2012. február 29., szerda

én-kis-ker-tész-le-gény-va-gyok

Na jó, vagy mégsem.....
A kicsi semmiképp sem stimmel, a legény sem... A kertész talán félig – meddig. Maradjunk annyiban, hogy szükséghobbi. Mindenesetre nálam már bekerültek a cserepekbe (igen, tudom, a műanyag gazdaságosabb lett volna, de az agyagnak számomra olyan de olyan hangulata van...) a fűszer- és gyógynövények, mondjuk, koránt sem mindnek jutott hely (úgy fest, szereznem kell még belőlük.) A magokból is maradt még (szinte mindből), és, ugyan filléres dolgok, de, ha valaki szeretne belőlük, szívesen közkinccsé teszem őket.

Jut eszembe, akartam már mondani, hogy találtam nagymamisnál a bloglistában egy kedves kis oldalt: Elefánt a kiskertben címmel, ami amellett, hogy nagyon sok okos információval látja el a (kis)gazdálkodni vágyókat, ha mégsem jelentene újdonságot a tartalom, hát a forma is legalább annyira szórakoztató, hogy érdemessé teszi az elolvasásra.... És, ha már itt tartunk, lassan ideje lenne rendbe tenni a saját oldalsávomat is...

2012. február 28., kedd

igen, vannak...

Vannak napok, amikor baromira elegem van az egészből.

Amikor nem érdekel, amikor nem akar úgy sikerülni, amikor csak púp a hátamra.

Vannak napok, amikor sutba vágnám az egészet, mondván, minek foglalkozzak én még ezzel is.

Vannak napok – na, ebből elég sok van – amikor azon gondolkodom, mi a francért is tanultam ennyit.... (És a férfi is ezzel szokott cukkolni, tudja, hogy ráharapok....)

Vannak napok, amikor, ha újrakezdhetném, máshogy kezdeném. Távol az egész hóbelebanctól.

Vannak napok. Igen, nálam is. Szerencsére ritkán. És szerencsére vannak napok, amikor végeredmény egészen biztossá tesz abban, hogy tudjam, jól csináltam. Jól döntöttem, és kellenek a vannak napok is.

Mert vannak napok, amikor végre kezünkbe vehetjük az egész értelmét, és mikor gyermek is két kézzel tömi a szájába a szalonnát, amit hetekig a pácban dédelgettem, napokig a füstben kerülgettem, és hosszú – hosszú ideig érlelgettem, lesve minden nap a legkisebb kívánságát is, akkor elfelejtem a vannak napokat.... Ugye értitek?!

2012. február 27., hétfő

:) tavasz van :)

      Hidegen hagy, hogy leszakad a derekam a hajolgatástól, a sepregetéstől, a tél romjainak eltakarításától. Nem érdekel az sem, hogy időnként bokáig gázolok a hóban, kétméterrel arrébb pedig a gyermek a sárban csúszkál....na igen, az egyensúlyérzéke még nem tökéletes....sebaj, átöltözünk megint...

Miért is zavarna, hogy a mínusz huszonötök megrongálták a kerítésen a festést, és helyenként a kapun is felpenderedett a Hammerite, mikor száz ágra süt a napocska. A tél az utolsókat – vagy a tavasz az elsőket – rúgja, a napon huszonfokokat mutat a hőmérő, mi meg már azt is elfelejtettük, hogy volt itt egyáltalán hideg. Pedig nem kicsi volt.

A tavasz bizserget – kívül, belül. Már csak délután kell begyújtani néhány órácskára, és másnap délig megint kellemes az idő odabent is. A fekete teát lassan felváltja egy frissítő gyümölcsös zöld, a puha kenyér és házikolbász helyett is jobban esik a pirítós – meg a zöldség. Jaj, én úgy imádom ezt! Persze, már látom, hogy rövidesen elvesztem a fejem, mert én ilyenkor olyan de olyan szerelemes tudok lenni. A jóidőbe. A napfénybe. A mosolygásba. A farmerszoknyákba. A bujkáló virághagymákba. A már nem csak magokért idelátogató madarak csicsergésébe. Meg csak úgy. Mert miért is ne...

