Megállt velem az idő. Konkrétan 730 nappal nem tudok elszámolni. Fogalmam sincs, mi történt ez idő alatt. Az én gondolataim még 2009. február 3-án járnak. Valahogy ott ragadtam.
Világvégén össz-vissz két bolt van – tulajdonosuk ráadásul közös, így sem árban sem termékkínálatban nincs nagy különbség. Ha vásárolni kell, azt jobb szeretjük internetről – mindig van egy pár akció, nagy választék, sokféle szín és méret. Most lekéstünk az internetes rendelésről. Túl sokáig nem találtuk az igazit.
Valami nagyon jót – mondanám, hogy tökéleteset, de az szerintem elérhetetlen – szerettünk volna adni Lánykának 2. szülinapjára. Olyat, amire mindig emlékezne – ha emlékezne, de ehhez még túl kicsi.
Beültünk hát Autóba és bekocsikáztunk Városba. Vettünk neki egy saját gyerekpizzát – nagy szó volt, hogy saját doboza van, és ő nyithatja-csukhatja, az övé is kerek.... csak úgy harapta a lelkem. Aztán elmentünk a Gulliverbe – azt vehetett magának, amit csak akart. Pakolta is rendesen a kosárba a játékokat..... Vásárlás közben egy-két dolgot sztornóztam, de tényleg nem láttam értelmét hatszázdarabos repülőmakettnek, meg gyerek borotválkozószettnek. A választása az apróságok mellett végül egy háromkerekű sportbabakocsira esett, igazán csinos és masszív darab, őt is elbírná, ha nem érne a lába a földig belőle, és hát vett is bele rögtön egy pofás mackót. Baba nem kell. Azt nem szereti....
Az előbb vágtuk fel a tortát – nagyon nézte, de már egy falat nem fér a pocakjába – a gyerekpizzával megtelt....
Lassan szenderedik, elfáradt a sok játék között. Olyan jó volt látni, ahogy egész nap mosolygott – bárcsak ő is emlékezhetne rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése