2011. június 30., csütörtök

őszintére sikeredett...

Régen mindig nagy családról ábrándoztam. Gyerekekkel, kertes családi házzal, kutyával az udvarban (lehetőleg valami gyermekbarát fajtával), sok – sok kacagással, örök sürgés – forgással...

Ha becsukom a szemem, most is négy aprócska szaladgál körülöttem. Fújdogál az őszi szél, a nap az utolsó sugarait ontja. Érik a szőlő, az alma. És nevetnek, és szaladnak, és be nem áll a szájuk, és nem győzöm kapkodni a fejem....

Az álmok sokszor maradnak álmok... 

A kérdés csak annyi, hogy akarjuk-e, hogy valóra váljanak? 

2011. június 29., szerda

Hahóóóó kötősök!

Sikerült beszereznem egy fonalat a vateráról, ami eredetileg nagyon tetszett, aztán kiderült, hogy a színe sem olyan, a vastagsága se annyi, amennyi... de a legbosszantóbb, hogy koszos. Így nem nagyon van gusztusom elkezdeni kötni belőle. Ki lehet ezt mosni még gombócként, vagy mindenképp alkotnom kell belőle, és csak utána szabadulhatok a piszoktól? Előre is köszi, ha hozzászólsz.

2011. június 28., kedd

:) :(

Tiszta október van... Azon kaptam magam, hogy tervezgetem, milyen csizmát kéne venni?! Ilyen időben nem is csoda.... A kovászos se mostanában lesz kész... Hol vagy NYÁR?

Öregszem - mostmár tutibiztos

             Fiatal (kis)lányok vihorásztak a plakát előtt. Olvasgatták a neveket, egyiknek jobban örültek, mint a másiknak. 'El kéne menni.' 'Ááá, apa úgyse enged.' 'Nézd már milyen frankók lesznek (jelzem, itt ismét a neveket sorolták, de össz-vissz egyet tudtam csak megjegyezni közülük).' 'Majd anya megfűzi apát, és elengednek.' 'Nem, tuti nem, tanulnom kell a pótvizsgákra'.

Már sejtem egy ideje, hogy öregszem – úgy értem, nem csak fizikálisan. Az eddigi huszonkettő helyett egyre gyakrabban érzem magam huszonnégynek, de vannak napok, amikor a harminckettőt sem tagadnám le, ha rákérdeznének. De ez a plakát erősen feldobta a labdát.

Valami fesztivált hirdettek a zenei élet nagyjaival. Hű, hol vannak már az én nagyjaim?! Ákoson meg Zanzibáron nőttünk fel, Tankcsapdán (bár ez utóbbi még tartja magát), de emlékszem még Gergely Robira meg a ShyGuys-ra is. Meg BackstreetBoys és N'sync (már, ha ezt egyáltalán így kell írni...). Most meg egyedül David Guetta neve volt ismerős. Megjegyzem, csak a neve. Ha szembejönnne velem az utcán, és megkérdezné az időt, tuti megmondanám neki, anélkül, hogy a nyakába ugorva csókolgatnám és autogramért esedeznék. Szóval gőzöm sem volt az egészről.

Hogy ezek honnan jöttek? És mikor? És hol voltam én? Na nem vagyok egy diszkópatkány, pusztán újságírói szemmel nézve dühít, hogy lemaradtam valamiről. A legnagyobb hiba, amit egy újságíró elkövethet.... Hát, van mit pótolnom. Úgyhogy most a kocsiban szigorúan rádiót hallgatunk – hátha ragad rám valami az újkori fiatalság kutúrájából.

2011. június 26., vasárnap

Kenceficam

             Világvégén nincs fodrászat. Na ja, pont az lenne, mikor más sincs. Egyszem fodrász van valahol a faluban, de ő az a házhozjáró típus. Aki levágja a hajad, ha előre megmosod, aki befesti, ha a fürdőkád felett fejjel lefelé lógva lemosod utána róla a trutyit. Meg kitakarítod a teljes fürdőszobát is, mert lássuk be, ha valami, akkor ez nagyon tud fröcskölni. Szóval nincs. Én meg nem vagyok egy denevér-alkat, így, ha mindenképp a fejembe kell, hogy szálljon a vér, akkor inkább nem fizetek érte. Kenegetni én is tudok.

Tizennégy. Ennyi voltam, mikor utoljára láttam az eredeti hajszínemet. Azóta se. Szóval – kisebb – nagyobb – megszakításokkal tizenhárom éve fekete a hajam. Időnként csapongok egy kicsit, előveszem a jó öreg hidrogént, tönkreteszem a hajszálaimat (bár ezt a subát akárhogy próbálom is, nem lehet KO-ra vinni) és felkenek egy – a feketétől – egészen elütő színt: mondjuk vöröset, vagy padlizsánt, esetleg melírt. Aztán mégis mindig visszatérek a feketéhez. Mert az én napallergiás bőrömnek már a februári első két napsütéstől Pocahontas-színe van, mert a szemem is nagyon sötét – bár hozzáteszem, egyre világosabb...ez vajon a korral jár?! Szóval passzol a fekete. Én meg ragaszkodom hozzá.

Egy lány jött velünk szembe az úton még pénteken. Feketére festett haja volt, hófehér bőre – amit alapozóval barnára mázolt, csak kifelejtette a szeme környékét, meg az orra alját. Virított a különbség. És olyan magabiztosan lépkedett, pedig a tízcentis sarkú cipőjében jobbra – balra csetlett a bokája, a miniszoknyából kilátszott a szúnyogcsípte lába, mindenki megbámulta, összesúgtak a háta mögött... Ő meg csak mosolygott. Azt hitte dícsérik. Hogy milyen csinos, és tökéletes smink, frizura... Én nem is értem.... Azért valaki csak látta indulás előtt. Ha az anyukájára nem is hallgat, barátai csak vannak?! Akik elmondhatják, hogy figyelj, így nem kéne... És hol az önbecsülés? Egyáltalán a normális, kiegyensúlyozott énkép? Komolyan szerettem volna leültetni, és elmondani neki, hogy ez így nem frankó. És választani neki egy hozzáillő hajszínt, visszafogottabb sminket, meg csinos ruhát. Bizony szerettem volna – csak legalább megmutatni neki, hogy belőle is lehet 'jó csaj'...csak a lányom szaladt tovább...én meg vele...de neki tuti fogok szólni...vagy inkább nem hagyom, hogy ne ismerje saját magát....

