2012. október 31., szerda


        Hogy micsoda tragédia tud abból kerekedni, ha az ember lánya ledől délben egy órácskára?! Az egyik ötpercenként nézte, fent vagyok-e már – csak, hogy megmutathassa a hálón kinézett horgászruhát, míg a másik majd szomjanhalt egy bögre langyos tejért, de az a világért sem lett volna jó, ha az apja hozza be. És, ha már úgyis fent vagyok, akkor válaszoljak már a szappan iránt érdeklődő levelekre is, mert ahhoz úgyis én értek.... És persze éhesek is, meg menjünk már tojást keresni, meg meg.... Még jó, hogy kipihentem magam...

2012. október 30., kedd


          El-elmaradozom mostanában. Nem azért, mert meguntam a nyomonkövetés eme virtuális formáját, nem is mondhatnék hiányában, hanem, mert egyetlen dologról mesélnék már nagyon szívesen. Arról meg még nem lehet. Így aztán néhány összeszedetlen keszekusza mondat kerül csupán minden nap a képernyőre ujjaim bökdösése révén, visszaolvasva őket említésre (közzétételre meg pláne) sem méltóak, így aztán újra és újra a kukában végzik.

Értelmeset kihúzni belőlem majdhogynem lehetetlen. Ellenben a leányzó szája egész nap be sem áll. A mókuska, mókuska napi sokszor elhangzik nálunk, bár Lányka szerint nem úgyis fára megy a végén, hanem úgyis elfárad. Végülis mindegy, csak ne essen le.

Bokáig gázolunk az őszben – a lehulott, csupavíz levelekben meg pláne, köszönhetően a háromnapos égszakadásnak - meg a hidegben, hogy az átdidergető szélről ne is beszéljek. A gyermek a héten napi huszonnégyes társaság, ami egyeltalán nem probléma, csak jó lenne, ha éjszaka elboldogulna magában. Ez a legújabb: nem akar egyedül aludni.

A kutyák félóránként lesnek be a teraszajtón: vagy azt firtatják, hogy mit falatozunk idebent, vagy játszani hívnának. Esőmentes időben igyekszünk a kedvükre tenni, nem csak néhány 'jólvannal' megdobálni őket, hanem labdát, botot, meg bármi visszahozhatót elröpíteni nekik jó messze.

Régi rendszeresen olvasók talán emlékeznek: tavaly is jó előre megjósoltam a közeledő hideg telet. Jelentem: Gizim szépen növeszti a bundát – igencsak valami szőrmekabátba bújt eszkimóra hajaz. Valószínű idén sem ússzuk meg súlyos mínuszok nélkül. (Pedig én már most nagyon fázok.) Szóval pakoljatok fel bőven tüzelővel a télre, meg húzzatok a gyerkőcök lábára még egy zoknit....

És mielőtt felemlegetném a közelgő mikulást és társait, engedjétek meg, hogy nagyon boldog szülinapot kívánjak - innen – Dórinak. Isten éltessen sokáig!

2012. október 16., kedd

a hús, az kell..... sussz-passz


              Nem vagyok egy nagy húsevő. Inkább legyen ritkábban valami minőségi, valami különleges, valami nagyon rákészült, mint minden nap tömegáru. Szóval egy jó pörkölt nálam egyre ritkábban jöhet szóba, pedig valamikor nagyon imádtam, a sült kolbász pedig abszolút lekerült a listámról. Így aztán nem okoz különösebb nehézséget, hogy időnként a férfi ötleteinek kedvezzek – mióta a gyermek óvodás, egyre gyakrabban rendel ő is 'menzakaját' itthon. Grízes tésztát akart. Én meg miértisne-alapon megfőztem neki.

A probléma ott kezdődött, hogy az oviban is tészta volt: káposztás – és, ugyan Lányka be is falta, mert igencsak a kedvenclistán szerepel nála, mégiscsak megéhezett mihelyst hazaértünk (ebéd után tíz perccel), és csillogó tekintettel kérte, hogy 'Anya, akkor most már hozzál husit, krumplit, villát, kést meg tányért.' Mire én – kedvesen ám határozottan – ecseteltem, hogy tulajdonképpen itthon sincs ma husi..... A gyermek erre felhördült: 'Na de Anya! Mi az, hogy nincs husi?!' Úgy látom, igazi kis T-Rexet dédelgetünk itthon... Mindenesetre ma van husi.

2012. október 15., hétfő

       Ma már nem divat játszani, ugye? (Terveztem tíz-, húsz-, harmincezernél, aztán mindig elmaradt. Már nem tervezem. Szám szerint nem.) És írni is egyre kevésbé divat. Akkor sem, ha soha nem is azért űztem ezt, mert az volt. Divat. 

A hatalmas magányom kellős közepén kezdtem szavakba önteni a gondolataimat - tettem mindezt névtelenül, arctalanul, sokszor saját véleményem közkinccsé tevése nélkül. (Nem, még mindig nem szeretek konfrontálódni. Ugyan minek?! Hogy bosszankodjak, hogy valaki nem ért... hogy máshogy gondol... hogy ezt nem tudja szépen megfogalmazni... óóóó, hát az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint ezen idegeskedni..)

