2011. október 30., vasárnap

Vasárnap reggeli szieszta Lányka-módra

avagy: Ti megtaláljátok a gyermeket a kupiban?

Segítek...

Nem fogjátok elhinni (én se hinném), de tegnap este raktam rendet... gyanítom, ma is fogok...

2011. október 29., szombat

agytöröm

                     Kezdek leépülni. Agyilag. Komolyan mondom, sajnos. Még magamnak is rosszul esett bevallani, de hát bizony ez van. Az én korábban napi rendszerességgel karbantartott buksimat megviselte az elhanyagolás. Na igen, az utóbbi néhány évben már csak egy – egy receptet tömök bele, fél órácska erejéig, amíg mindent összekészítek hozzá a konyhában. És ennyi. Semmi tanulás, semmi tekervényforgató feladvány, semmi eztvalahogymegkéneoldani.

Zokon vettem a dolgot, de inkább a megoldáson töprengek, minthogy azon szomorkodjak, mennyi mindene esett ki belőle, aminek egyszer még talán hasznát vettem volna. Na, nem a valószínűségszámításra, de még csak nem a szubtrópusi éghajlat specifikumaira gondolok. Van, ami nem hiányzik. De mikor már egyre gyakoribb volt az áramszünet, a szókeresgélés, akkor bizony beláttam, valamit változtatni kell.

Első lépésben megrendeltem a megyei napilapot, és ha törik, ha szakad minden nap el fogom olvasni az összes betűt benne. A kiadó nevétől – címétől kezdve az apróhirdetésekig. Így kezdődik az agytorna. Aztán: beterveztem néhány új szappanreceptet is (jövök nem sokára az ünnepi darabokkal) - de nem ám holmi on-line kiszámolókkal.... nem – nem... eredeti, buksiban, papíron számolt receptek lesznek, szappanosítási számokból meg miegymásból kiötölve. Persze a szappanok nem attól lesznek jobbak, hogy ceruzával végzem a szorzást.... És ha túl vagyunk az egész hóbelebanckarácsonyon (azért addig még rengeteg ötletem van ám), akkor nekiveselkedem újra az angolnak. Meséltem már, hogy angol-mániás vagyok? Bizonyos időközönként elmegyek nyelvvizsgázni belőle (nem is tudom, hány keményborítós van már belőle a szekrényben), vagy emelt szintű érettségizni: egyszerűen tudnom kell, hogy megy-e még.... De lehet ezt már nemnormálisnak hívják és nem szimpla mániásnak... Szóval erősen töröm a fejem egy felsőfokún...

2011. október 26., szerda

kiskarácsony....

         Számomra az egyik legfontosabb ünnep. Valahogy megáll az idő. Az emberek kedvesen mosolyognak, nem lökdösődnek a sorban, ne adj Isten, még előzékenyek is. Csak hull a hó a már egyébként is fehér tájra, a parkolók telistele fenyőfákkal, amik arra várnak, hogy néhány napra a házunk díszei lehessenek. Imádom. Azt a megnyugvást, a békét, a nyugalmat, ami ilyenkor átjár.

A párom régen nem szerette a karácsonyt. Ilyenkor mindig munkát vállalt, végigdolgozta az ünnepeket, mintha mi sem történt volna. Aztán beköltöztem az életébe a kis díszeimmel, receptjeimmel, ajándékaimmal, azóta meg már december elsején is a mikulást várja. És követeli a finomabbnál finomabb sütiket – bejgli meg tiroli rétes nélkül karácsony nem is lehet – és rám szól, ha a házban valahol még kevesli a díszeket....

Gondoltam, elkezdem a vásárlást. A szűzpecsenye már a fagyasztóban csücsül – a mellé vásárolt aszalt szilvának azonban lába kelt. Hm... Lehet a magukban is ehető tartozékokkal még várni kellene?!