2011. június 25., szombat

'v' mint kreatívkodás

          Régen nagyon sok ruhát varrtam magamnak. Szerettem. Mert kikapcsolt. Mert mindig megdícsért valaki, hogy 'jaj, de csinos' (meg nagyban csodálkoztak, hogy hol tudok ennyire rám szabott ruhát venni – ha tudták volna!?). Mert jó érzés volt látni, ahogyan alakul a kezem alatt az anyag – szó szerint a kezem alatt. Hát igen, a varrógép még várat magára – de ez nekem nem visszatartó erő, sőt. Inkább kihívás.

Mióta itthonélő vagyok nem foglalkozom ilyesmivel. Egyrészt mert a drága lányom leköti minden csepp figyelmemet, másrészt, mert azt az egy – két kötelező megjelenős alkalmat leszámítva nem nagyon járok 'felöltözős' helyekre. Lányka meg elnézi nekem, ha egyszerű farmerszoknya – pántos felsőben jelenek meg, esetleg még ráadásképp kócos hajjal...

Szóval én nem az 'az addig próbálgatom a ruhákat az üzletekben, amíg nem találok olyat, amit éppen rám öntöttek' típus vagyok. Én inkább az anyagokat figyelem, elképzelem, mit tudnék kreálni magamnak belőlük, meg esetleg a szabásmintát, hátha megtetszik valami, amit otthon lemásolhatok. Igen, időigényes. Ha nem szórakoztatna, biztos én sem szánnám rá a máshonnan összekuporgatott perceimet.

Az anyagokat gyűjtögettem a varrásszünet ellenére is – mára elég szép kis készlet halmozódott fel. Hogy valami egyszerűbbel kezdjek, összedobtam délután egy farmerszoknyát – még a ráálmodott fehér díszítő varrások hiányoznak, meg zsebeket, övbújtatókat kell alkotni rá. Hát... a neheze még hátravan – mert erre bizony tökéletes öltések kellenek... És az én lányom nem az a délután alvós fajta...

Csak Csajok

            Két kezemen meg tudom számolni, hány napot töltöttem kettesben Lánykával mióta megszületett. Rögtön az elején egy napig az enyém volt, de apa közölte, hogy nem jól van ez így. Merthogy ő annyi mindenből kimarad. Így aztán kialakítottunk neki egy kis irodát itthon, ahonnan bármikor kidughatja közénk az orrát, ha épp ráérősebb napja van, és hát – ha nagyon akar – Lányka is be tud menni hozzá bármikor. Megjegyzem, ma már egyetlen kilincs sem akadály neki....

Szóval mi bizony mindig együtt vagyunk – elérhető közelben anya is, apa is. Mostanra a partnerek is megszokták, hogy Világvégére kell jönni, ha azonnalderögtön akarnak valamit, szerintem nem is nagyon bánják, hogy elszakadnak egy picit a panelrengetegből. (Lassan parkolót kell építtetnünk, mert sokszor nálunk a legmagasabb az egy háztartásra jutó kocsik száma közel - távol.) Akad azonban egy – két munka, amit nem lehet sem hazahozni, sem minket odavinni, így aztán néha magunkra maradunk a gyermekkel. Így volt ez az elmúlt két napban is.

Igazi csajos napjaink voltak: csupa olyat csináltunk, amit apa nem szeret – mi meg annál inkább... Csatangoltunk egy nagyot Városban, bejártuk a plázát, pizzát ettünk (helyben és nem elvitelre), üvegliftben utaztunk, mozgólépcsőztünk, körbementünk legalább tízszer a forgóajtóban (ááá, nem néztek hülyének..),  televásároltuk a kocsit (pedig jó nagy dög – na jó, a fele ásványvíz volt), beültünk egy elmós kisautóba is ringattuk a seggecskénket vagy öt percig (igazából csak a Lányka seggecskéjét, mert az enyém már nem -ecske, és igencsak kilógott volna belőle), és persze kipucoltuk az egész házat a pincétől a padlásig. A garázs már nem fért bele a programba, de azt talán akkor is meg tudjuk csinálni, ha apa itthon van.

Varrtunk Lánykának kispárnákat (még mindig a már emlegetett virágos anyag), meg előkészültünk egy Tildás tacskóhoz is. Megjegyzem ez a lány nagyon belejött a varratásba, mert minden nap magyarázza, hogy mostmáraztán hozzam a varrósdobozt... És mindig pontosan tudja azt is, hogy mit akar éppen magának (tuti főnök lesz belőle is).

Tegnap délben már aztán nagyon hiányzott a kis csapat harmadik tagja, alig bírtuk kivárni, hogy hazajöjjön. Készültünk is neki jó sok meglepivel, hogy megint sokáig ne menjen sehova...

És milyen jó most megint hármasban... A gyerkőcöt le sem lehet vakarni az apjáról, bár úgy látom, ez utóbbi sem bánja különösebben... 

2011. június 20., hétfő

apám! hova kerültem?!

          Itthon én vagyok a mufurc mumus, aki nem hagyja, hogy egyesek a feje tetejére állítsák a házat. A rendfenntartó, aki féltve őrzi a békét és nyugalmat – nem beszélve a berendezés testi épségéről. Aki elkiabálja magát, hogy 'húzzad kifele a bundádat, de rögtön!', ha Kutya a konyhába merészkedik, és aki 'aztahétmeganyolcát' és hasonlókat skandál, ha szükségesnek látja.

Férfi nagyon tud rendet tartani – a cégnél. Itthon a gyermek úgy kenegeti a kenyérre, ahogy csak akarja. Ezért is jó apával játszani... Mert Ő mindig vicces, bolondos, mindent megenged – még, ha elsőre nemet is mond, elég csak még egyszer kérni, és biztos az igen. Én meg, hát.... Hangoztatom az 'ezt meg azt nem szabadot', a 'jó legyélt' meg a 'Málni, látlakot'.... Velem építeni lehet, meg rajzolni, orvososat játszani, meg főzőset. Apával meg minden olyat, amit én nem engedek meg: zokniban szaladgálni az udvaron (persze muszáj fehér zokniban...), szétdobálni a játékokat a nappaliban (aminek értelmét nem látom, hiszen csak egy ajtónyira van a gyerekszoba – ott vajon miért nem jó?), egyszerre három tévét bekapcsolni, mindegyiken más csatornát beállítani és egyiket sem nézni, és még megannyimindent.

