2012. április 29., vasárnap

kerti katyvasz

           Idén az egész család beszállt a kertművelésbe – ami nekem határozottan jólesik, mert, noha a munka dandárja még mindig az én posztom, de már az is hatalmas segítség, hogy a locsolást a két azonos vezetéknevű végzi.

Bizony – bizony: gyönyörű paradicsom és paprikapalántákat kaptunk Lánykával a szomszéd faluban, potom harminc pénzért darabját. Ültetés után rá is bíztam a két szívszerelmemre őket, lelkükre kötöttem: reggel és este víz kell nekik. Még a nagy meleg előtt – illetve után. Forróságban nem öntözünk.

Rendesen, mi több, lelkesen végzik a dolgukat: apa szépen megmutatta a gyermeknek, hogy mit hogyan. A nagyobbik nagy locsóval, a kisebbik kicsivel vonul napi kétszer az udvarontúlra öntözni. Olyan jókat mosolyogtam rajtuk.

Aztán ma reggel kiderült a turpisság: vasárnap lévén leváltottam apát, hagy pihenjen tovább, Lányka velem vonult, velem locsolt. Csak éppen nem a palántákat. Egy gyönyörű acatcsemetét dédelget a gyermek: ellátja reggel – este útravalóval, meséli nekem, milyen szépen nő, még beszélget is vele. Persze mostmár vigyázni kell rá, mert feleslegesen ecseteltem, hogy az nem paradicsom.... mindenesetre - remélem, a rokonait nem hozza magával.

2012. április 27., péntek

:D

A nagyszülőktől kapott szendvicssütő három szendvicset és két szem gofrit bírt ki. Jelzem: nem egyszerre készültek. A kulcsot mindenesetre bedobta - pedig Lánykának nagyon ízlik házi vajjal - sajttal - zöldfűszerrel (már a kenyér, nem a gofri). Most magyarázhatom a gyermeknek, hogy miért is nem kaphat belőle.... a poén a köbön, hogy a garanciapapírjai nincsenek kitöltve - remélem, azért kezdenek vele vmit....

2012. április 26., csütörtök

a mai termés

A délutánunk olyannyira nyugalmasan telt, hogy muszáj volt kezdenem vele valamit. Előkerült hát a varrógép, és készült - na ná, hogy Lánykának - egy dögös bugyilengető, elöl rakott, hátul egyenesen szabott kisszoknya. Széles egyenes derékrésszel, gumírozás nélkül.
Szeretek a gyermeknek varrni, egyrészt mert minden jól áll neki, másrészt, mert elég pici darabokat kell összedobni, és bármi kivitelezhető egy órán belül. Hatalmas volt az öröm, mikor felpróbáltuk. Sikítozva rohanta körbe benne a házat - a gép sajnos csak egy képet bírt ki, így a szoknya pontos részleteit rátok bízom... nézegessétek helyette a lányomat (avagy a harmadik kutyánkat) :)

2012. április 25., szerda

hát így lett nekünk...

              Világvégén egyhangú volt az élet, amíg ide nem költöztek. Aprócska magként tengettem napjaim a szembeszomszédjukban. Egy idős bácsi kertjében laktam, akit egyfelől nagyon sajnáltam, mert régóta beteg volt, és magára maradt a bajban, másfelől pedig minden reggel fél ötkor kezdte az ordítást, holott tudta, hogy szemben pöttöm gyermek lakik. Velünk se foglalkozott soha, csak tettük a dolgunk: nyíltunk minden tavasszal.

A bácsit senki nem szerette, megjegyzem, nem egyszerű természete volt. Egyetlen bajtársa Cigány, a többszörösen keverék padlócirkáló, de ő is naponta meglépett tőle. Aztán este mindig hazajött, pedig minden egyes alkalommal megfenyegette a gazdánk, hogy 'Cigány, ma nem kapsz vacsorát!' Egy nap elvitte a mentő, és többet nem láttuk. A temetésére sem jöttek haza a gyerekei, mása meg nem volt. Cigányt még egy darabig etették az új lakók esténként, aztán eltűnt ő is. Ki tudja, hova...

