Hogy
micsoda tragédia tud abból kerekedni, ha az ember lánya ledől
délben egy órácskára?! Az egyik ötpercenként nézte, fent
vagyok-e már – csak, hogy megmutathassa a hálón kinézett
horgászruhát, míg a másik majd szomjanhalt egy bögre langyos
tejért, de az a világért sem lett volna jó, ha az apja hozza be.
És, ha már úgyis fent vagyok, akkor válaszoljak már a szappan
iránt érdeklődő levelekre is, mert ahhoz úgyis én értek.... És
persze éhesek is, meg menjünk már tojást keresni, meg meg.... Még
jó, hogy kipihentem magam...
2012. október 31., szerda
2012. október 30., kedd
El-elmaradozom
mostanában. Nem azért, mert meguntam a nyomonkövetés eme
virtuális formáját, nem is mondhatnék hiányában, hanem, mert
egyetlen dologról mesélnék már nagyon szívesen. Arról meg még
nem lehet. Így aztán néhány összeszedetlen keszekusza mondat
kerül csupán minden nap a képernyőre ujjaim bökdösése révén,
visszaolvasva őket említésre (közzétételre meg pláne) sem
méltóak, így aztán újra és újra a kukában végzik.
Értelmeset
kihúzni belőlem majdhogynem lehetetlen. Ellenben a leányzó
szája egész nap be sem áll. A mókuska, mókuska napi sokszor
elhangzik nálunk, bár Lányka szerint nem úgyis fára megy a
végén, hanem úgyis elfárad. Végülis mindegy, csak ne essen le.
Bokáig
gázolunk az őszben – a lehulott, csupavíz levelekben meg pláne,
köszönhetően a háromnapos égszakadásnak - meg a hidegben, hogy
az átdidergető szélről ne is beszéljek. A gyermek a héten napi
huszonnégyes társaság, ami egyeltalán nem probléma, csak jó
lenne, ha éjszaka elboldogulna magában. Ez a legújabb: nem akar
egyedül aludni.
A
kutyák félóránként lesnek be a teraszajtón: vagy azt firtatják,
hogy mit falatozunk idebent, vagy játszani hívnának. Esőmentes
időben igyekszünk a kedvükre tenni, nem csak néhány 'jólvannal'
megdobálni őket, hanem labdát, botot, meg bármi visszahozhatót
elröpíteni nekik jó messze.
Régi
rendszeresen olvasók talán emlékeznek: tavaly is jó előre
megjósoltam a közeledő hideg telet. Jelentem: Gizim szépen
növeszti a bundát – igencsak valami szőrmekabátba bújt
eszkimóra hajaz. Valószínű idén sem ússzuk meg súlyos mínuszok
nélkül. (Pedig én már most nagyon fázok.) Szóval pakoljatok fel
bőven tüzelővel a télre, meg húzzatok a gyerkőcök lábára még
egy zoknit....
És
mielőtt felemlegetném a közelgő mikulást és társait, engedjétek meg, hogy nagyon boldog szülinapot kívánjak - innen –
Dórinak. Isten éltessen sokáig!
2012. október 26., péntek
2012. október 17., szerda
2012. október 16., kedd
a hús, az kell..... sussz-passz
Nem
vagyok egy nagy húsevő. Inkább legyen ritkábban valami minőségi,
valami különleges, valami nagyon rákészült, mint minden nap
tömegáru. Szóval egy jó pörkölt nálam egyre ritkábban jöhet
szóba, pedig valamikor nagyon imádtam, a sült kolbász pedig
abszolút lekerült a listámról. Így aztán nem okoz különösebb
nehézséget, hogy időnként a férfi ötleteinek kedvezzek –
mióta a gyermek óvodás, egyre gyakrabban rendel ő is 'menzakaját'
itthon. Grízes tésztát akart. Én meg miértisne-alapon megfőztem
neki.
A
probléma ott kezdődött, hogy az oviban is tészta volt: káposztás
– és, ugyan Lányka be is falta, mert igencsak a kedvenclistán
szerepel nála, mégiscsak megéhezett mihelyst hazaértünk (ebéd
után tíz perccel), és csillogó tekintettel kérte, hogy 'Anya,
akkor most már hozzál husit, krumplit, villát, kést meg tányért.'
