskáktól. És hát ez együtt jár azzal, hogy én bizony feleslegessé válok itthon. Ideje hát lecserélni az edényfogókesztyűt és a házi papucsot, valami munkaféle után nézni.

Tegnap több mint ezer megyei álláshirdetést néztem át – kezdem azt hinni, hogy mama tévedett: nagy részükben értékesítőt kerestek, a többi szakmunkásokat. Össz-vissz négy olyan álláshirdetést találtam, ahova a képesítésem még csak megfelelne (megjegyzem, nem álmaim lehetőségei voltak), csak hát túl sok a szakmai tapasztalatom hozzá – vagy épp kevés, de valamiben megegyeztek: semmiképp sem felelek meg nekik.

Mama – én nem értem! Pedig szót fogadtam, olyan szépen tanultam... Mennyivel könnyebb lett volna fodrásznak menni, vagy műkörmösnek, pályázati tanácsadónak, vagy műszaki refernsnek... Még kedvem is lett volna hozzá. De én szót fogadtam. Újságíró lettem: az emberekről írok, belőlük merítem az ötletet és az erőt. Állandóan pörgős, egész nap rohanós, mindig mosolygós, a problémáimat otthon, a munkámat meg az irodában hagyós. Okos és kreatív. Csak most épp senkinek nem kellek. Nehéz ezt feldolgozni. Mama, bárcsak most is megkérdezhetnélek....

2011. február 21., hétfő

tojásos nokedli tejfölös tésztából


                 Ő nagynéha belekukkant egy-egy főzőműsorba a tévében, ilyenkor legalább egy fél órán át hallgatom, hogy Lázár ezt mondta, meg Stahl Judit azt. És, hogy legközelebb majd így csináljam, meg úgy. Megjegyzem, jó ötleteket szokott hozni.

Igazi tavaszi ebédere vágyott a család, Ő már hétvégén jelezte, hogy, ha már ennyi tojásunk van, bizony szívesen látna a tányérján tojásos nokedlit, ecetes fejes salátával. Salátát nálunk akkor lehet kapni, mikor friss ananászt: egy évben egyszer. Így aztán az ilyen jellegű kéréseket jó előre be kell jelenteni.

Szóval tojásos nokedli készült - az Ő által ellesett recept alapján. Igazából csak recept-foszlányokat szoktam kapni, mert mindig csak a számára lényegeset jegyzi meg - én meg csináljam, ahogy akarom. Állítólag Buday-tól származik az ötlet, miszerint a nokedli tésztájába a tojásokhoz víz helyett tejfölt kell adni. Valóban működik, sokkal lágyabb, finomabb lesz így a galuska. Lobogó vízben éppen csak egy-két percig kell főzni, nagyon hamar elkészül.

Szóval a kapott információkat az alábbi módon használtam fel:

- 2 tojás

- 225g. tejföl
- 200g. liszt
- nagy csipet só

A tojásokat jó alaposan elkeverni, ebbe a tejfölt - ezt is alaposan, hogy a liszt a tejfölös masszához tapadjon majd, ne a tojáshoz. Egy kis só, gyors főzés, aztán már csak átpirítani, és beleforgatni a tojást, készre sütni.
Pikk-pakk kész, és a salátával tökéletes.

És akkor egy kis ingyen reklám az ALDInak. Tényleg őket szeretem a legjobban, ha tejtermékről van szó. Tej, joghurt, tejföl, túró, kefír - csak Milfina lehet. Szerintem látványosan finomabb minden más márkánál, próbáljátok ki, nincs mit veszteni vele. DE! egy dologra érdemes figyelni - az ALDIban hajlamosak kitenni az aznapi lejáratú termékeket is - ejnye-bejnye....


tavaszváróban


                    +7 és +7 fok között óriási a különbség. Az őszi +7-nél már pulóvert húzunk reggel, meg vékony kabátot, sapkát adunk a gyerekre – 'szegénykém, meg ne fázzon' címszóval. A tavaszi +7-nél lekerül a vastag ruha, meg elő- a napszemüveg. Milyen jó is volt most pár napig élvezni a márciusi meleget! Egy kis kedvcsinálót hozott nekünk, hogy tavaszig kibírjuk az utolsó néhány téli napot.