Beköszöntött hozzánk a nyugalom. Olyan csend volt reggelente, mint egy jobb szanatóriumban. Unatkoztunk. Senki nem lelte örömét bennünk.

Szemben babakacajtól zengett az udvar, cicák süttették a hasukat a tetőn, a vadgalambokat is rendre etetgették, a kutyákat pedig kiabálás helyett simogatták. Úgy döntöttem, inkább hozzájuk költözöm. Nem mertem csak úgy betolakodni: a málnabokrok közepébe röppentem, csendben cseperedtem, következő tavasszal már őket leptem meg virágjaimmal. Szeretnek azóta is. A kislány minden nap meglocsol a kiskannával, lefotózza virágfürtjeimet, megsimogat. Az anyukája pedig gyakran mesél az idős beteg bácsiról, és elmondja, mennyire örül nekem. Én pedig nekik nyílok... még nagyon sokáig.

április huszonöt

Nincsenek ráncaim. Egy sem. Szerencsére.
Ősz hajszálam sincs. Tüzetesen átnéztem, mert oka igazán lenne, hogy megjelenjen néhány. Ezt is megúsztam.
A súlyom/alkatom persze koránt sem olyan, mint anno, de dolgozom rajta. Csak legalább a számomra is elviselehető szintig.
A porcikáim recsegnek – ropognak, de mindig is ezt csinálták, így nem veszem magamra.
Ma át kellett vennem egy tértivevényes levelet, és megkérdeztem a kézbesítőt, hanyadika van. Ő mondta, én meg, hogy: 'Ja, persze. Ma van a szülinapom.'
Szóval a jelek ellenére mégiscsak öregedtem. Egy egészen picit.

2012. április 22., vasárnap

április volt, április....

                Nagyon várom már azt a nyarat, amit jövő szerdára ígértek, mert ebből a szeszéles áprilisból kezd elég lenni. Akárhányszor csak kirakom a kertbe a muskátlikat (ugye, milyen szép pirosak?! A húgomtól kaptam két nagy szatyorral – na, jó: én súgtam meg neki, hogy piros muskátlira vágyom, de nagyon:)), egy órán belül lélekszakadva szaladok behordani őket, mert vagy a szél akarja megtépázni a virágjukat, vagy az eső esik, mintha dézsából....

Régen a tavaszt szerettem nagyon – olyan kis kellemes, langymeleg volt. Szívet – lelket vidító, végre vékonypulcsis (esetemben pólós), kiscipős, hajfujdogálós. És akkor még nem hittünk a globális felmelegedésben meg az ózonlyukban...... Hát annak az időnek is vége. Úgyhogy stipi-stopi, átpártoltam a forró nyárhoz – a szárazságot meg igyekszünk átvészelni idén is. 

2012. április 21., szombat

            Eredetileg tengeri herkentyűt terveztem mára, de tegnap úgy alakult, hogy nem jártunk egyetlen hiperben sem, Világvégén pedig kagylót és társait kapni abszolút lehetetlenség. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a férfi egy hete rágja a fülem egy gyerekkori menzaétel után, én meg hajthatalan voltam. Mert az ő verzióját alaposan át kellett gondolnom. Na, de ma este aztán összedobtam neki: azt hiszem, életem legegyszerűbb vacsoráját – de hogy hogy rácsaptunk....

Szóval adott volt egy szép darab oldalas (igen, jól látjátok – mi nem vágjuk ketté, hanem meghagyjuk teljes hosszában), amit reggel bepácoltam. Egyszerű magyaros fűszerkeveréket kapott, olajjal nyakonöntve várakozott a sorára. A tepsiben 200 fokos sütőbe került, mindkét oldalát hagytam szépre sülni, majd rákerült a tepsi fedője, amíg a hús teljesen átsült. Végül a maradék pácot egy nagy evőkanál mézzel elkeverve kenegettem el rajta. Fantasztikus lett.

A köret sem volt bonyolult: a héjában főtt krumplit pucolás után (házi) szalonnával körbe tekertem, alá egy réteg dinsztelt lilahagymát terítettem, és sütőben (a jólbevált cserépedényben) készre sütöttem. Ehhez jött egy tejföllel mártogatható állagúra hígított, lilahagymával, sóval, borssal, köménnyel, zöldfűszerrel ízesített túró. Tálkákba töltve, a tetején füstölt sajttal került a társai mellé a sütőbe, éppen csak annyi időre, hogy a sajt megolvadjon, kicsit piruljon rajta.



Elkészíteni sem volt ördöngösség, elfogyasztani sem tartott néhány percnél tovább. Ő is jóváhagyta: az élmény megvolt, de mégiscsak jobban ízlett ez a verzió, mint anno a konyhásnénié.

2012. április 20., péntek

töredelmesen bevallom, hogy a nagy fogyókúra közepén megszegtem a szabályt, és megkóstoltam a készülő szülinapi torta töltelékét. Szánom - bánom.

2012. április 19., csütörtök

logikus...

Nem tartunk itthon vágott virágot. Akkor inkább veszek az árán cserepeset, vagy valami szépet az udvarba... 

Ami itthon nyílik, sem szoktuk leszedni - bár Lánya időnként próbálkozik vele. Mert tetszik neki, és szeretné bent vízbe tenni. Ilyenkor aztán mindent letépked: a nárciszttulipánttujátlilaakácotpetúniátmálnátribizlitszedret. Én pedig mindig elmondom, hogy nem szabad feleslegesen szaggatni őket, mert az ugyanúgy fáj nekik, mint nekünk is, ha bántanak, csak ők nem tudják elmondani.

Lányka azóta minden tépésnél hozzáteszi, hogy 'Aú, fáj'. 

Azt hiszem, ezt még gyakorolnunk kell.

2012. április 18., szerda

határozott elveimről és megdőlésükről - na meg az újakról...

            Volt idő, mikor tényleg úgy gondoltam, hogy csak a huszonéveseké a világ. Mondjuk főleg huszonnégy alatt. Hogy hogyan sikerült ennyire pontosan oda belőnöm a korhatárt, nem tudom, de szentül hittem benne, hogy utána már minden csak rutin lesz. Hogy már nem érhetnek nagy meglepetések, hogy biztos helyem lesz addigra a világban, hogy családom lesz, házam, autóm, karrierem. Lehet, kicsit sokat akartam?! :)

Persze, álmodozni azt szabad – és végül nem is állok olyan messze az igazságtól. Huszonnégy éves koromra mindezt elértem (na jó, a karriert helyezzük el valahol a munka – elhivatottság – konkrét célok vonalon). Aztán jött a huszonhat – én megint csak tutira vettem, hogy itt vége lesz a világnak (immáron Világvégén), és az újdonság olyan ritka lesz az életemben, mint a fehér holló.

És itt állok most – röviddel a huszonnyolc előtt – és újonnan abban vagyok egészen biztos, hogy minden most fog még elkezdődni. Hogy a huncut szertelen kamaszvágyak lassan konkréttá és elérhetővé válnak. Hogy ezer meg mégegy dolog vár még rám, és ezer meg mégtöbb tervem van még születőben. Megvalósítom mindet. Mosolyogva. Tettre készen. Égve a vágytól. Szóval, kösz, jól vagyok..... kezdek felnőni....

2012. április 17., kedd

szezám, tárulj!

Bizony, bizony..  újra megnyitottam a meskás boltocskámat. Nagyon de nagyon örülök, hogy sikerült köztes megoldást találni:  így a kecske meg a káposzta is jól jár. Még nem döntöttem el, hogy jómagam melyik vagyok: mindkettőt határozottan szeretem.

2012. április 14., szombat

torta, az lesz.

                 A férfi jövő szombaton betölti az egyik nullával végződőt. (na jó, néhány nappal később én is öregszem, de én csak egy kicsit :) Gondoltam, rendbe kapom a házat, főzök valami frenetikusat, és meghívunk néhány barátot/ismerőst egy tracspartira. Iszunk némi felnőttitalt, megbeszéljük a világ nagy dolgait, de legalábbis a sajátjainkat, befogjuk őket kártyázni (azt speciel még vennem kell, mert ilyen jellegű játékaink egyelőre nincsenek), de, ha szépen kérik, szerintem a gyermek beveszi őket is egy kör bólingra. Aztán közölték velem, hogy a jövő szombat munkanap. Világvégére az sem ér le időben, aki jönni akar. Szóval fuccs. Jöhet egyéb ötlet.

Mióta Ő eladta a cégét, szabályosan csend honol a tájon. A telefon jó, ha naponta ötször megszólal. Heti négy nap tuti munkaszüneti nálunk, pedig immáron egy hónapja én is húzom az igát, de erről majd máskor. Postát hetek óta nem kaptunk, vagyis tegnap jött egy levél. Úgy örültünk neki, mint kskutya a farkának, amíg ki nem derült, hogy csak villanyszámla.

Ja, kiskutya: a drága Mankánk összeszűrte a levet a szomszéd fekete félszemű vén korcsával, közös erővel lebontották a kerítést ( a biztonság kedvvért két helyen is), és erős a gyanum, hogy termése is lesz a nagy szerelemnek. Ha növögetni kezd a pocakja, átszólok Tamáséknak, hogy egy fél alomnyi kölyök van számukra is nálunk. Szóval a szívroham kerülget, mert ez nagyjából cseppet sem hiányzott (vagy ha igen, akkor már inkább akartam volna kisnémetjuhászokat).

Na, de csak hogy ne kalandozzak tovább, visszakanyarodnék a szülinaphoz: merthogy első felindulásomban találtam egy annyira de annyira parfümöt, amiről rövidtávon kiderült, hogy négyessel kezdődő ötjegyű szám. Szóval sok. Legalábbis illatra. Így aztán kutakodom tovább. Van még hét napom...

2012. április 10., kedd

            Ennyi kihagyás után illene valami frappánssal, érdekfeszítővel, mosolycsalogatóval, de legalábbis olvashatóval és élvezhetővel előállnom, de, hogy őszinte legyek, soha nem bírtam semmit, ami illene, kellene, muszáj, szükséges, jó lenne, ha. Emellett az is hétszentség, hogy az égvilágon cseppet sincs közléskényszerem. Semmi, de semmi. Vagyis annyi minden van, amiről írhatnék, de ugyan minek?! Megint a lányomtól csípkedek el perceket, megint porszívózás helyett csacsogok, megint húzom – halogatom az ablakmosást, és a kötésem is elszalad nélkülem. Pedig nagyon vigyázok rá, mert Lányka egyre gyakrabban nézegeti és emlegeti, hogy tetszik neki. Tegnap már rajtakaptam, ahogy dugdossa bele a horgolótűt. Hm..... azért csak nem kéne.....

Szóval töröm a fejem, miért is tartok életben valamit, amit a lányom még évekig nem fog tudni elolvasni. Valamit, ami így is túl sokat mond el rólam. Valamit, ami fogalmam sincs, miért született. Vagyis de. Tudom miért. Magányból. Csendhallgatásból. Unalomból. Szakmai sikervágyból. Sajtónélkülözésből. De az aprócska közönséget számláló újságíróblog kinőtte megát egy anya irományává. A Világvégét megismerni és belakni vágyó nő meséivé. És újonnan már annyian olvassák, ahogyan én álmomban sem reméltem volna. A sok névtelen között akad néhány önmagát – esetleg véleményét is – vállaló, ismeretlen ismerős, akik látogatásának legalább úgy örülök, mintha ezeréves pajtások ugranának be délutáni teára. Ezek miatt a virtuális barátságok miatt érdemes.

Szóval összeszedem magam meg a gondolataim, és holnap jövök a fejleményekkel. Mert vannak. Ha akartok még belőlem.

2012. április 4., szerda

orvososdi

            Világvégén betegnek lenni nem egyszerű. A dolog ott kezdődik, hogy háziorvos háromszor egy héten van (napi két – három órában, a pontos számra most nem esküdnék meg). Ha gyógyszerre lenne szükséged, azt délig meg kell rendelned, ahhoz, hogy másnap egykor kiszállítsák a faluba – ha elkéstél, két napot várhatsz. Persze, egy községgel arrébb van gyógyszertár, de, ha nincs autód, akkor néhány órát bizony várakozhatsz náluk, mert busz napjában négyszer jön. A fogorvos sem egyszerűbb – szomszéd faluban van (nem a gyógyszertáros, dehogy....), csak a hét páratlan napjain. Fél nyolcra kell menni, ha nincs senki, az orvos hazamegy. Egyébiránt pedig csak időponttal fogad. HM... Hát voltak gondolataim..

A fogorvosok egyébként sem a szívem csücskei. Első élményem egy iskolai fogászat, még alsós koromból, amikor is a doktornő úgy gondolta, hogy meg kellene szabadulni a még nem mozgó tejfogaimtól. Mondván: úgyis ki fognak esni egyszer. Nyolcat húzott egyszerre. Kapálóztam, tiltakoztam, fájt. Nem érdekelte.

Fősuli alatt volt egy igencsak necces foghúzásom – idős (és nem túl kedves) nénike egy órán át rángatta szegény rágót, végül pár nappal később ugyanolyan fájdalmakkal mentem másik dokihoz, mint mikor még megvolt a fogam. Majd egy hétig tartott, hogy a gyulladást lehúzzák.

Harmadjára egy arab férfi jutott nekem, akinek nem csak hogy a szavait nem értettem, de a munkáját is elég (szak)barbár módra intézte. Nagyjából a papírnélküli szomszéd kőműveshez tudnám hasonlítani. Egy gyönyörű amalgám kupacot hagyott a szám közepén – olyannyira feltűnőt (persze csak a fogorvosok számára), hogy a mostani fogorvosom sem tudott másra figyelni. Hiába jelentem meg hétfőn nála, mutattam, hogy melyik fogam és hogy..... nem tudott szabadulni a szürke kocka gondolatától, és a fogam gyógyítása helyett abban cserélte ki az amalgámot fehérre.....

Szóval ma repetáztam: végre a ténylegesen problémás került szerszám alá – méghozzá gyökérkezelésen vagyunk túl. Félig – meddig. Merthogy nem tudta betömni, túlságosan vérzett a fogam, így egy nagyobbacska lyukkal a jobbomon élhetek még egy hétig. Legközelebb ugyanis jövő szerdán rendel.... HM.... Már megint. Hogy hogyan húzom ki addig, azt nem tudom – de ennek ellenére el kell hogy mondjam: ő az eddigi legjobb fogorvosom...

2012. április 3., kedd

csak nálam nincs húsvéti hangulat?!

Már a húsvét sem a régi. 

Gyanítom, idén is csak megfőzzük a sonkát meg a tojásokat, és a fele sem fog elfogyni. 
A süteményekből már nem is csinálok nagy hacacárét, úgyis a nyakunkon marad. 
Nézegettem, ábrándoztam egycsipet krémlikőrjeiről, de csak magamnak nem készítek, az uram meg úgysem kóstolja meg, mert mindentől ég a gyomra. 
Csokitojást vásárolni teljesen felesleges dolog – ami finom lenne, azt aranyáron mérik (ráadásul abból is csak tortamáz lenne később), akkor már inkább kapjon olyasmit a gyermek, aminek tényleg örülni fog. 
Na, igazi nyuszi nem lesz... Gyerekkoromban nagyon sok nyulam-bulamot láttam lebetegedni a rohadt (már elnézést) szúnyogoktól, aztán meg elpusztulni. Hát, az én lányom azt nem fogja végignézni-alapon, maximum kiskacsáról tárgyalnék, az meg úgyis lesz nyáron tucatjával. 
A nagy régi tojásfestéseknek is lőttek: igazi gyári színestojással díszítettük Lánykával a tojásfánkat – hozzáteszem, nagyon örült neki (szépek és garantáltan tartósak). Napjában huszonsokszor hallgatom, hogy 'Anya, tetszik......'. 
Persze a tojáskeresgélés a fűben is a múlté, meg a locsolkodás is (szerencsére). 

És hogy akkor mire lesz jó a húsvét?!

Nos... édeshármasban töltünk két hosszú napot. Talán nem főzéssel meg telefonálással telik majd az iő. Talán. Vannak azért elvetemült emberek, akik azt hiszik, hogy a párom még húsvétkor is dolgozik...


Ja, igen: szorítsatok nekem, mert reggel vár a fogorvos.... ha túlélem, elmesélem.... van mit..

2012. április 2., hétfő

hogy lesz ez kifizetődő?

          Hogy a magyar gazdaság nem gazdaságos, azt gondolom nem kell bemutatni. És hogy mindig a kisembereket veszik elő, mert a nagyokat nehezebb, hát valószínű, azt sem nagyon kell bizonygatnom. Itt van mindjárt a meska – egyébként a szívem csücske, mert tele van tehetséges emberek gyönyörű alkotásaival, és sokkal szívesebben vásárolok náluk egyedit és kedvemrevalót, mint tömegárut nagyjából ugyanannyiért. Na igen. Sokan vannak. És gyanítom nagy részük nem ad sem számlát, sem nyugtát. Pedig előbb – utóbb jön a bünti, és viszi a bevétel (talán) jelentős részét.

Szóval az úgy van, hogy, nyugodtan árulhatsz a meskán az úgynevezett hetes adószámmal – ami arra mindenképpen jó, hogy igazold magad az apeh (bocs nav) előtt, ugyanakkor arra is remek alkalom, hogy honatyáink az adóbevallás benyújtásával követelhessék a hasznod adórészét. Szóval viszik az egyötödét. Milyen jó, hogy kerestek rajtad.

A hetes adószám jó lehet a táska-, meg babakészítőknek, a kiegészítő- és ékszergyártóknak, a ruha- és egyéb varróknak. Szappanozóknak már nem jó, mert az egyéb engedélyekhez kötött. Ha komolyan akarod csinálni, magadra húzod az ántsz-t, a tűzoltóságot, az önkormányzatot – ha még kecsketejezel is, akkor a fél állatorvosi hivatalt. Szappanonként tízezrekért bevizsgálják a portékádat, ha kialakítottad a megfelelő alkotóhelyet, jó pénzért azt is engedélyezik. Hogy hasznod mikor lesz belőle... hát, jó kérdés.

Lehetsz persze egyéni vállalkozó, vagy őstermelő. Ami akkor sem kifeizetődő, ha van mellette főállásod, ha nincs, meg pláne nem. A mindenféle járulék ugyanis abszolút téged terhel, havi nyolcvanakat pedig emiatt bedobni a közösbe, hát nehezemre esik. Ráadásul egy dolgot megtanultam a páromtól a gazdasági életről: ha van vmi a neveden: ház, autó, telek, ingóság, kutya (!), akkor ne legyél egyéni vállalkozó. Mert ép bőrrel megúszni akor sem egyszerű, ha szabályosan csinálsz mindent.

No már most, ha az állam jól lakott rajtad, akkor már magadnak is gyűjtögethetsz... szépen, lassan... talán egyszer kifizetődik....... persze hogy ezek után milyen árakkal fogsz kombinálni.... és, hogy azon az áron még mindig keresett leszel-e?!.... pedig tényleg annyi tehetséges ember van.... nem hogy segítenénk őket....