2011. október 16., vasárnap

Ó, te áldott vasárnap!

           Nincs mese, ősz van. Reggel már csak addig mutogat nekem hat fokot az autón a szuperokos műszer, amíg kigördülünk a garázsból. Jaj, milyen jó, hogy van garázs! – ha még neki kéne állnom vakargatni a szélvédőt biztos tiszta ideg lennék: egy. mert tuti elkésünk, kettő. Mert szanaszét fagy a kezem közben, és persze nem hordok kesztyűt. Még. Alapos a gyanúm, hogy ez is változni fog, mint annyi minden, mióta itt lakunk, Világvégén.

Hét óra három: -Apa, kopo-kopo. Pisiltem. Így Lányka, aki az én orromon gyakorolja a kopogtatás mikéntjét és hogyanját. És igen, mostanában már az 'apa' hívószóra is hallgatok, 'anya' csak akkor szoktam lenni, ha nagy baj van. Kimászok hát a jó meleg ágyból, nyugtázom, hogy elmúlt hét. Remek. A szép vasárnap reggel villámgyors rohanásba csap át, mert ha nem érek fél nyolcig a szomszéd falu egyetlen vasárnap is nyitva tartó boltjába, tuti nem lesz kenyér. Gyermek üldögél a bilin, pakolom a ruháit, kérdem, akar-e jönni a botba velem? Mondom, kabátot is venni kell, meg sapkát. Akkor inkább nem akar jönni. Remek. Másik ruha. Itthon marad.
Hét nyolc: - Apa, tejföl! Oké, a gyermek még tejet is akar. Persze az nem várhat. Akkor futás tejért. Szerencsére gyorsan az üveg fenekére néz.
Hét tizenegy: Rohanok tovább. Kérdem a férfit, szeretne-e valamit a boltból? Válasz: Jaj, ugyan, minek megyek, jó lesz a formakenyér is. (Mert az ugyan van itthon, de egyfelől az is egynapos már, másfelől meg alapesetben sem szereti. Muszájból sem.) Ha nem kell más, ne menjek. Leülök az ágy szélére. Végül is kenyérért akartam menni. Akkor maradok. Már veszem a ruhám, hogy akkor indíts kifelé, mert Rozi már igencsak a reggelit hiányolja.
Hét tizenöt: Hoppá, a nagy gondolkodásban eszembe jut, hogy hogy a fenébe akarok én slambucolni kockatészta nélkül. Mégiscsak elmenős ruha (kb. tíz éve nem volt rajtam melegítőnadrág, de most beszereztem egy szettet, mert képes lennék megfagyni szoknyában), keresem a kocsikulcsot. A férfi zárta tegnap, állítása szerint a konyhában hagyta, vagy a kulcstartóban (amit soha nem használunk), vagy annak a ruhának a zsebében, ami tegnap rajta volt, de nem tudja, melyik volt.... Na, ezért van az én táskámban mindig pótkulcs mindenhez....
Hét húsz: Kapu kinyit, kutyák majd fellöknek, hogy az utcai levegőbe szippanthassanak (a kovácsoltvas kapun keresztül biztos nem érzik, pedig akkora lukak vannak a minták között, hogy a kisebbik feje simán kiférne rajta, ha elég magas lenne hozzá, hogy felérje (testtel meg ésszel). Garázs nyit, kocsi úgyszint.
Hét huszonkettő: Kocsi kigördül a kapun, ez utóbbi bezár – szépen lassan (izzítani már nem volt időm – szegény autó, pedig úgy szeretnék vigyázni rá)....
Hét huszonnyolc: Érkezés a bolthoz. Zárnám a kocsit, de a pótkulcson nincs gomb. Jó. Nyugalom. Visszamegyek. Persze a túlsó oldalon van a lyuk. Bezár.
Hét huszonkilenc: Kosár felkap. Körbemegy, mert az átjárót lezárták kosarakkal. Rengetegen a kenyeres pultnál. Na, remek. Leskelődöm, jut-e nekem is. Rám kerül a sor. Még két kenyér. Huh.... Minek is siettem...

2 megjegyzés:

  1. http://piszke.blogspot.com/2011/03/expressz-kenyer-vasarnap-estere.html
    :)

    VálaszTörlés