Ma reggel is nagy kiabálásra és mindenféle állathang-utánzásra érkeztem meg a reggelivel. Sejtettem, hogy már megint művelnek valamit. Konkrétan zoknival a szájukban rohangáltak egyik szobából a másikba: az egyik oroszlán volt, a másik valami panelkutya-szerű. Az alig harminchét év korkülönbség teljesen eltűnt, csak méret alapján tudtam megkülönböztetni, melyik a lányom, és melyik az apja...

2011. június 19., vasárnap

tovább is van....mondjam még?!

                    Soha – sehol nem hirdettem, hogy blogot írok. Nem hagytam senkinél kommentet, hogy némi ingyenreklámot kérjek. Nem küldtem levelet az iwiwes ismerőseimnek, hogy jöjjenek, olvassanak, 'csak legalább egyszer'. A rokonok, barátok, múltbéli társak a mai napig nem tudnak erről a kis szegletről – ami, azt hittem, csak az enyém lesz... és milyen jó, hogy mégsem...

Az elmúlt néhány napban többször felmerült bennem, hogy törlöm az egészet, úgy, ahogy van. Első felindulásomban meg is tettem volna, csak nem tudtam, hogyan kell. A második felindulásig ugyan tájékozódtam a mikéntjéről, de addigra egyebeket is átgondoltam.

Köztük azt a napi többszáz olvasót, aki betér hozzám, mert érdekli, hogyan zajlik a mi kis világvégi életünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fognak követni napról – napra. Hogy sajtó nélkül is lehetnek saját olvasóim, akik miattam jönnek az Isten háta mögé néhány percre. Azért, mert szeretnek itt időzni.

Aztán itt vannak az én Rendszeres olvasóim, akik közül többen igazi e-barátok lettek: tanácsaikkal, véleményeikkel, vagy csupán hallgatásukkal támogattak engem a nehezebb időkben, vagy velem örültek, amikor arra volt szükségem.

Ezen néhány hónap alatt rengeteg szeretet kaptam tőletek – akár hozzászólásokban, akár külön levélben – és mindössze egyetlen ember akadt, akit eltanácsoltam a blogom látogatásától, mégis mindennap ideeszi a penész. No, nem baj, hátha ragad rá valami, a szipogáson kívül...

Szóval a gondolatot egyelőre nem követte tett, de már egész biztosan nem a holdat kell okolnom a kedélyállapotomért. Egyszerűen néha tovább kell lépni. Szokásom mindent a hátam mögött hagyni ilyenkor – de titeket nem szeretnélek. Úgyhogy, aki örül, az lelkesedjen velem, aki esetleg nélkülözne a mindennapokban – hát, nem kötelező jönni... Azt hiszem, lesz még folytatás...

2011. június 18., szombat

Bolondokháza újratöltve

                 Ma ismét határidősök voltunk – nem, nem óvoda, az időpontot sem én kértem, de azért illett (volna) időben érkezni. Az ébredés (viszonylag) rendben ment – megjegyzem, ebben a házban csak a két azonos vezetéknevű nem tud felkelni. Helyesbítek: ha alhatnánk, korán kukorékolnak, ha dolgunk van, csak ásítoznak kánonban.

Mire már pislákoltak, készen volt a reggeli, meg a kávé. A két álomkóros egymás mellett az ágyban, nyakig betakarózva majszolta az elemózsiát. Gyors összebújás a gyermekkel, egy utolsó jó alapos ölelkezés – nyakátkarolás, és kezdődhet a nap.

Vagy inkább folytatódhat (nekem), mert ezek nem hajlandóak kibújni a medvebarangból, amíg én teljesen el nem készülök. Hát legyen: akkor én öltözködöm elsőnek, esküdöztek, utána ők is felhúzzák a kikészített gúnyát.

Az idő telik, fel – le rohangálok, mert mire mindenkinek elrendezem a cuccát, addigra a sajátomra már nem marad sem idő, sem energia, türelem meg pláne. Némi iróniával a hangomban segítségért fordulok hát drága uramésparancsolómhoz, miszerint 'édeskicsiszívem, nem láttad valahol a zöld felsőmet, tudod, aminek csipkés a dekoltázsa?!' (már megtanultam, hogy az árnyalatokba nem megyek bele, fogalma sincs, mi a különbség a moha-, páfrány-, méreg-, vagy kisliba- között). Persze, hogy nem látta, sőt, állítása szerint még rajtam se látta soha – na, akkor sok jóra nem számíthatok. Kíváncsi lennék, a saját ruháit vajon megismerné-e (mondjuk, ha méretbeli különbség nem lenne köztünk). Második kör: még mindig 'édeskicsiszívem, a melltartómat nem láttad véletlenül – tudod, azt a fehéret, amelyik itt meg itt......?!' Felesleges... Továbbra sincs fogalma semmiről. A fülbevalómat már rég nem keresem, a'sszem keresztet vethetek rá. Harmadik kör: 'na, most mit keresel?!' Inkább semmit, se nem lát, se nem hall úgyse....

Elkészültem, gyermek nem akar öltözködni. Mondom én erre, 'megyünk az autóval'. Azt nagyon szereti. Rázza a fejét, meg mutogatja a koszolnivaló pólóját a fagylaltkehellyel az elején. Én meg éppen a narancspiros alul virágmintás rucit adnám rá – persze, ha tudnám, hogy hol van. De úgy eldugta a múltkor.... kénytelen leszek beérni egy rövidnaci meg pántosfelsővel. De már balhézik, hogy nem akarja. 'megyünk a kereskedésbe.. tudod, ahol az a sok autó van..' Láss csodát: felpattan, elszalad, mire utolérem, kezében tartja az összes eldugott ruhát. Hohohó....vannak még csodák. Már emeli a kezét, húzza le az alulgombolóst (ahogy a drága apja hívja), hagyja nyugodtan, hogy fésüljem, és folyamatosan mondogatja, hogy 'menjünk már, menjünk már'.

Gyerek is kész, háromból kettő. Na, most jön a férfiember cseszegetése, hogy kapkodja már magát... És láss csodát: készen van. Ingpóló, bermuda, rendben vagyunk. Indulhatunk. Majdnem időben.