Aprócska életem hatalmas  csodája lett, mikor rám találtak - és azóta is számtalanszor visszatértek a makói lányok (hálás köszönet nekik a támogatásért, a jószóért, a szeretetért. A barátságért, így, ismeretlenül is.) Azután sokan jöttek - a rendszeres olvasóim száma máig nem tükrözi a látogatottságot, de én nem bánom. Tiszteletben tartom az ő névtelenségüket is. Hogy biztonságérzetet ad,  vagy jobban esik csak kukucskálni máshol, azt nem tudom. Mindenesetre velük is teljes az élet, köszönöm minden egyes oldalletöltésüket.

Tulajdonképpen újságíróként egyetlen hatalmas vágyat dédelgettem anno: hogy egyszer majd miattam vegyék meg a sajtót, nézzék a tévét vagy hallgassák a rádiót. Én ezt kaptam a blogtól - napi többszáz vadidegen ember kíváncsi világvégi életem rebbenéseire, és ez hatalmas dolog. Számomra mindenképpen.

És tudjátok mit?! Tavasszal álmaim állását ajánlották fel.... és én nemet mondtam... nem, nem akarok újságíró lenni... A kíváncsiság, a tudásszomj, a mondhatnék nem csak azért van bennem, hogy eladjam.. Nem. Már egészen más távlatok járnak felénk....

2012. október 12., péntek

szerelem


                Két maréknyi. Ezúttal ennyi maradt ki. Fa, műanyag és fém vegyesen. Tipli, meg csavar – többféle is – meg olyan cuccok, amiről ki nem tudnám találni, hogy mire valók. És, hogy őszinte legyek, az összeszerelési rajz sem mutatta őket. Mindenesetre a szekrény tökéletesen áll nélkülük is... Na de most komolyan: nektek sikerült már úgy összerakni lapraszerelt bútort, hogy minden alkatrészt felhasználtatok?! Mert nekünk bőven van mindenfélénk az ágyból, a tévészekrényből, a......

A szekrénnyel mindenesetre elégedett vagyok – nagggyon szeretem, már most – a futárok is jófejek voltak, és nem dühöngtek, hogy Világvégére kell jönniük (ezzel nincs ám így mindegyik) – és hálásan köszönték, hogy megértem, miért csak estére értek ide a bútorral... Na ja, hát ezért is hívják Világvégének.... Az egyetlen aprócska problémám, hogy, ha a kedves munkatárs a soroksári üzletben pontosan ismerte volna a csomagolási méreteket, akkor nem vártunk volna egy hetet a szállításra, és nem fizetünk tízzel többet, mert nyugodtan befért volna a mi autónkba is. Na mindegy, ennél rosszabb ne legyen.

Ja, igen: elvileg magunknak szántuk, gyakorlatilag Lányka már az összes ruháját belehordta. És hintázni is remekül lehet benne...

2012. október 11., csütörtök

az élet apró örömei...

...olyanok, mint, hogy a tavaly tévedésből rossz méretben megvásárolt (egyébként nagyon is lájkolt - azonban, értelemszerűen sajnos kicsi) mellény - idén tökéletes. Nem, nem a mellény nyúlt ki.
na most 'asszongya, hogy télen kevesebb fényt és vizet igényel, elég HETENTE HÁROMSZOR öntözni. Hm.... (lehet, hogy velem rosszul fog járni...)

2012. október 10., szerda

sütögetek...


              Igazán rajtam volt már a sor. Merthogy heti két – háromszor kapnak valami harapnivalót a szülőktől – nagyszülőktől a csemeték az oviban. Gyümölcsöt – zöldséget, amit a tízóraihoz tálalhatnak a dadusok, vagy süteményt ebéd utánra. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, Lányka kedvence készül: muffin – na ná! hogy a sajátomnak szeretnék leginkább kedvezni.... halkan súgom: kétlem, hogy lenne olyan négyéves, aki muffin-undorban szenved...

Na de tizennégy gyereknek (meg ugye három felnőttnek) azért elég tetemes mennyiséget kell készíteni – ha nem is méretre, de darabszámra mindenképpen. A másfélórás sütögetés után megemlítettem a férfinak, hogy tizenkét gyereknél semmiképp se akarjunk többet, mert akkor nem tudok egyszerre mindenkinek legalább egy mufflont készíteni. Nyugodt hangsúllyal közölte, hogy már éppen kinézett nekem egy méter széles tűzhelyet, amelyhez mindenképpen kapok még egy muffinformát is.....