Mindenesetre beszereztem két manót is (ez legalább tuti megmarad) – a képek még az eladótól származnak, a holnapi postával várom őket. Azért is mutatom, hátha megtetszik valakinek és otthon kivitelezné. Szerintem abszolut megoldható, de én már letettem róla, hogy mindent magam készítsek el... Attól tartok, a felére sem jutna idő. Íme hát a két rosszcsont lurkó: egy zöld és egy kék pókhasú (lesz, ha megtöltöm minden jóval a hátul található zipzáron át...egyébként a hosszuk 46cm, a'sszem, fog férni bele.....)


2011. október 25., kedd

Ó, te ősz!

            Reggel söprök, este söprök. Már, ha nem akarunk bokáig érő levélben gázolni. És ez még csak a dió... Azért, van aki örül – na, nem a levélhullásnak! Inkább annak ha a gazdi összesöpri neki...
bocsi a minőségért - ablakon keresztül készült... Egyébként van valakinek vmi ötlete, mit lehetne kezdeni ezzel a térkővel? Füvesítve próbáltam, ronda.... hát, mit mondjak?! Így is az....

2011. október 24., hétfő

Bakonyi betyárleves - a harmincperces ebéd

             Mikor még sokat dolgoztunk, egész nap rohangáltunk, és csak este estünk haza, bizony jól esett valami nagyon gyors, nagyon egyszerű, laktató és meleg. Ez egy olyan igazi téli leves. Második nem kell mellé, kizárt, hogy valakinek még férne utána a gyomrába...

Szóval a dolog azzal kezdődik, hogy tizenöt deka húsos szalonnát felkockázunk, kisütjük a zsírját, majd szűrőkanállal kiszedjük az edényből. A visszamaradt zsiradékon megfonnyasztunk egy közepes fej hagymát, húsz deka gombát (minél többféle, annál jobb – nálunk mindig megy bele némi szárított vargánya is). Fűszerezzük, megszórjuk pirospaprikával, majd felengedjük vízzel.

Ha felforrt, visszatesszük a szalonnát, jön bele tizenöt deka karikára vágott nagyon vékony füstölt kolbász (jó keményet válasszunk, ne főjön szét a levesben). Néhány perc forrás után jöhet bele a habarás (nálunk egy nagy doboz tejfölből), és ezzel egy időben a hússal töltött levestészta. Minél kisebbet válasszunk, mert a levesben így is nagyon megnő, főleg, ha marad belőle, és van ideje megszívni magát....

Egyébként nagyon jó. Persze, csak ritkán, mert azért elég bőséges... Ennél jobban már csak a honfoglaló levest szeretem, (ó, a Palacsintavár Egerben! Annyira de annyira jól készítik...) de arról majd máskor...

Volt idő

mikor egy falat gyümölcsöt sem tudtam beletukmálni....



2011. október 23., vasárnap

szóval megkaptam...

         Az anyaság a lehető legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Ezt az aprócska kislányt nevelgetni – terelgetni – szeretgetni... Figyelni, ahogy napról – napra okosodik, ügyesedik, cseperedik. Egyszerűen imádom. Nemcsak Lánykát, hanem az érzést, a tudatot, hogy ő van nekem, nekünk. Hogy valami nagyon jót sikerült összehoznunk az apukájával. Gondoltam én. Meg még gondolom most is.

Nem vagyunk milliomosok, de ahol tudunk, segítünk. Persze, nem kürtöljük világgá, hogy ezt meg ezt nekünk köszönhetitek a faluban. Akinek tudnia kell, az tudja.

Így vagyok én az egyik helyi családdal. A nagyobbik lányuk talán két évvel idősebb Lánykánál, a kisebbikk jóval fiatalabb. A kinőtt ruhákat, felesleges pelenkákat (na, jó...látott már valaki olyat, hogy felesleges pelenka?!), tisztálkodószereket, fejlesztő játékokat mindig nekik adjuk. Nem közvetlenül. A védőnő viszi el őket. Én nem szeretném, hogy tudják, kitől jön. Nem kell, hogy hálásak legyenek. Nem azért csinálom. Nem kell engem lájkolni (csak hogy trendi legyek). Ha valaki szeret, viszont szeretem. Ha szívesen időzik nálam, hát szívesen látom. De itt semmi nem kötelező.