Na, de én vezetek, rálépek a gázra, és időben leszünk. Lettünk volna, ha a másik páros nem jön korábban. Ők voltak az elsők, pedig még szerettem volna egy – két dolgot elintézni előtte.... hát, így alakult. Gyors magyarázkodás, és már félig bent is van a csávó a KA motorterében. Nézi, elemezgeti. Körbejárja. Kipróbálja. Pöccre indul. Hát persze, vigyáztam rá nagyon.

Akarják. Papírok kitölt, fizet és viszik is. Már régen nem volt itthon, eddig egy kereskedésben álldogált. Tudtam, hogy már nem az enyém. Elvitték. De elfelejtettem sírni. Mert nagyon örültem, hogy 'hazamegy' Pestre – ahonnan egyébként is jött. A városi dzsungel az igazán nekivaló. A pörgés, a rohangálás, a szmog. Nem a kátyús utak meg a forgalomtalanság. És igazi autómániások: imádják már most. Én meg boldog vagyok, hogy jó helyre került...

Azért hazafele – bevallom férfiasan ( vagy inkább nőiesen) – csak elpityeregtem magam... egy egész picit...

2011. június 16., csütörtök

morfondírozom...

        Ma már vagy három posztba belekezdtem – de nem nagyon tudtam befejezni egyiket sem. Csupa negatív gondolattal van tele a fejem – összecsaptak felettem a hullámok és meglehetősen pesszimista hangulatban tobzódom. Nem ma kezdődött, de, azt hiszem, mára telt be a pohár.

Pedig annyi jó dolog is történik velem – velünk nap mint nap. Olyanok, mint, hogy Lányka baromi ügyesen eszik villával – sőt, azzal szeret a legjobban enni. Hogy teljesen egyedül belapátolja az illatos csirkét.... Hogy egyáltalán – ha enni kell valamit – a húst választja, holott sokáig a sült krumpli, péksütemény, csipsz különböző kombinációi voltak az abszolút befutók nála.

Hogy nincs a lakásban is negyven fok – mint mondjuk az udvaron árnyékban -, hanem tartjuk a max huszonhármat. És ilyenkor bizony nagyon sokat számít, hogy az ember el tud vonulni valahova picit lehűlni, meg kipihenni a fáradalmakat.

Hogy este egyre hamarabb kerülünk megint ágyba: de jól is esik fél nyolckor pizsamában (na jó, pólóban) hemperegni az ágyban... Mert végre megint időben elnyomja a pöttömöt a buzgóság...

Hogy végre megtaláltam azt a tejes receptet, amit annyit kerestem – még Macust is zaklattam vele a prószája idején (és most úgy belinkelném ide, de nagyon nincs kedvem meg türelmem megkeresni) – na , csak azért is meg fogom keresni.

Hogy végre eljutottunk odáig, hogy a tavalyi csőtörésünk után nem valami baromira hatalmas és lehetetlen összeget számláz ki a vízmű minden hónapban átlagdíjként, hanem hajlandóak voltak kifáradni és leolvasni az órát – most vagy egy évig egy forintot sem fizetünk majd.

Hogy éppen most kaptunk segélycsomagot az EU-tól, benne egy zsugorfólia liszttel, száraztésztával, pilótakeksszel, meg egy hatalmas doboz smack levessel. Amit ugyan nem szoktunk enni, de még sokáig jó a minősége, így aztán majdcsak elfogy. Egyébként nagyon rendesek, mert mindig küldenek valamit.

Hogy annyian, de annyian olvastok nap – mint – nap, hogy egyrészt el sem hiszem, másfelől pedig ötletem sincs, honnan jöttök ennyien. De nagyon örülök mindannyiótoknak – gyertek bátran máskor is, szívesen látlak benneteket.

Szóval vannak azért jó dolgok is – csak most befelhőztem az egemet egy picit. Na, majd holnapra talán összekapom magam, meg azt sem bánnám, ha esetleg jobbra fordulnának a dolgok.... Mára inkább elcsendesedem, küldjetek egy kis pozitív energiát, ha erre jártok.

2011. június 14., kedd

hát, ez kész...

              Azt hiszem, a korán kelést, gyors készülődést, időben indulást (érkezést meg pláne!) még gyakorolnunk kell, mielőtt bejelentkezünk óvodába meg dolgozóba. Konkrétan nem nagyon akart sikerülni a dolog – hiába, nem vagyunk korlátokhoz szokva, már jóideje. Pedig én kértem az időpontot, gondoltam, legalább nem kell sorbaállni, hamar végzünk. Hát, nem egészen úgy történt, ahogy én terveztem...

Más esetekben már reggel hatkor kukorékol a gyermek, fújja az ébresztőt, persze ma akart volna nyolcig aludni. Reggeliről szó sem lehetett ilyen korán (nagyon rázta a fejét), és sajnos időm sem volt kivárni, hogy megéhezzen (egyáltalán, hogy rendesen felébredjen).

Az első konfliktusom persze saját magammal adódott – elhagytam ugyanis a kedvenc fülbevalóm egyik darabját. És persze éppen ma szerettem volna felvenni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem jártunk tegnap sehol, így valahol a közelben kell lennie. Alig néhányszáz felderítetlen négyzetméter maradt hátra. Felhívtam a kedves családom figyelmét, hogy legyenek kedvesek nyitott szemmel járni, és amennyiben szembetalálkoznának a hiányzó darabbal, szíveskedjenek visszaszolgáltatni. A párom javasolta, hogy ajánljak fel valami jutalmat a becsületes megtalálónak, hátha akkor gyorsabban megy a dolog.... Hogy is van ez?!

Aztán jött drága egyetlen lányom ismét egy újításával: konkrétan eldugta valahova az összes ruháját. Na jó, nem is az összeset – csak az eljárósokat. Amit a homokozóban lehet használni, vagy a meggymagozáskor (látszik is rajta), az mind megvolt. Csak hát ugye ma nem ilyen helyre készültünk. Nem adta elő az Istennek se. Nagy nehezen csak sikerült egy megfelelő kompozíciót kreálnunk, de akkor már konkrétan kockásra tudtam volna kaparni az arcomat. Még a mai napra tartogatom a teljes ház feltúrását – már nem csak a fülbevalót keresem, hanem pólókat, szoknyákat, kisruhákat is....

Szóval teljesen higgadtan, lelki nyugalomban sikerült elindulnunk – és hát nem egészen időben. Akkor még nem sejtettem, hogy a java még hátra van. Pedig gondolhattam volna – ennyire egyszerűen nem szoktuk megúszni...