Ma már nincs +7, Autóban a hőmérő csak +1-et mutatott, de én már tavasz- és jóidő-függő lettem, nem vagyok hajlandó újra telelni. A hóesés meg mehet vissza oda, ahonnan jönni akar. Ha az idő nem is tavaszi, én bizony már nem engedek: van egy tuti tippem, ha tavaszt akartok ti is varázsolni magatoknak – néhány perc az egész, és garantáltan jól fog telni a nap.

Én az a lekvárbefőzős -eltevős típus vagyok, anyukám ezzel szemben csak bedobja a fagyasztóba a gyümölcsöt, zöldséget, és el van rendezve a dolog. Mindkettő jó módszer, a maga módján.

Imádom kevergetni a lekvárt, érezni az isteni gyümölcsillatot az egész házban, látni, ahogy sűrűsödik a fantasztikus szósz, még azt sem bánom, hogy a napallergiám apró kis hólyagjai mellé néhány nagyobb égési sérülésből származót is beszerzek. A gondolat, hogy milyen jó is lesz majd télen élvezni az igazi gyümölcs ízét minden fájdalmat feledtet. Ővel még nem is voltunk egy pár, mikor már a lekvárjaim rajongóivá vált. Á, nem szándékosan vittem neki belőlük! - dehogy... Azonban ezeket a lekvárokat ízlelgetve télen sokkal inkább az ősz jut eszembe, mintsem a nyár. Az elmúlás, a hűvös reggelek, a párás-ködös hajnalok. A szamóca, a szeder, a meggy-málna, a szilva tökéletes ízvilágot képvisel számomra, de most a tavaszt várom, nem az őszt. Ha a nyarat szeretném felidézni, akkor anyukám fagyasztott gyümölcseihez nyúlok.

A legjobb nyáridéző az eper. A fagyasztásból felengedett eper levét vízzel kiegészítve szoktam elkészíteni a teámat. Fekete teával, ha az agyamat szeretném frissíteni, zölddel, ha a lelkemet. Tökéletes. Megjegyzem, nagyon gondoljátok meg, kivel akarjátok megosztani a tavasz-nyár-élményt, mert egy adag fagyasztott epernek egy teára való leve van csupán..



2011. február 20., vasárnap

A tökéletes palacsinta



            Tegnap beköltözött az életünkbe tíz tyúkocska. Igazából már egy ideje szerettem volna őket, mert hely az rengeteg van, és annyi zöldséget-gyümölcsöt dobálunk ki, hogy az már szó szerint luxus és pazarlás a köbön. Őt volt nehezebb meggyőzni róla, hogy tudunk gondoskodni még tíz állatkáról. Szóval ők beköltöztek, én meg körülrajongtam őket rendesen. Még kis fészkeket is építettem nekik, hogy biztos otthon érezzék magukat. Úgy látszik, bejött nekik, mert ma Lánykával hat tojást szedtünk össze alóluk. Már első nap törhettem a fejem, mi legyen a tojásokból.


Megjegyzem, nagyon barátságos állatkák: lehet őket simogatni, állandóan a sarkamban vannak, ha feléjük járok, Kutyának is hagyják, hogy nyalogassa őket. Szóval igazán jófajtákat sikerült szerezni, és az sem utolsó szempont, hogy szépen tojnak is nekem. Lánykát egyenesen lehetetlen kiráncibálni a tyúkháztól, annyira tetszenek neki – hát, ilyenünk még nem volt...

De mindjárt kitérek a palacsintára is, mert a nagy összefüggések közepette még a végén a legfontosabb marad ki: a tökéletes palacsinta.

Meséltem már a gyermekkori nyarakról egy kicsit – akit eddig elhallgattam, az az én fantasztikus dédmamám. Ő sütötte a világ legfinomabb palacsintáit. Vékonyak voltak, lágyak, Isteni finomak és hihetetlen levegősek. Soha senki nem kérdezte meg, hogyan csinálja, tudtuk, hogy, ha igazit akarunk, hozzá kell menni. Bármikor, bárkinek szívesen sütötte. Sajnos ebből kifolyólag a receptet magával vitte anélkül, hogy megtudhattuk volna, mi a titka.