Szóval, összefutottunk. Végighallgattam, hogy tervezik a harmadik babát.... És, hogy ez a Lányka milyen szótlan, meg szégyenlős?!....ő nem is érti..... Gondoltam, hát ja.... Én sem örülnék neki, ha vadidegen emberek folyton csesztetnének, hogy 'jaj, milyen szép kislány, mutasd a szemedet!, megmondod a neved?!, jaj, mekkorát nőtt!, jaj, de szép kiskutyád van, hogy hívják?' - és közben muszáj simogatni is... Lányka meg belémbújik, amennyire csak lehet, én meg kedvesen próbálom mondani, hogy ugyan hagyják már békén...

Nem, nem egy barátkozós típus. De miért is lenne? Tán kötelező haverkodni az egész világgal?! Ha nem bújnak az arcába, nem fogdossák össze, nem abajgatják hosszú percekig, remekül fel tud oldódni. Beszélget, megmutatja a játékait, még a nevét is megmondja. Csak nem kell állandóan csesztetni.... Majd, ha óvodába megy, változik... De persze ezek a vidéki mamák nem értik....

Szóval megkaptam, hogy szar anya vagyok. Mert bezzeg az ő lánya beszélget a boltos nénivel (meg bárkivel, aki a húsz forintját kipótolná egy csoki erejéig). Mert ő, amíg terhes volt, ingyen ehetett a menzán, mert a gyereknek az óvodáját most is a hivatal fizeti, mert annyi mindent kapnak mindig ajándékba. A gyermek meg koszos, a ruha is csak addig volt tiszta, amíg megkapták. Mert se mosógép, se meleg víz. És már folyik az orruk, mert az ablakon befúj a szél. És hitelre vásárolnak. És még jövőhónapban sem tudják mind rendezni. És egész nap az utcát róják, mert otthon sincs melegebb.... Szóval én vagyok a szar anya.... Nekik meg jöhet a harmadik is.... 

2011. október 16., vasárnap

Ó, te áldott vasárnap!

           Nincs mese, ősz van. Reggel már csak addig mutogat nekem hat fokot az autón a szuperokos műszer, amíg kigördülünk a garázsból. Jaj, milyen jó, hogy van garázs! – ha még neki kéne állnom vakargatni a szélvédőt biztos tiszta ideg lennék: egy. mert tuti elkésünk, kettő. Mert szanaszét fagy a kezem közben, és persze nem hordok kesztyűt. Még. Alapos a gyanúm, hogy ez is változni fog, mint annyi minden, mióta itt lakunk, Világvégén.