2011. június 13., hétfő

Jó sok 'jaj' a házunk táján.....:)

'Jaj, ne mozogj! Maradj ott! Jaj, hol van egy papír?! Jaj, hogy sehol nincs papír! Babácska, meg ne mozdulj! Üljél szépen, apa keres papírt! Maradjál, nézzed Elmót, jövök mindjárt! Jaj, hol tartjuk a papírt?! Miért nincs sehol papír?!' - alig bírtam ki hangos nevetés nélkül. A nagy felfordulás oka a bukta – amiből kivételesen nem csak a tésztát ette meg a gyerek, hanem a lekvárt is. A lekvárnak meg fontos tulajdonsága, hogy nagyon szeret a gyermekruhákon tanyázni, hogy a kezükről már ne is beszéljünk. Az én lányom meg nagyon tudja kenni - főleg magára.

jajjj..........de szép nap van...

            Mondanám, hogy megfeledkeztem róla, hogy hosszúhétvége van – de az az igazság, hogy soha nem is tudtam, hogy az lesz most, így aztán megfeledkezni se volt alkalmam róla. Annál jobban esett, mikor húgom közölte, hogy hétfőn nem kell dolgozni (persze, nem mintha egyébként nekem kellene). Így aztán úgy döntöttünk kiscsaládilag, kihasználjuk a lustahétfőt, meg a végre megint nyári időt, és alkotunk valami finomat a szabadban.

Ma apa készítette az ebédet – én csak kiskukta voltam – bár a mosogatós, zöldségpucolós részét szívesen elcseréltem volna a dolognak. Na, dehát mindent nem lehet.... A lényeg, hogy nagyon finom husik és saláták készültek. Nem beszélve a csemegekukoricáról, ami abszolút az első számú kedvenc (nálam biztosan).

Ugyan a képen nem látszik, de a nyárs másik végét Lányka fogta, nagyon ügyesen sütötte és csepegtette a szalonna zsírját a husikra.

Időközben persze a kedvébe is kellett járni: a hintázás kihagyhatatlan. Már gondolkodom rajta, hogy kellene csinálni neki egy játszóvárat az udvarba – afféle játszótéri jellegűt....biztosan örülne neki.

Tízre már túl voltunk az ebéden:) Lányka sajtkrémes kenyeret kért a husi mellé – na, de nem akármilyet! A legújabb, hogy a kenyér mindkét oldalát meg kell kenni sajttal...ez a lány mindig kitalál nekem valamit.....

És végül a jó kis bukták (cseresznye)lekvárral és nutellával – persze nem egyszerre.

 Most pedig tele hassal elpihent a csapat....édes kis pünkösd hétfő....

2011. június 12., vasárnap

Jaj, ez a kétéves kor....

...mindig tartogat valamit. 

Tegnap villámfürdés volt nálunk: konkrétan Lányka beszállt, meg ki-. Nem volt hajlandó egy percig sem a kádban maradni, végig azt kiabálta, hogy halacska van a vízben. Éppen csak cicamosdásnak nevezte volna nagymamám, amit műveltünk. Gondoltam, biztos látott valami hasonlót egy mesében, majd ma alaposan lecsutakolom. 

Meg is néztük az üres kádat, megbeszéltük, hogy nincs benne semmi, halacska sincs. Szépen megengedtük a vizet, jó nagy habot csináltunk. Zsupsz be – meg egyúttal már zsuppant volna kifele is, és jött a már emlegetett halacska-szöveggel. Kínkeserves percek következtek, mert hát két napig nem lehet megúszni a fürdést.

A családfő kitalálta, hogy tusoljunk – hátha az jobb. Hát nem működött az sem. Halacska, halacska, halacska, halacska.... Szent meggyőződéssel állította, hogy van benne. Hogy nálunk mindig van valami.... Mindenesetre holnap állítólag az apjával együtt hajlandó lesz fürdeni. Ma nem. Semmi képpen. Hát...kíváncsi leszek...

...................

        Egyre inkább kacérkodom egy varrógép vásárlásának gondolatával. Beleszerettem a Tildás figurákba, megjegyzem a nyuszi nagyon jó szolgálatot tesz: azóta olyan szépen alszik reggel hétig egyhuzamban Lányka, hogy öröm nézni. Szóval ki is választottam neki egy békát (olyan igazi, nagy, magad mellé ágyba dugós párnát), sőt az ikeás takaróval is szemezgetek, hogy mennyire passzolna hozzá az anyaga...Csak hát mondjuk sajnálom feláldozni szegényt. Mindenesetre alszom még rá párat, hiszen az ember nem dobál ki csak úgy tízezreket az ablakon.

A párom nem nagyon rajong az ilyesmiért – szerinte feleslegesen dolgozok, ahelyett, hogy pihennék, és megvennénk készen, amire szükségünk van. De én szabadidőmben szívesen hasznosítom újra a már felesleges dolgainkat.

Az előző lakó jó sok mindent hagyott itt maga után – nem volt kedve magával vinni őket Győrbe. Na ja, mi meg rakosgatjuk őket a raktárban... Azonban a sok szemét között akad egy – két kincs is. Volt egy piros plüss ülőgarnitúrájuk, ami formára most épp megint divat, egyébként nagyon kényelmes is, csak hát ugye ezer éves és még látszik is rajta. Ő nem akarta áthuzatni, inkább hetekig keresgélt a neten, míg talált egy neki tetsző hárompluszkettest (igen, tényleg szép is), meg hetekig vártunk utána, mire legyártották...

Mindenesetere a lábtartó puffot ma visszacsempésztem a gyerekszobába – mert nagy, nem borulós fajta, és Lányka remekül tud rajta ücsörögni rajzolás közben. Persze csak titokban, fű alatt, mert az ilyen nagy bűnnek számít nálunk: szemetet nem hordunk vissza. Ugyanolyan huzatot kapott, mint a raffroló az ablakán, helyes kis virágos, igazi csajos. Szemlátomást (és hallhatóan) örült neki.

Rajtakaptam azonban a gyermeket, amint a kiselejtezett piros fotelben üldögél a raktárban, a kutya feküdt előtte (hol is lenne máshol...) és magyarázott neki főleg cicákról és pipikről – nálunk azok a legfontosabb témák.

Szóval neki is tetszik a fotel. Elhatároztam, hogy azt is visszacsempészem. Csak előbb azt is át kell húznom, hogy legyen nyomós okom rá. Aztán, ha jól tálalom, talán maradhat...

2011. június 10., péntek

hát így állunk...

Na, mostmár tuti, hogy tapétázzuk a gyerekszobát, Lánykám gondoskodott róla. Bár ez a -zuk inkább -zom lesz, érdekes módon a családfőnek ilyenkor szokott rettentő fontos dolga akadni. Rettentően rettentő fontos... Már csak azt nem tudom, mennyit érdemes előtte várni, hogy kirajzolta-e magát egyelőre, vagy számíthatok még cicákra, pipikre és hasonlókra úgy 90 centi magasságban. Mert az új tapétát már nem nagyon szeretném ilyen célra feláldozni, sem belátható időn belül újra lecserélni...
kivételesen papírra....

Mikor azt mondják az okos emberek, hogy emelni kell a családi pótlékot ahogy nőnek a gyerekek, akkor én bizony le szoktam állni veszekedni a képernyővel. Mert hát sem tápszerre nem költünk már, pelenkát sem cserélünk óránként, nem beszélve arról, hogy ruhaméretet sem háromhavonta vált a gyermek, hanem jó esetben másfél – két évig lenne hordható a hordanivaló, ha hordható lenne, persze... Mert hát a gyerek az gyerek. Szóval, mondhatjuk, nem értettem a dolgot – de lassan kezdem kapizsgálni, hogy a járulékos költségekre is gondoltak a kiötlők. Ezek szerint ebből kellene finanszíroznunk a tapétázást... na jó, de az ágy már nem fér bele, akárhogy nézem is.

2011. június 9., csütörtök

na végre...

Végre elkészült a Tilda nyuszi. Eredetileg márciusra terveztem, aztán, gondoltam, majd húsvétra. Végül kidobtam, mondván, úgyse lesz kész soha. Ma újrakezdtem, és milyen jól tettem.

A nyuszi nagy pajtás lett rögtön – meg kellett mutatni neki a kecskéket,

a pipiket,
a bevásárlókocsiban is utazhatott, (ugyan eléggé kifacsarva)
és hátizsák helyett is tökéletes.

Végignézte a vacsorát, és nagyon remélem, hogy reggelig fognak együtt aludni.
Úgy látom, a fülét előbb – utóbb meg kell erősíteni. :) Jobb képet ne várjatok róla, elválaszthatatlanok....
Noha ez egy eléggé ismert Tilda, azért mellékelem a szabásmintát – hátha másnak is szüksége van egy pajtásra.

táááááá......táááááááá....táááááááá......

           Egy darab tollunk sincs. Lenyúlta mindet. Rajzol. Kapott egy pici füzetet, és mindent megörökít benne. Persze eléggé egyformák a kreálmányok, de ő annyira élvezi. És úgy tudja mesélni, mi – micsoda.

A nagyszülők általában babát vesznek Lánykának (egyébként utálja a babákat, erősen állatfigura-párti, de ez a mamáékat nem nagyon érdekli), vagy építőkockát. Néha bokáig gázolok a kockákban, és ez még a jobbik eset... amikor alkalmasint rálépek egyre, azt már kevésbé tudom díjazni. Erősen szelektálok most már közülük, mert nem csak, hogy értelmüket nem látom (még ha legalább egy készlethez tartozna mind, és lehetne belőlük egy nagy valamit építeni – de így! Egyik fa, másik kis lukas műanyag, harmadik meg annyira könnyű, hogy mindig borul....), de ráadásul csak a kupi van belőlük.

Legnagyobb meglepetésemre azonban gyermeknapra egy nagy, mindennel megtöltött tolltartót kapott. Na, ennek legalább örült. Én a végeredménynek már kevésbé. Az ágyát igencsak kiselejtezhetjük a nyáron – pedig nagyon szereti, de kétlem, hogy tisztítható. Csak kapjunk ugyanilyet.... A lába két napja zebracsíkos – merthogy rettentő üvöltésben kell kitörni, ha rákenem a tusfürdőt... így aztán súrolás híján csíkos maradt. A tévét meg tudtuk menteni – az apjának annyira vörös volt a feje, mikor meglátta a képernyőt, hogy azt hittem, menten agyvérzést kap...

Szóval rajzol.... Megbeszéltük, hogy csak a papírra szabad.... Ez hozzá úgy juthatott el, hogy a papírra és a testén bárhova – hát, a semminél mégiscsak több. De félpercenként és vonalanként jön a tááááááá.... És akkor meg kell dícsérni, hogy milyen szépet alkotott.... És én nagyon dícsérem, hagy legyen önbizalma.... De ma már vagy ezer tááááááá volt, én meg már nem tudok mit mondani. Így a 'jaj, de ügyes vagy' és a 'nagyon szépet rajzoltál' verzióknál maradtunk.... De inkább jöjjön a táááá, mert ha sokáig csend van, akkor sok jóra nem számíthatok.

2011. június 8., szerda

úgy történt, hogy...

            Mondhatni igazán viharosan kezdődött a mi kettőnk kapcsolata. Nem is tudnám megmondani, mikor és hogyan. Összefolynak előttem a napok, az órák. Csak néhány fontosabb lépésre emlékszem, részletekre, amik egymás felé tereltek minket. Nincs közös dalunk, filmünk. Nem andalogtunk együtt a holdfényben, kéz a kézben, nem ültünk be a moziba megnézni valami éppen sikert. Nem táncoltunk (még mindig nem), nem kértem ki a családom véleményét (mondjuk, egyébként sem szoktam), nyaralni sem voltunk soha kettesben. Ezek kimaradtak az életünkből. Nem volt rájuk időnk.

Nagyon nem találtam szimpatikusnak. Sőt. Határozottan kerültem a találkozást vele, a beszélgetéseket meg pláne. Állandóan öltöztetni akart – merthogy én az a télen is rövidujjú felsős típus vagyok, mindennemű kabát és pulóver nélkül, mondván: a kocsiban van fűtés, két perc alatt be lehet érni a parkolóból az irodába...akkor ugyan mit aggódjak. Különben sem vagyok fázós típus, meg olyan sem, aki hagyja, hogy beleszóljanak a dolgaiba. Ő pedig belegázolt. Én meg zokon vettem.

Rengeteget dolgoztam, és egyeltalán nem bántam. Nem volt kihez haza sietnem, egyszerűen élveztem a szabadság minden percét. Persze észrevettem, hogy minden másodpercben követ a tekintetével, hogy keresi az alkalmat, hogy.... de nem foglalkoztam vele...