Dédi akkor hagyott itt minket, mikor Lányka született. Annyira szívből sajnálom, hogy nem ismerhették egymást – biztosan Lányka is imádta volna.

Lánykám előpakolta ma dédi régi kávéskészletét a konyhaszekrényből. Emlékbe hoztuk el a házából, a kedves kis kerámiák azoknak a bizonyos nyaraknak az őrzői. Emlékes ládák egytől – egyig.

Pakolgatta őket, kevergette bennük a nem létező kávét, és egyszer csak egy papírral állt elém. A palacsinta receptje volt. Alig hittem a szememnek. Gyorsan el is készítettem, és szeretném megosztani veletek is, ha nem bánjátok, a tökéletes palacsinta készítésének titkát.

Szóval:
-4 tojás
-4 dl víz, 40 dkg liszt, 2 késhegynyi sütőpor
-6 dl tej
-1,5 dl olaj

Ebben a sorrendben kell őket tálba tenni – nem apránként, csak zutty bele – és minden sor végén alaposan átkeverni a habverővel. Nem kell pihentetni, nem kell aggódni, hogy híg...tökéletes lesz. Sütésnél csak az első palacsinta alá kell egy pici olaj, a többihez már nem. Nyugodtan lehet nagy lángon sütni, nem ég meg, nem szakad, nem szárad ki, nem tart örökké míg elkészül....tökéletes.

A titkos hozzávaló pedig – a házi tyúkok tojásai mellett – valószínűleg az a hatalmas szeretet, amivel ő készítette.

A második



              
 
  Megállt velem az idő. Konkrétan 730 nappal nem tudok elszámolni. Fogalmam sincs, mi történt ez idő alatt. Az én gondolataim még 2009. február 3-án járnak. Valahogy ott ragadtam.

Világvégén össz-vissz két bolt van – tulajdonosuk ráadásul közös, így sem árban sem termékkínálatban nincs nagy különbség. Ha vásárolni kell, azt jobb szeretjük internetről – mindig van egy pár akció, nagy választék, sokféle szín és méret. Most lekéstünk az internetes rendelésről. Túl sokáig nem találtuk az igazit.

Valami nagyon jót – mondanám, hogy tökéleteset, de az szerintem elérhetetlen – szerettünk volna adni Lánykának 2. szülinapjára. Olyat, amire mindig emlékezne – ha emlékezne, de ehhez még túl kicsi.

Beültünk hát Autóba és bekocsikáztunk Városba. Vettünk neki egy saját gyerekpizzát – nagy szó volt, hogy saját doboza van, és ő nyithatja-csukhatja, az övé is kerek.... csak úgy harapta a lelkem. Aztán elmentünk a Gulliverbe – azt vehetett magának, amit csak akart. Pakolta is rendesen a kosárba a játékokat..... Vásárlás közben egy-két dolgot sztornóztam, de tényleg nem láttam értelmét hatszázdarabos repülőmakettnek, meg gyerek borotválkozószettnek. A választása az apróságok mellett végül egy háromkerekű sportbabakocsira esett, igazán csinos és masszív darab, őt is elbírná, ha nem érne a lába a földig belőle, és hát vett is bele rögtön egy pofás mackót. Baba nem kell. Azt nem szereti....

Az előbb vágtuk fel a tortát – nagyon nézte, de már egy falat nem fér a pocakjába – a gyerekpizzával megtelt....

Lassan szenderedik, elfáradt a sok játék között. Olyan jó volt látni, ahogy egész nap mosolygott – bárcsak ő is emlékezhetne rá.



Az emlékek könyvébe

           Kiruccantunk. Egy kicsit. Emlékeket gyűjtöttünk. Jó lesz majd a duruzsoló tűz mellett gondolni rájuk. Jövő télen. Addig eldugdosom őket. Nehogy megkopjanak.