2012. október 9., kedd

helyzetjelentés


           Világvégi életünk eléggé felpörgött az utóbbi időben. A férfi rengeteget dolgozik – szinte a fülére nőtt a telefon ( a számlát még nem küldték ki, csak – rossz – sejtéseim vannak róla), én folyamatosan sietek valahova – és rendszerint késésben vagyok, de mindig időben érkezem (hogy hogyan, azt a képzelőerőtökre bízom - nem, teleportálni nem tudok...), a gyermek meg... hát gyermek... és leginkább igyekszik kiélvezni ennek minden percét – hangot is adva az örömének, a legújabb felfedezéseinek, a...... Szóval némileg elfáradtam: a régi tiszta nyugalom – senki hozzánk nem szólós időnek, úgy fest, vége.

Az óvoda és az új napi rutin eléggé felbolygatta a kényelmes kis életemet – nem, nem csak a felkelés, meg csinos ruhába bújás.... ezeket nagyon szeretem... ellenben délelőtt semmi nemitthonit nem tudok intézni: merthogy nem érnék vissza időben, hogy a leányzóért mehessek. Pedig baromi büszke ám magára, hogy mindig az ő anyukája az első ebéd után... Így aztán nem csak az eljárós munka esik ki az életemből, hanem a csavargások, a piacozás is. A friss gyümölcsért, zöldségért ölni tudnék – inkább hús ne legyen, csak zöldet ehessek, de Világvégén a választék az alma – banán párosításban merül ki, a kérdésemre – hogy lehetne-e esetleg padlizsánt rendelni – pedig kérdéssel feleltek. Szóval nem ismerték. Sok mást sem.

És akkor már nem is említem, hogy megint megkezdődött az éves rendes lakásfelújítás nálunk. Ja, mégis. Épp most említettem... Így aztán nézzétek el nekem, ha a sokmindenegyéb mellett a blog került hátérbe – igyekszem itt is helytállni.
ezt csinálom, mikor nem dolgozom: otthont teremtek (a hatalmas rumliból): napjában többször is.

2012. október 4., csütörtök

A férfi belátta, hogy én sokkal szebben tudok halat filézni - erős a gyanúm, hogy ez nekem annyira nem jó biznisz, mert mostantól akkor mindig nem kell csinálni..... kellett ez nekem....

szóval az úgy volt,

hogy múlt hétvégén a  férfi csavarogni vitt minket (jajj, olyan szép csizmát kaptam - meg táskát....), és a megnemmondommelyik cipőboltban választottam a gyermeknek sapka - kesztyű szettet. Kettőt.
De az eladó nagyon maga alatt volt, és az egyiket elfelejtette számolni. Az utolsó másodperben eszébe jutott ugyan azt is felírni a számlára, és elkérni a vételárát - ellenben most vettem észre, hogy a lopásgátló kütyü (igen: az a mágneses cucc) benne maradt. (miért is nem jelzett?!!) Na, most az ugyan evidens, hogy (ugyan nagyon régen akartam már ilyen szerkezetet, valószínűleg semmire nem jó, de nekem tetszik) nem fogunk miatta ismételten csaknem hatszáz kilométert  utazni, ellenben valahogyan meg kellene szabadítani tőle a sapkát. Mert lassan kelleni fog. Nem, nem a kütyü. A sapka.

2012. október 2., kedd


                 Első nap még szerettem volna a fülébe súgni, hogy kapja fel a cipőjét, és fussunk haza. Hogy jó nekünk otthon, együtt, napi huszonnégyben. Hogy akarom még babusgatni, ebédet főzni neki, meg pocsolyába ugrálni, amíg nem száradnak fel az éjszakai zivatar nyomai. De nem súgtam, mert ő annyira élvezte a változás minden percét. Nekem meg persze összetört a szívem, de biztos voltam benne, hogy hosszútávon így lesz jó – sőt, nyilvánvalóan ez az egyetlen járható út.

Aztán láttam, ahogy okosodik. Ahogy barátai lesznek. Ahogy elles tőlük dolgokat. Ahogy beáll a sorba kézmosásnál. Ahogy egyszerre köszönik meg az ebédet. És láttam a fiúkat is, akik körülötte legyeskednek. És azt is láttam, hogy Lányka még nem érti, miről is van szó, és gond nélkül húz hol egyikhez – hol másikhoz a szíve: bár leginkább csak az aktuális játék miatt. És igen: azt is láttam, milyen csalódást okoz ezzel hol egyiknek, hol másiknak.

Tegnap alig vártam, hogy oviba vihessem. Hosszú, rettentő hosszú volt az elmúlt hét. Régen voltam ennyire fáradt és ingerült – de ez az összcsaládi betegség nálunk eddig nem volt 'divat'. Éjszaka nem tudtam aludni, nappal meg hallgattam a nyűgös gyermeket, a türelmetlen férfit, a köhögést, az orrfújást, az anyaaaaaaaaaaaaa ez meg azt....

Málnám gond nélkül csapódott vissza a csapatba – az öröm duplán nagy volt, mert megérkezett a tornaszobába a beígért trambulin is. Most aztán megy reggelente az ugra-bugra. És igen: a hős lovagok is megjelentek a színen. Jaj nekem...