Aztán egy nap megláttam egy pulóverben – sötétkék, V-kivágású, gépikötött. Azonnal beleszerettem. Na, nem a pulcsiba – megjegyzem, a mai napig a szekrényemben dugdosom....pszt...nehogy megtalálja, mert visszaveszi... Szóval akkor, ott történt valami bennem....

Ő meg rengeteget dolgozott akkoriban, és nem volt ideje engem öltöztetni. Pedig igyekeztem a lehető legtöbbféleképpen felhívni magamra a figyelmet. Jódarabig kerülgettük egymást....

Aztán egyszer csak mindkettőnknek szabadnapja lett – ígértem neki egy vacsorát (mert nagyon nyalta a száját, mikor elmeséltem, mit fogok először főzni az új lakásomban). Feljött vacsorázni és többet nem ment haza.

És néhány hónap múlva meg Lánykát tervezgettük. Meg családi házat. Meg közös jövőt... Szóval sok minden kimaradt... na és?! Még sok minden hátra van.

házi görög joghurt: lépésről - lépésre...esküszöm, jobb, mint a bolti

            Megveregettem a vállamat. Na, nem azért, mert önimádó vagyok, hanem egyfelől, mert nagyon ízlik – pedig alapjában véve nem rajongok a natur joghurtokért. Másfelől pedig, mert ahhoz képest, hogy az elmúlt írd és mondd huszonhét évem alatt nem sok affinitásom volt a falusi élet mindennapjaihoz, az állatokról már nem is beszélve, hát bizony rettentő mód meg vagyok elégedve magammal. Meg a joghurttal is.

Adott ez a két balga kecske. Sok (nekünk legalábbis bőven sok) tej, meg egy Újságíró a maga kíváncsiságával. Na ez lennék én. És ez pedig a tegnapunk termése.

1,3 liter tejem volt egy pet palackban, így ennyivel dolgoztam. Feltettem melegedni – nagyon lassan, mert szerettem volna, ha sűrűsödik mielőtt felforr. Talán egy fél órát vártam rá, időnként megkevertem. Mikor már szépen felhabzott, elzártam alatta a gázt és hagytam hűlni.

Negyvenkét fokon hozzáadtam a natur élőflórás joghurtot (igen, boltit – tíz liter tejhez kell 1dl belőle össz – vissz). Ekkor jött a Lidl-ös hűtőtáska, amibe egy nagy edényt állítottam – benne szintén negyvenkét fokos vízzel. A tejet kitöltöttem két befőttes üvegbe, a kupakot rátekertem (az a bizonyos meggybefőttes üveg az áldozat). Az üvegeket beleállítottam a vízbe és rázártam a táskát. 6 óra csendes pihenő jött. ( a táska nagyon jól tartotta végig nekik a meleget) Na, csak a tejnek, az én szórakozásomról a lányom gondoskodott. (ekkora hőmérsékletet talán még a lázmérő is mér, ha nincs más kéznél, ha meg aztán végképp semmi, akkor csak figyeljünk, hogy a kezünknek jó meleg legyen)

Idő múltával szépen kipakoltam őket a rejtekhelyről, egy voile függönyanyagba borítottam (nekem ez jött be, a hagyományos pelenkás-módszer is beválik). Hamar kicsepegett, gyönyörű sűrű krémes joghurt lett belőle. Megjegyzem, aki ivójoghurtra vágyik, ne csepegtesse, csak keverje össze az üveg tartalmát.

Minő meglepetés, egy félig – meddig pépesített cseresznyekompót került az aljára, de csak rövid időre. Hamar elfogyott.....

2011. június 7., kedd

cser - cser - cseresznye

         Alig tudtam beleerőszakolni egy szelet lekváros kenyeret. Mondván, már irtózik a cseresznyétől (inkább csak a cseresznyeszedéstől) – na, ja, mert annyi sokat leszedtünk már róla.... Ő meg főleg.... Aztán csak lecsúszott az első falat, és jött a 'kenjél még egyet'.... Szóval a'sszem, holnap vehetek még cukrot egy újabb adaghoz.

Nem nagyon bírunk a fával: annyit termett idén is – és olyan hatalmas, bordó szemeket kínálgat.... Nem lehet ellenállni. Készült már az említett lekváron kívül szörp, fagyasztanivaló, holnap meg aszalok egy adagot. Inkább, mintsem hogy leszedetlenül menjen tönkre. Még gondolkodom a kandírozott cseresznyén, csak én nem az a napokig kevergetős – gondoskodós típus vagyok. Pedig ebből most megérné – és még jó kis receptet is találtam hozzá.

Milyen jó, hogy van saját – iszonyatos ára van a piacon... Pont azon gondolkodtam – kiindulva a sokat emlegetett németországi nővírusból, a kistermelők katasztrófa-közeli helyzetéből, meg a multikban oly gyakori fertőzésekből – szennyezésekből – hogy hogyan is merjek bárhol gyümölcsöt, zöldséget vásárolni?! (hogy a többiről már ne is beszéljek) De most őszintén....kiben – miben bízhatok meg ezután?! Hát most ott tartok, hogy ötletem sincs, mit merjek a sajáton kívül az asztalra tenni... pedig előbb – utóbb a legkisebb banánért fog lázadni, a férfi meg barackért.... hozzáteszem, teljesen jogosan.... csak azt nem tudom, a garanciát ki adja rá, és a felelősséget ki vállalja utána?

2011. június 6., hétfő

Jaj, de régen volt....

Az is, hogy időben elaludt.... és ezek is....







uuupsz...

         Gyermeknevelésügyileg egyetlen elvem van, amihez aztán tűzön – vízen át, körömszakadtomig, meg ilyenek. Egyéb más esetekben hajlandó vagyok kompromisszumokra, de az alvásból nem engedek. Éjszaka mindenkinek a saját ágyában a helye, susz – passz.

Igen.... gyönyörűen be is tartottuk jó két évig... aztán Lányka a múltkoriban olyan beteg volt, hogy mellé költöztem egy éjszakára. Hát.... Persze, tudom, hogy kellett – neki is jobb volt így, én is kevésbé izgultam, hogy mi lehet vele három ajtóval arrébb, akkor is, ha mindhármat nyitva tartjuk.