Lassan hagyománnyá kezd válni a téli Balaton-parti pihenés. Pár lopott perc a családias kis szállodában – néhány óra, ami csak a miénk. Hármunké. Nélküle nem tudnánk elképzelni. Életünk részévé vált. Holnap lesz két éve. De erről majd holnap.

Csendes, békés, nyugodt. Nem csörög a telefon, nem zúg a mosógép. Kutya sem les be félóránként az ablakon, hogy mikor megyek már játszani. Csak mi vagyunk. Az ablak alatt csobog a víz a medencébe. A terasz párában úszik. Érzem a friss, igazi téli levegőt. Nagyon jól esik. A lelkemnek.

Isteni ízek az asztalon – a leves mindig tökéletes, pedig biz' Isten, nem szeretem, de itt nem lehet kihagyni. Napjában kétszer nyugodt szívvel ízlelem a fantasztikus lét. Nem tudom, hogy csinálják. Egyszerűen hibátlan.

Vacsora után egy könnyű koktél – narancs és gránátalma keveredik némi alkohollal, pontosan eltalált mértékben. Szürcsölöm a szívószálon át. Hogy otthon miért nincs ilyen?! Mert ittenre tartogatjuk. Hogy legyen mire emlékezni. Már érzem az orromban a gyümölcs illatát, a jégkocka gondolata hűti a számat, a szívószálat pedig már egyenesen keresem a kezemmel. Pedig csak emlék. Egy fantasztikus hétvégéé.

Kizökk....


               Hajlamos vagyok belesüppedni a hétköznapokba. Hagyom, hogy történjenek velem a dolgok, és sodródok az árral. Kényelmes, megszokott, kiszámítható. Házimunka, játék a gyerekkel – na meg a kutyákkal, mert nálunk ők sem maradhatnak ki, bevásárlás, esetleg posta meg gyógyszertár.


Belesüppedek, sajnos túl gyakran elkényelmesedek. Az idő telik, a dolgok haladnak a maguk útján én meg csak kívülről nézem őket. Néha kisebb katasztrófának kell történnie ahhoz, hogy kimozdítsanak az édes 'szokásosnál többet nem tevésből'. Ha túl sokáig süppedeztem, akkor tényleg katasztrófaként kezelem a helyzetet – az 'Uram Isten, most mi lesz'-érzés kerekedik felül rajtam. Aztán átgondolom, kétszer – háromszor nekifutok...negyedjére már biztos, hogy megvan a megoldás... Megindul Újságíró, előkerül a városi belevaló lány és mindjárt győztesként kerítem ki magam a helyzetből.


Ma nem volt hajósüllyedés – ma valami egészen más történt velem. Kimozdított a süppedésemből. Ő elvitte a terepjárót – amit egyébként nagyon de nagyon szeretek. Csak beszállok meg ki. Tekergetem a kormányt – azt is csak egyujjal, néha váltok. Szinte semmit nem kell csinálnom. Megy magától. Nagyon, de nagyon kényelmes vezetni. Csak pont azt a bizonyos többet veszi el tőlem.

Kiálltam hát kicsi városi kocsival a garázsból. Nincs szervo, nincsenek batár nagy gumik, semmi digit klíma, semmi négykerék... Olyan jó volt élvezni a vezetést: már – már szándékosan kerestem a kátyúkat – na, csak a kisebbeket, nem dömper ez – Lányka jókat kacagott rajuk. Tekertem a kormányt, kacskaringóztam az úton... Annyira jól esett. Megint vagány belevaló lány voltam egy kicsit. Megint Újságíró. Megint városi

nekem mindegy....


                Milyen sokszor is hangzott el ez a mondat gyerekkoromban! Anyát mindig a sírba kergettük vele. És hogy mi volt a kérdés?! Hiszen te is tudod.... :'Mi legyen ma az ebéd?' Soha, semmit nem akartunk jobban mint mást, nem kértünk, amit kaptunk, azt megettük, volt, hogy jóízűen, volt, hogy muszájból.