Hét óra három: -Apa, kopo-kopo. Pisiltem. Így Lányka, aki az én orromon gyakorolja a kopogtatás mikéntjét és hogyanját. És igen, mostanában már az 'apa' hívószóra is hallgatok, 'anya' csak akkor szoktam lenni, ha nagy baj van. Kimászok hát a jó meleg ágyból, nyugtázom, hogy elmúlt hét. Remek. A szép vasárnap reggel villámgyors rohanásba csap át, mert ha nem érek fél nyolcig a szomszéd falu egyetlen vasárnap is nyitva tartó boltjába, tuti nem lesz kenyér. Gyermek üldögél a bilin, pakolom a ruháit, kérdem, akar-e jönni a botba velem? Mondom, kabátot is venni kell, meg sapkát. Akkor inkább nem akar jönni. Remek. Másik ruha. Itthon marad.
Hét nyolc: - Apa, tejföl! Oké, a gyermek még tejet is akar. Persze az nem várhat. Akkor futás tejért. Szerencsére gyorsan az üveg fenekére néz.
Hét tizenegy: Rohanok tovább. Kérdem a férfit, szeretne-e valamit a boltból? Válasz: Jaj, ugyan, minek megyek, jó lesz a formakenyér is. (Mert az ugyan van itthon, de egyfelől az is egynapos már, másfelől meg alapesetben sem szereti. Muszájból sem.) Ha nem kell más, ne menjek. Leülök az ágy szélére. Végül is kenyérért akartam menni. Akkor maradok. Már veszem a ruhám, hogy akkor indíts kifelé, mert Rozi már igencsak a reggelit hiányolja.
Hét tizenöt: Hoppá, a nagy gondolkodásban eszembe jut, hogy hogy a fenébe akarok én slambucolni kockatészta nélkül. Mégiscsak elmenős ruha (kb. tíz éve nem volt rajtam melegítőnadrág, de most beszereztem egy szettet, mert képes lennék megfagyni szoknyában), keresem a kocsikulcsot. A férfi zárta tegnap, állítása szerint a konyhában hagyta, vagy a kulcstartóban (amit soha nem használunk), vagy annak a ruhának a zsebében, ami tegnap rajta volt, de nem tudja, melyik volt.... Na, ezért van az én táskámban mindig pótkulcs mindenhez....
Hét húsz: Kapu kinyit, kutyák majd fellöknek, hogy az utcai levegőbe szippanthassanak (a kovácsoltvas kapun keresztül biztos nem érzik, pedig akkora lukak vannak a minták között, hogy a kisebbik feje simán kiférne rajta, ha elég magas lenne hozzá, hogy felérje (testtel meg ésszel). Garázs nyit, kocsi úgyszint.
Hét huszonkettő: Kocsi kigördül a kapun, ez utóbbi bezár – szépen lassan (izzítani már nem volt időm – szegény autó, pedig úgy szeretnék vigyázni rá)....
Hét huszonnyolc: Érkezés a bolthoz. Zárnám a kocsit, de a pótkulcson nincs gomb. Jó. Nyugalom. Visszamegyek. Persze a túlsó oldalon van a lyuk. Bezár.
Hét huszonkilenc: Kosár felkap. Körbemegy, mert az átjárót lezárták kosarakkal. Rengetegen a kenyeres pultnál. Na, remek. Leskelődöm, jut-e nekem is. Rám kerül a sor. Még két kenyér. Huh.... Minek is siettem...

2011. október 13., csütörtök

          Máskor ilyen idő tájt már javában az ünnepekre készülődök (igen, a mikulásra meg a karácsonyra gondolok), de idén még most jutottam el a virágoskert megreformálásáig. Köszönhető ez az egyrészt igencsak megkergült időjárásnak, másfelől meg annak, hogy az utóbbi időben bőven volt, ami lefoglaljon.

Na, de ma aztán helyükre kerültek a mindenféle hagymások, meg új helyre költöztek a liliomfélék – még néhány sziklakertit kellene beszerezni, de holnaptól megint mondja az esőt... mondjuk, az nem hiányzik...

A reggelenti hidegek viszont szabályosan jól esnek – nem, alapesetben én sem szeretek fázni – de kell a lelkemnek, hogy meginduljon végre a folyamat, és szépen – lassan felkészülhessen a télre..... Tele vagyok már dekorációs ötletekkel, meg sütitervekkel, meg sok – sok szappannal. Nagyon várom már, hogy belengjék mézeskalácsillatukkal a kamra polcait, hogy nézegethessem, szagolgathassam őket....

Úgy eltelt ez az év is, szinte repült. Nem tudnám megmondani, mi mindent csináltam – az utóbbi néhány hétre emlékszem mindössze, meg arra a forró égető napsütésre, amiben jó párszor részünk volt a nyáron.

Csak azt veszem észre, hogy Lányka napról – napra fejlődik, okosodik (arról már ne is beszéljünk, hogy mennyit nőtt). A pelenkától továbbra sem hajlandó megválni, ellenben azt bezzeg mindig bejelenti, ha belepisilt a fürdővízbe. Olyan jó látni, milyen szépen eszik illyával (értsd: villa), sőt mindenféle nógatás nélkül bejelenti, hogy délben aludni akar, és kéri a tejfölt (tejet).

Én meg csak így, szentimentálisan hátradőltem a bőrülőn (hogy ez milyen baromi hideg lesz a hátamnak télen!), és elmerengve az eddigieken belevágok a holnapba (csak előbb még befejezem Lányka sapkáját...) 

2011. október 8., szombat

a kelleténél többen vagyunk...

        A szívroham kerülget. Meg az agybaj. Nem tudok aludni a gondolattól, hogy ez valahol itt van. Mászkál, rág, piszkol. Az én kitakarított, rendbe tett lakásomat összetapicskolja, hordozza a bacikat. Lehet éppen Lánykánál jár. Már - már ordítani tudnék a dühtől. Persze nem teszem.

Éppen múlt héten rendeltem egy ilyen ultrahangos kütyüt – gondolván, itt a rossz idő állítólag ( az eddigihez képest), ilyenkor mindig befészkeli magát legalább egy (de inkább több) a kazánházba. Sok kárt ott nem tehetnek, leginkább melegedni mennek – de, ha egy mód van rá, akkor kívül azért mégiscsak tágasabb.

Tegnap baromi gyorsan felment a pumpa, mikor a párom a piros ikeás tévészekrényen mutatta az árulkodó jeleket: a nagy felújítás közben a kelleténél többet volt nyitva a bejárati ajtó, és bizony beslisszant. Legalább egy. Ha van egy kis szerencséje, decemberre egész kolóniát építhet itt magának.

Persze a csomag nem jött még meg (mert Világvégére lusta lejönni a futár – ha esetleg nem vagyunk itthon, és kétszer is jönnie kell, még veszekszik is.... csak előre szólni luxus, hogy várjuk-e... mert nyolc napig egyhuzamban még az ő kedvéért sem ülök itthon). Szóval üzi a Conradnak, hogy bocs, de a csomag mehet vissza, úgy, ahogy van, mert én bizony holnap megyek, és veszek egy ilyen vackot. Nem tudok hétfőig abban a tudatban élni, hogy egy egér is van a háztartásban. (Pedig a hörcsög és hasonlókkal becs szó, semmi bajom....csak maradjon az akváriumban, ott van jó helyen.)

Ha pedig valaki ismer egyéb ördögűző módszert, hát ne féljen közkinccsé tenni – gyanítom, hogy az én elhelyezett ragasztócsapdáim nem egy éjszaka váltják be a hozzájuk fűzött reményt.

2011. október 6., csütörtök

népszámlálunk...

       Magyarország a Kárpát-medencében fekszik, éghajlata kontinentális. Területe 93.000km2, lakossága 10 millió fő. A legmagasabb pontja a Kékestető, 1014méter, legnagyobb állóvize a Balaton.

Az elsők között tanították ezt meg nekünk általános iskolában – bár Valika néni váltig állította, hogy az ő idejében a Kékes még 1015méter volt (gyermekként egészen biztos voltam benne, hogy akkor ez most vagy összement, vagy valaki hazahordta, hogy otthon nézegesse...)

Akkor még jó volt nekünk így, abban a hitben, hogy tízmillióan vagyunk – én meg baromi büszke voltam magamra, hogy van hazám, és hogy ennyi mindent tudok róla.... Na igen.... A következő tankönyvekben biztosan nem ez a szám fog szerepelni. A pontos adatokra még várni kell, de, ha mindenki nyilatkozik, kiderülhet elfogyunk-e szépen – lassan.

Tegnap meghozták a kérdőívet nekünk is – villámgyorsan döntsem el, hogy papíron akarom-e, vagy interneten megválaszolni a kérdéseket?! A válasz hamar egyértelmű lett, mert azt már nem tudták megválaszolni, hogy a papíralapút hova kell postázni. Hát akkor net. Felhívták szíves figyelmemet, nagyon nehéz kérdések vannak benne, szóljak bátran, ha valamit nem értek. No, hát végigolvastam az este – nem tudom, analfabétának néztek-e, vagy ez nekik tényleg bonyolult... Na de most őszintén.... Annyira szájbarágós... És azt csak el tudják tán dönteni, hogy mivel fűtenek, mekkora a szobájuk, meg, hogy járnak- óvodába?!

2011. október 4., kedd

halálfáradt...talán ez a legjobb szó....

Villámgyors leszek, mert abban sem vagyok biztos, hogy meg tudom épkézláb mondatokban fogalmazni a mondandómat. Szellemi képességeim a nullához igencsak közel mozognak most - az előbb már azon gondolkodtam (az órára pillantva), hogy a hét harminc az fél nyolc vagy fél kilenc. Talán ez már közel járhat a teljes agyi leépüléshez.

Mentségemre szóljon, pokoli napon vagyunk túl - életemben ma először sikerült betont kavarnom (kézzel, miután a kavarópálca - vagy minek hívják - megadta magát) - remélem, utoljára, mert szegény kézbőröm egy szaharai utazás után sem lehetne szárazabb. A többi sem volt kutya előtte, de ma nagyon siettünk, hogy minden elkészüljön. Jelentem, elkészült. 

Persze, még pakolgatok, takarítok, illetve lesz még egy erkélyajtó-beépítés hátra, de még egy hónap mire legyártják.... Szóval jóleső fáradtsággal, meg izomlázzal (és valószínű baromi korán) bújok ma ágyba... Milyen rendi apa, hogy ma ő fürdeti a gyermeket...... 

2011. október 3., hétfő

banánkenyér

Tudtam én, hogy el fog fogyni. Ha más nem, turmix lesz belőle – meg banánkenyér, mert egy ideje már szemezek vele.

A neten több receptet is találtam – de a fotók alapján egyik sem volt olyan igazi levegős, puha, szépen megemelkedett tésztájú. Sokkal inkább tömörre, keményebbre sikeredtek. Na, de inkább mutatom, milyen lett az enyém.

A recept pofonegyszerű: három banánt (össz 25 deka volt pucolva), két tojást, öt deka cukrot, öt deka mézet, nyolc deka olajat, egy fél tábla nagyon apróra vágott étcsokit, egy fél csomag mazsolát és némi vaníliás cukrot a robotgépre bíztam. Húsz deka lisztet összekevertem egy nem egészen fél csomag sütőporral, majd az egészet összekevertem, olajozott, lisztezett formába töltöttem. 175 fokon sütöttem először fólia alatt, amíg a tészta a forma tetejéig emelkedett, majd fólia nélkül míg szépen megbarnult. Az illata isteni, az íze úgyszint. Aki édesebbre vágyik akár lekvározhatja – mézezheti... aki a páromhoz hasonlóan gyomorégéssel küzd, fogyaszthatja magában. 

2011. október 2., vasárnap

off

         Nem tudok aludni. Idestova három napja nem. Pedig máskor már fél kilenckor végigásítoztam az e-mailek olvasását. Most meg... Mennék pakolni, takarítani, még a nappali ablakot belül leburkolni. Főznék valami finomat holnapra (rakott cukkinit nekem!), meg, ha már úgyis a konyhában vagyok, megsütném azt a múltkoriban kinézett banános sütit... Mert banán az van bőven: 99.- volt kilója a Corában....

Egyébként nem a megújulás, a 'hamarosan megint rend lesz'-érzés hajt ennyire, hanem a Magne B6. Úgy látszik, nem csak az idegeimmel tesz jót, de határozottan fel is pörgetett egy cseppet. Csak ezekkel az estékkel nem tudok mit kezdeni (mert hát a többiek nem szedik, és már húzzák a lóbőrt – én meg szeretném, ha ez reggelig így is maradna) – így szépen csendben meghúzódok az ágy rám eső oldalán, és belesek az összes kedvelt blogba....

A következő 'mindenároncsinálnomkellvalamit' hajnal kettőtől négyig tart, úgyhogy hagynom kell még némi áramot a laptopban, ha nem akarok itt megőrülni a sötétben... Határozottan jó érzés ennyi energiával bírni – és rám is fér, mert van még pár húzós napunk....