Azóta aztán nincs nyugalmam: este nem hajlandó elaludni nélkülem, sőt, hallgatózik, nehogy kimenjek a szobából. Megesik, hogy csőbe akar húzni, hogy lebuktasson, mikor osonok kifele a birodalmából: elkezd horkolni, eljátssza, hogy már az édes álmok valamelyikén ringatózik, és alig várja, hogy megmozduljak.... és lecsapjon rám...

Szóval, nem semmi a gyerek... A jó kis fél nyolcas elalvásainkból most fél tízesek, tízesek lettek... és én nagyon visszasírom a régit – mikor még volt energiám este elintézni on-line ügyeimet fürdés után, esetleg megnézni egy filmet, vagy szimplán férfiemberrel értelmes beszélgetésbe elegyedni, és nem csak bedőlni az ágyba.... azok a régi szép napok....

2011. június 3., péntek

és megint kerek....

     Világvégére költözni nagy lépés volt. Én, a megrögzött városlakó, aki él – hal a nyüzsgésért, a társaságért, a jövés – menésért. Akire úton – útfélen ráköszöntek az ismerősök, aki után gyerekek integettek az utca túlsó feléről, akinek már a hiperben is előre köszöntek, mert napjában többször is betért (na ja, mert mindig elfelejtettem valamit). Aki irtózik a bezártságtól, az egyedülléttől. Aki nem bánja, hogy fel kell lépcsőzni a harmadikra, hogy mások kis kertjeit nézegeti az erkélyről, hogy időnként felhallatszik az alsó szomszéd afterpartyja. (igen, ideális panellakó voltam...) De Ő ide vágyott, én pedig mindenben támogattam. Gondoltam, a távolságok áthidalhatóak, ma már nincs lehetetlen. Feltalálták a mobilt, az internetet, az autót. Mi kellene még?

Hát Világvégéről másképp nem is lehet elszabadulni. Vagy a laptopommal látogatok a virtuális világba, vagy kocsival a való életbe – de akkor jó messzire kell menni. Szóval nem ugrok be egy kínai gyorsétterembe, ha padlizsános csirkére támad kedvem (pedig nagyon imádom), a baráti közös teázások pedig teljesen eltűntek az életemből (egyfelől a barátok is, aki meg maradt, az az ország másik felén él, így aztán esélyünk sincs csak úgy összefutni). Persze, én is sokat változtam, mióta Lányka az életünk része. Már nem az egész napi pörgésre van szükségem, csak a tudatra, hogy, ha szeretném, mindezt megtehetném.

Egy darabig még nézegettem Autó hűlt helyét a garázsban. Vele együtt eltűnt a szabadságom, a lehetőségem arra, hogy elmehessek innen, ha akarok. Olyan volt, mint négy fal között üldögélni bezárt ajtó mögött....

Meséltem már, milyen fantasztikus párom van?! Kaptam egy autót... hogy meglegyen a tudat.... (pedig egy szóval se mondtam, hogy 'jaj, milyen rossz nekem...') Annyi kikötése volt, hogy olyat válasszak, amit használni is fogok, hogy ez ne csak a garázsban álldogáljon (vagy inkább, hogy ne az övével járjak:). Szóval van - vagyis lesz – egy nagyon szép nagy családi autóm. Délután megyünk érte. Megint megvan a tudat.... és milyen jól esik.... 

2011. június 2., csütörtök

Vega-szappan Aspirin helyett

Nagyon meglepődtem a napokban, mikor kiderült, hogy van, aki annyira vega, hogy még magára kenni sem hajlandó a kecsketejet. Jó, bevallom, kezdetben én is viszolyogtam tőle, mondván 'fujj' (Kleopátrát meg egyenesen hülyének néztem). Aztán kipróbáltam, azóta nem is használok mást.

Tekintettel a nagyon vegákra és a szimplán kipróbálni vágyókra, kecsketej nélkül készült ezúttal, helyette kókusztejet használtam, és bioszamócát. Tuti bio, magam termeltem. Kókuszvajjal és olivaolajjal készült a teljes kényeztetésért és ápolásért. És, hogy miért aspirin helyett? Mert mentaillatot kapott, ami azon túl, hogy fürdés közben frissít, serkenti a vérkeringést, nagyon jó fejfájás ellen is. Nekem ma sokat fáj – biztos megint valami front – így aztán sűrűn járok a kamrába szagolgatni a szappankákat. Tényleg használ...  

2011. június 1., szerda

ki érti?!

                A 'nézd meg az anyját'- felvetés férfiaknál is működik.... És nem árt betartani, mert bizony sok érdekes dolog derülhet ki, családügyileg. Volt szerencsém betekintést nyerni anno egy – számomra – elég fura közösségbe... A nagymama tünemény volt, imádtam. A nagypapa a maga kis csendes magányában üldögélt egész nap az árnyékban – egyértelműen az asszony hordta a nadrágot: ez önmagában nem gond, valakinek szüksége van rá, hogy irányítsák. Ennyi, neki így kényelmesebb.... Az apuka... hát igen...ott is az asszony hordta.... mindenki felett.... és helyett... szerette volna helyettem is.... és ugyan én abszolút szoknyás vagyok – hülye azért nem.....

Szép nyáreleji idő volt, mikor először meghívtak magukhoz – aztán hívtak volna többször is, de nekem az az egy bőven elég volt...

És hogy jön ide a hagyma? Ma szedtem a kertből.... annyira jó érzés frisset, 'hazait', tudom, hogy egészségeset adni a családomnak. Nem rakosgatom télire – csak, ha marad - , nem dugdosom fagyasztóba, nem mondom, hogy ne egyétek a cseresznyét, a meggyet, az epret – mert kell a lekvárba... Hogyan is mondhatnám?! Örülök, hogy Lányka is rákapott az ízére, hogy nem valami színezett üvegből etetem vele a vitamint, hogy érezheti ő is az igazi ízét, mindenféle cukor és adalékok nélkül.

És nem mindenki gondolja így.... Az anyuka kedves, mihelyt termett valami a kertben, dugta a fagyasztóba, főzte a lekvárt, a szörpöt belőle, tette el télre. Nyáron pedig az előző téli fagyasztott – aszott zöldségeket ehette a család.

Hát.... nekem fura.....minden esetre azóta sem láttak... meg én se olyan gyönyörű barackot, mint ami náluk termett, én meg csak ácsingóztam utána.....mert ment a lekvárba.