Az egyik legrosszabb ebédet eddigi életem során nagypapám főzte: paprikás csirke volt – atomsótlan. De nem mertünk sót kérni bele, mert az egyébként is konyhaszekrény méreteket döntögető férfi igencsak érzékeny volt a főztjére – és hát szívvel csinálta ő, csak nem egészen jött össze. Tanakodtunk, összedugtuk a fejünket mi öten - unokák, hogy hogyan is kellene tudtára adni, hogy meg kéne egy kicsit sózni, mert tuti ez lesz vacsorára is a menü, és még egyszer így már nem tudjuk letuszakolni a torkunkon. Talán Ferinek csúszott ki a szájából a halk megjegyzés, hogy kellene bele egy kis só. Nagyon halk volt, nagyon bizonytalan, de mégis csak volt. Papa feje lángvörös lett, nem tudom, haragudott-e, vagy inkább csak szégyellte magát, hogy nem lett tökéletes....hát megsózta vacsorára....atomsós lett. Alig bírtuk letuszakolni a torkunkon. 

Nálunk nincs nekem mindegy. Ó, nem kell aggódni, van, aki sírba kergessen engem is...Lányka még nem tudja megmondani, mi az amit szeretne enni, bár ha tudná, valószínű napi néhány doboz Monte fogyna el némi kakaóval meg chips-szel. Semmi gyümölcs, semmi zöldség, semmi hús. Esetleg egy kis sajt – ha nagyon muszáj. De mivel nem rajta múlik, hát kénytelen megenni mindent, amit elé teszek. Néha nagy kiabálások közepette megy le az első falat – és nem én kiabálok – de a többi már magától, és milyen jóízűen!

Ő, nevezett életem másik fele már egy fokkal rosszabb. Ha nem olyat tálalok, ami éppen igazán az ínyére való volna, akkor – ugyan elfogyasztja, de nem hogy nem jóízűen! Olyan nehezen csúszik le a torkán...! És milyen hamar jól lakik ilyenkor...!
Szóval jobban járok, ha azt főzöm, amit szeret... csak hát nem sok ilyen van...és mindent csak két hétig...aztán megunja, és törhetem a fejem, hogy most vajon mi lenne az igazi...

A mai az lett: rántott husi fokhagymás tejföllel. Nem kell köret – ezt már megtanultam, ha megfőzöm, sem kell – így szereti.. én pedig így készítem, mert akkor, ott a nagypapámnál gyermekként megfogadtam, hogy nálunk nem lesz letuszakolás a torkokon..

El-jebb-engedni


          Mosolycsalogató, első lépéseket leső, beszélni buzdító, vicces arcokat vágó, sebeket bekötöző, álomba ringató, az egyszer valaki mást jobban fog szeretni gondolatba naponta belehaló és mindig minden körülmények között a legjobban szerető. Lassan két éve, hogy Újságíró kevésbé újságíró, kevésbé nő és leginkább anya.

Két év....hogy elszaladt.

Eleinte minden hajnalban eszembe jutott ahogyan először tarthattam a karjaimban....aztán minden kedd hajnalban – mert hát Lányka hideg keddi korai órában bújt hozzám először....most pedig, ha nosztalgiázni támad kedvem, elég erre a mindig mosolygós kis arcocskára néznem. Azonnal szerettem, nem kellett semmit tennie érte. Szerelem volt első látásra – és ami még több, hogy örökre. Ennek sosem lesz vége. Valami, ami nem múlhat el...sosem...mindegy, hogy 'megcsal', hogy hazudik, hogy rossz fát tesz a tűzre...nem lehet nem szeretni – egy percre sem. Ha lehetne, akkor nem lennék igazán anya.

Picike volt – törékeny és nagyon fáradt. Csak feküdt ott a mellkasomon és fogta az ujjam. El nem engedte...

Puszit nyom arcomra – már puncsol, hogy elkaphassa a laptopot...Istenem! hogy telik az idő. Nagy kópé lett belőle...de még mindig az én kezemet fogja, ha biztonságra vágyik. Nincs mese, összetartozunk. Egy nő nem lehet ennél több – nincs több az anyaságnál. Mindegy, hogy a hőn szeretett sarki pékség Ági nénije, a mindenki körzeti doktornője, miniszter vagy közkedvelt aerobik edző. Ilyenkor már nem fontos. Az anya az anya. Nem hivatás, nem pénzben fizetik, de egyedülálló, tökéletes és örökre szól.

Szóval itt állok itthoni karrierem csúcsán. Az alapokat lefektettem. Már nem ronthatják el a lányomat. Persze, megtanulhat csúnyán beszélni, veszekedni, másokat megrugdosni - de a lényeget tudja: mit jelent szeretni és szeretve lenni. Itt az ideje hát el-jebb-engedni a kezét. Hagyni egy kicsit, hogy megüsse magát, hogy mások is szeressék és hogy saját döntéseket hozzon – amit jóváhagyás nélkül valóra válthat. Nehéz ez...nem tanítják sehol. Pedig szeretnék most is ötösre vizsgázni – akkor is, ha egy kicsit belehalok.

katasztrófa.........és még hol a vége?!


            Mínusz 6 fok. Ennyit mutogat itt nekem ez az okos kis ablakocska a monitor jobb felső sarkában. Katasztrófa. Meg tudnék kint fagyni. Még pulóvert is vettem fel amíg kifutottam a postáért – pedig hajdanán! Képes voltam mindennemű kabát és sapka-sál nélkül magassarkúban botorkálni a macskaköveken, csak óvatosan – mert hát szépen is néznék ki, ha a cipőm talpa helyett a ruhámon kötne ki a latyak – és pont vizsganapon. Mikor máskor? De engem nem zavart a nagy hó, a jeges járda, a fagymentes időben is csúszós macskakövek.... Mit nekem, olyan egyensúlyérzéket fejlesztettem ki magamnak, hogy a legprofibb kötéltáncos is megirigyelhetné. MINDENNEMŰ TÚLZÁS NÉLKÜL, természetesen.

Muszáj volt magamra kapni valamit, mert míg mások egy éjszaka alatt hűlnek ki, nálam a tűréshatár most elég alacsony. Meg hát nagy igazság, hogy ha az ember lánya a gyerekre ráerőlteti a nagykabátot télen, akkor jó példaként illik neki is felöltözni rendesen. Na, most nem esett nehezemre elöljárni a mutogatásban. Kicsoszogtam hát a postaládáig – igazából már csak félig-meddig működő- és fogadóképes, mert az én drága Lánykám eljátszotta belőle az ajtótartó pöcköt. Valószínű nem ez a neve, de semmi nem szabhat határt a női kreativitásnak, ha nem ismert dolgok megnevezéséről van szó. Szóval ha nem kapkodom magam, az újság és a szórólapok (amiből itt Világvégén nem sok akad) a járdán landolnak, és bizony könnyen megeshet, hogy a féltve óvott és már jó előre potás-lesett leveleket Kutya veszi át. Ez esetben a sorsuk egyértelmű – mire hozzám kerülnek, igencsak olvashatatlan állapotban lesznek, gyújtós is csak alapos szárítgatás után lehetne belőlük. De megint semmi - nagyjából. Világvége hozta a formáját, egy szem szórólap – kedves országgyűlési képviselőnk megköszöni, hogy elmentem újra polgármestert szavazni. Honnan veszi, hogy voltam? Voltam, csak hát ez mondjuk magánügy...Meg a szomszéd bácsi is ugyanezt kapta, aki meg ugye nem volt. Nem túl személyre szabott.

Ilyeneken már csak tűnődöm, nem húzom fel magam. Keresem a megfelelő szót rá – még dilemmázok a belefásult, beletörődött és ráunt szavak között, de valószínűleg valamelyik bele- lesz az igazi. Szóval mindenesetre Újságíró ezen már túllépett. Annyi mindenen lehet idegeskedni, bosszankodni az életben, mit nekem egy értetlen ember, főleg, hogy 99 és fél százalék esélyt adok annak, hogy nem csak, hogy nem ő írta, de még csak nagyon el sem olvasta, mihez adja a nevét. Hogy nem értelmezte, az biztos.