Mire én – kedvesen ám határozottan – ecseteltem, hogy
tulajdonképpen itthon sincs ma husi..... A gyermek erre felhördült:
'Na de Anya! Mi az, hogy nincs husi?!' Úgy látom, igazi kis T-Rexet
dédelgetünk itthon... Mindenesetre ma van husi.
2012. október 15., hétfő
Ma már nem divat játszani, ugye? (Terveztem tíz-, húsz-, harmincezernél, aztán mindig elmaradt. Már nem tervezem. Szám szerint nem.) És írni is egyre kevésbé divat. Akkor sem, ha soha nem is azért űztem ezt, mert az volt. Divat.
A hatalmas magányom kellős közepén kezdtem szavakba önteni a gondolataimat - tettem mindezt névtelenül, arctalanul, sokszor saját véleményem közkinccsé tevése nélkül. (Nem, még mindig nem szeretek konfrontálódni. Ugyan minek?! Hogy bosszankodjak, hogy valaki nem ért... hogy máshogy gondol... hogy ezt nem tudja szépen megfogalmazni... óóóó, hát az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint ezen idegeskedni..)
Aprócska életem hatalmas csodája lett, mikor rám találtak - és azóta is számtalanszor visszatértek a makói lányok (hálás köszönet nekik a támogatásért, a jószóért, a szeretetért. A barátságért, így, ismeretlenül is.) Azután sokan jöttek - a rendszeres olvasóim száma máig nem tükrözi a látogatottságot, de én nem bánom. Tiszteletben tartom az ő névtelenségüket is. Hogy biztonságérzetet ad, vagy jobban esik csak kukucskálni máshol, azt nem tudom. Mindenesetre velük is teljes az élet, köszönöm minden egyes oldalletöltésüket.
Tulajdonképpen újságíróként egyetlen hatalmas vágyat dédelgettem anno: hogy egyszer majd miattam vegyék meg a sajtót, nézzék a tévét vagy hallgassák a rádiót. Én ezt kaptam a blogtól - napi többszáz vadidegen ember kíváncsi világvégi életem rebbenéseire, és ez hatalmas dolog. Számomra mindenképpen.
És tudjátok mit?! Tavasszal álmaim állását ajánlották fel.... és én nemet mondtam... nem, nem akarok újságíró lenni... A kíváncsiság, a tudásszomj, a mondhatnék nem csak azért van bennem, hogy eladjam.. Nem. Már egészen más távlatok járnak felénk....
A hatalmas magányom kellős közepén kezdtem szavakba önteni a gondolataimat - tettem mindezt névtelenül, arctalanul, sokszor saját véleményem közkinccsé tevése nélkül. (Nem, még mindig nem szeretek konfrontálódni. Ugyan minek?! Hogy bosszankodjak, hogy valaki nem ért... hogy máshogy gondol... hogy ezt nem tudja szépen megfogalmazni... óóóó, hát az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint ezen idegeskedni..)
Aprócska életem hatalmas csodája lett, mikor rám találtak - és azóta is számtalanszor visszatértek a makói lányok (hálás köszönet nekik a támogatásért, a jószóért, a szeretetért. A barátságért, így, ismeretlenül is.) Azután sokan jöttek - a rendszeres olvasóim száma máig nem tükrözi a látogatottságot, de én nem bánom. Tiszteletben tartom az ő névtelenségüket is. Hogy biztonságérzetet ad, vagy jobban esik csak kukucskálni máshol, azt nem tudom. Mindenesetre velük is teljes az élet, köszönöm minden egyes oldalletöltésüket.
Tulajdonképpen újságíróként egyetlen hatalmas vágyat dédelgettem anno: hogy egyszer majd miattam vegyék meg a sajtót, nézzék a tévét vagy hallgassák a rádiót. Én ezt kaptam a blogtól - napi többszáz vadidegen ember kíváncsi világvégi életem rebbenéseire, és ez hatalmas dolog. Számomra mindenképpen.
És tudjátok mit?! Tavasszal álmaim állását ajánlották fel.... és én nemet mondtam... nem, nem akarok újságíró lenni... A kíváncsiság, a tudásszomj, a mondhatnék nem csak azért van bennem, hogy eladjam.. Nem. Már egészen más távlatok járnak felénk....
2012. október 12., péntek
szerelem
Két
maréknyi. Ezúttal ennyi maradt ki. Fa, műanyag és fém vegyesen.