Engem mégis a hideg bosszant. Illetve, az hagyján, hogy hideg van, de hogy ennyire nem tudom kezelni a helyzetet, az már szörnyű. Meghallgatás, hiper-szuper interjú, konfliktushelyzet valamelyik számunkra olyan fontos cég telefonon alighogy elérhető munkatársával – meg sem kottyan. Egy újságíró találja fel magát mindig, minden időben. Ez a dolga, ezért fizetik. Újságírót csak fizették. Pont. Múlt idő. Na de, amit megtanult...azt nem felejti. És milyen sok hasznát veszi a mindennapokban. Még Világvégén is. Mert, ha emberrel nem is találkozik, mindig akad valaki, aki nem jól végzi a dolgát, márpedig ha fizetünk egy szolgáltatásért, akkor bizony joggal várjuk el, hogy meg is kapjuk a pénzünkért. Szóval gyakorolni mindig van kin – min.

De ez a hideg. Vagyis nem a hideg. Magammal van bajom. Mi van velem?! Öregszem?! Csak nem...Nyuszi lettem...Vacogós nyuszi...Nem ilyen voltam én..

Csak egy kis kultúrát, némi műveltséget...


             Már nem hiányzik sármos facér férfiak kacér pillantása amint elhaladok mellettük, nem vágyom rá, hogy mások bombanőként tekintsenek rám, hogy úton-útfélen ismerősökbe fussak, akikkel olyan jó is volt elbeszélgetni néhány perc erejéig, vagy, hogy beülhessek a barátnőmmel a Rádiba egy forró teára meg egy péksütire. Nem, nem vágyom ilyesmire, vagyis – van ennél fontosabb. De a lelkem egyre jobban, egyre gyakrabban vívódik önmagával – szóval velem – én meg magammal. Úgy hiányzik egy 'értelmes' szó, egy okos, tanult ember intelligenciája, egy hozzáértő szakmabeli kritikus véleménye, vagy egy röpke kis vita vele, mert hát nem veszekszünk mi, csak bizonygatjuk az igazunkat. De sehol senki....senki, aki Újságírónak – nevezett nekem – szóba jöhetne kellemes társaság gyanánt. A mai nap is azzal fog eltelni, hogy egytől nyolcig számolok a lányommal, ezzel nagyjából ki is merül a közös szókincsünk.

Szóval én lennék Újságíró, és mint kiderült, van nekem egy tündéri lánykám – életem egyik értelme, a másik még dolgozik – és együtt éldegélünk mi Világvégén. Szó szerint ott van. Ide csak az jön, akinek itt van dolga. Szóval a postán és a lakosokon kívül senki. Illetve ez utóbbiak soha nem mennek el innen, így hát marad csak a posta. Meg Ő, nevezett életem párja, ha dolgozóból hazatér hozzánk, illetve néha Én meg a Lánykám – ha úgy alakul, hogy dolgunk akad másfele. Csak a posta. Nincs átjárás, dudálás, dugó, szmog...semmi nincs. De hát ezért jöttünk – pattan elő fejemben a gondolat – ezt akartuk. Nyugalmat, csendet, békét. Félreértés ne essék! Gyerekkorom nagy részét falun töltöttem, a nyarat meg nagymamámnál – szigorúan falun. Azok a nyarak! A legszebb emlékek közé dugtam őket – de erről majd máskor. Eldönteni könnyebb volt, mint alkalmazkodni...Pedig már alakulok...

Nagyvárosban koptattam a nagyelőadók székeit, kisvárosban okítottam újságírópalántáimat, és itt vagyok most. VILÁGVÉGÉN. Nincs újságírás, nincs diákoknak észosztás, nincs rászólás, hogy figyelj jobban! Nem magyarázom, hogyan kérdezzünk jól, nem cenzúrázom az illetlen és illetéktelen szavakat, nem győzködök, hogy kitartás, utolsó alakítás és jó lesz. Maradt a politika – melyet magammal vitatok meg és ez a blog, melyhez az indíttatás régen megszületett, de a kezdőlökést Eszti adta - tudta nélkül. Hát itt kezdődik Újságíró és Világvége története – lesznek még sokan mások és másholok – a sztorinak korán sincs vége..