Tipli, meg csavar – többféle is – meg olyan cuccok, amiről ki
nem tudnám találni, hogy mire valók. És, hogy őszinte legyek, az
összeszerelési rajz sem mutatta őket. Mindenesetre a szekrény
tökéletesen áll nélkülük is... Na de most komolyan: nektek
sikerült már úgy összerakni lapraszerelt bútort, hogy minden
alkatrészt felhasználtatok?! Mert nekünk bőven van mindenfélénk
az ágyból, a tévészekrényből, a......
A
szekrénnyel mindenesetre elégedett vagyok – nagggyon szeretem,
már most – a futárok is jófejek voltak, és nem dühöngtek,
hogy Világvégére kell jönniük (ezzel nincs ám így mindegyik) –
és hálásan köszönték, hogy megértem, miért csak estére értek
ide a bútorral... Na ja, hát ezért is hívják Világvégének....
Az egyetlen aprócska problémám, hogy, ha a kedves munkatárs a
soroksári üzletben pontosan ismerte volna a csomagolási méreteket,
akkor nem vártunk volna egy hetet a szállításra, és nem fizetünk
tízzel többet, mert nyugodtan befért volna a mi autónkba is. Na
mindegy, ennél rosszabb ne legyen.
Ja,
igen: elvileg magunknak szántuk, gyakorlatilag Lányka már az
összes ruháját belehordta. És hintázni is remekül lehet
benne...
2012. október 11., csütörtök
az élet apró örömei...
...olyanok, mint, hogy a tavaly tévedésből rossz méretben megvásárolt (egyébként nagyon is lájkolt - azonban, értelemszerűen sajnos kicsi) mellény - idén tökéletes. Nem, nem a mellény nyúlt ki.
2012. október 10., szerda
sütögetek...
Igazán
rajtam volt már a sor. Merthogy heti két – háromszor kapnak
valami harapnivalót a szülőktől – nagyszülőktől a csemeték
az oviban. Gyümölcsöt – zöldséget, amit a tízóraihoz
tálalhatnak a dadusok, vagy süteményt ebéd utánra. Némi
gondolkodás után úgy döntöttem, Lányka kedvence készül:
muffin – na ná! hogy a sajátomnak szeretnék leginkább
kedvezni.... halkan súgom: kétlem, hogy lenne olyan négyéves, aki
muffin-undorban szenved...
Na
de tizennégy gyereknek (meg ugye három felnőttnek) azért elég
tetemes mennyiséget kell készíteni – ha nem is méretre, de
darabszámra mindenképpen. A másfélórás sütögetés után
megemlítettem a férfinak, hogy tizenkét gyereknél semmiképp se
akarjunk többet, mert akkor nem tudok egyszerre mindenkinek legalább
egy mufflont készíteni. Nyugodt hangsúllyal közölte, hogy már
éppen kinézett nekem egy méter széles tűzhelyet, amelyhez
mindenképpen kapok még egy muffinformát is.....
2012. október 9., kedd
helyzetjelentés
Világvégi
életünk eléggé felpörgött az utóbbi időben. A férfi
rengeteget dolgozik – szinte a fülére nőtt a telefon ( a számlát
még nem küldték ki, csak – rossz – sejtéseim vannak róla),
én folyamatosan sietek valahova – és rendszerint késésben
vagyok, de mindig időben érkezem (hogy hogyan, azt a
képzelőerőtökre bízom - nem, teleportálni nem tudok...), a gyermek meg... hát gyermek... és
leginkább igyekszik kiélvezni ennek minden percét – hangot is
adva az örömének, a legújabb felfedezéseinek, a...... Szóval
némileg elfáradtam: a régi tiszta nyugalom – senki hozzánk nem szólós időnek, úgy fest, vége.
Az
óvoda és az új napi rutin eléggé felbolygatta a kényelmes kis
életemet – nem, nem csak a felkelés, meg csinos ruhába bújás....
ezeket nagyon szeretem... ellenben délelőtt semmi nemitthonit nem
tudok intézni: merthogy nem érnék vissza időben, hogy a
leányzóért mehessek. Pedig baromi büszke ám magára, hogy mindig
az ő anyukája az első ebéd után... Így aztán nem csak az
eljárós munka esik ki az életemből, hanem a csavargások, a
piacozás is. A friss gyümölcsért, zöldségért ölni tudnék –
inkább hús ne legyen, csak zöldet ehessek, de Világvégén a
választék az alma – banán párosításban merül ki, a
kérdésemre – hogy lehetne-e esetleg padlizsánt rendelni – pedig
kérdéssel feleltek. Szóval nem ismerték. Sok mást sem.
És
akkor már nem is említem, hogy megint megkezdődött az éves
rendes lakásfelújítás nálunk. Ja, mégis. Épp most
említettem... Így aztán nézzétek el nekem, ha a sokmindenegyéb
mellett a blog került hátérbe – igyekszem itt is helytállni.
2012. október 4., csütörtök
szóval az úgy volt,
hogy múlt hétvégén a férfi csavarogni vitt minket (jajj, olyan szép csizmát kaptam - meg táskát....), és a megnemmondommelyik cipőboltban választottam a gyermeknek sapka - kesztyű szettet. Kettőt.
De az eladó nagyon maga alatt volt, és az egyiket elfelejtette számolni. Az utolsó másodperben eszébe jutott ugyan azt is felírni a számlára, és elkérni a vételárát - ellenben most vettem észre, hogy a lopásgátló kütyü (igen: az a mágneses cucc) benne maradt. (miért is nem jelzett?!!) Na, most az ugyan evidens, hogy (ugyan nagyon régen akartam már ilyen szerkezetet, valószínűleg semmire nem jó, de nekem tetszik) nem fogunk miatta ismételten csaknem hatszáz kilométert utazni, ellenben valahogyan meg kellene szabadítani tőle a sapkát. Mert lassan kelleni fog. Nem, nem a kütyü. A sapka.
De az eladó nagyon maga alatt volt, és az egyiket elfelejtette számolni. Az utolsó másodperben eszébe jutott ugyan azt is felírni a számlára, és elkérni a vételárát - ellenben most vettem észre, hogy a lopásgátló kütyü (igen: az a mágneses cucc) benne maradt. (miért is nem jelzett?!!) Na, most az ugyan evidens, hogy (ugyan nagyon régen akartam már ilyen szerkezetet, valószínűleg semmire nem jó, de nekem tetszik) nem fogunk miatta ismételten csaknem hatszáz kilométert utazni, ellenben valahogyan meg kellene szabadítani tőle a sapkát. Mert lassan kelleni fog. Nem, nem a kütyü. A sapka.
2012. október 2., kedd
Első
nap még szerettem volna a fülébe súgni, hogy kapja fel a cipőjét,
és fussunk haza. Hogy jó nekünk otthon, együtt, napi
huszonnégyben. Hogy akarom még babusgatni, ebédet főzni neki, meg
pocsolyába ugrálni, amíg nem száradnak fel az éjszakai zivatar
nyomai. De nem súgtam, mert ő annyira élvezte a változás minden
percét. Nekem meg persze összetört a szívem, de biztos voltam
benne, hogy hosszútávon így lesz jó – sőt, nyilvánvalóan ez
az egyetlen járható út.
Aztán
láttam, ahogy okosodik. Ahogy barátai lesznek. Ahogy elles tőlük
dolgokat. Ahogy beáll a sorba kézmosásnál. Ahogy egyszerre
köszönik meg az ebédet. És láttam a fiúkat is, akik körülötte
legyeskednek. És azt is láttam, hogy Lányka még nem érti, miről
is van szó, és gond nélkül húz hol egyikhez – hol másikhoz a
szíve: bár leginkább csak az aktuális játék miatt. És igen:
azt is láttam, milyen csalódást okoz ezzel hol egyiknek, hol
másiknak.
Tegnap
alig vártam, hogy oviba vihessem. Hosszú, rettentő hosszú volt az
elmúlt hét. Régen voltam ennyire fáradt és ingerült – de ez
az összcsaládi betegség nálunk eddig nem volt 'divat'. Éjszaka
nem tudtam aludni, nappal meg hallgattam a nyűgös gyermeket, a
türelmetlen férfit, a köhögést, az orrfújást, az
anyaaaaaaaaaaaaa ez meg azt....
Málnám
gond nélkül csapódott vissza a csapatba – az öröm duplán nagy
volt, mert megérkezett a tornaszobába a beígért trambulin is.
Most aztán megy reggelente az ugra-bugra. És igen: a hős lovagok
is megjelentek a színen. Jaj nekem...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)