És persze a gondolataim már a lakásfelújítás körül járnak – hiába, velem ilyenkor nem lehet bírni.... :) Idén Lánykának dukál egy szép színes nagycsajosított gyerekszoba – az első darabokat hozzá már meg is vettük ma. Szerintem nagyon kis pofásak, igazi csajos kis virágtartók lesznek belőlük... néhány filléres dolog tele vidámsággal...

2012. február 25., szombat

csak vidáman

             Életemben nem használtam annyiszor a szót mint ma. Eleinte elébe mentem a kérdezgetésnek, önként magyaráztam, csak, hogy értsék. Aztán már inkább nem is figyeltem másokra, magamban jókat mosolyogtam – a gyermeken, meg az értetlenkedő felnőtt lelkeken, akik már elfelejtették, hogy bárkinek a bőrébe bújhatnak néhány óra erejéig.

Le nem vette volna. Így jártuk körbe a Tescót, az Aldit, a McDonaldsot meg fél Békéscsabát. Furán néztek ránk a pénztárosok, a járókelők, a bankautomatát feltöltő biztonságiak. Az apja csak fogta a fejét, mikor meséltem a napi élményeinket – én meg szimplán örülök. Szeretem, hogy boldog a gyermekem. És nem, nem ciki egy tűzoltóval az oldalamon járni a világot.... Kit tudja, lehet, holnap Csipkerózsika lesz...

2012. február 23., csütörtök

a világ háromévesen

Lányka-nézet.... a lencsén keresztül....









(jól látjátok, csak a legfontosabbakat fotózta...)

a mi káposztánk

             Konyhai életem jelentős részét a nagymama receptjeinek rekonstruálásával töltöm. Annak a nagymamának a receptjeivel, akit soha életemben nem ismertem (sajnos már nem is fogom, pedig a férfi hosszú tízperceket tud áradozni róla), és olyan receptekkel, amikből egy árva szó sem maradt fent. Emlékfoszlányok, felderengő ízek segítenek olykor, de, akárhogy nézem is, nem egyszerű. És persze értem én, hogy ő is ragaszkodna a gyermekkora ízeihez, mint ahogy én is a mai napig imádom Pöttyös mama főztjét.....

Szóval nincs mese, ha eszébe jut valami, azt gyorsan mondja, én pedig beépítem legközelebb. Derült már fény többek között a régi idők nyarának négerkockájára, és a töltött káposzta titkaira is. És noha tudom, hogy ahány ház, annyi szokás, töltött káposztából – ha lehet – még többféle leledzik, de ez a verzió nálunk az igazi.... Szóval csak a lényeget mondom, azt is gyorsan...

A nagymama-féle káposzta egyik titka, hogy mindig cserépedényben készült – mondjuk erős a gyanúm, hogy nem villanysütőben, de ez most más kérdés. A savanyú káposztát nem áztatom be, nem is mosom meg. A húsegyveleg és a fűszerezés a szokásos, a töltelékek közé kerül néhány kocka füstölt hús, ezidáig nagy újdonságot nem árultam el, valamint kétdeci sűrített paradicsom, amit felengedek annyi vízzel, hogy ellepje a töltelékeket.

A lényeg az egésznek a vége: mikor elkészült a jóízű ebéd, levesszük a cserépedény tetejét, az elpárolgott lé helyére egy liter tejet öntünk, és nagyjából tíz perc alatt pontot is teszünk a dolog végére. A tej annyira finoman átvarázsolja az ízeket..... A savanyú pont annyira marad savanyú, amennyire kell, a többiek pedig bársonyos összhangba lépnek egymással. Egyszer..... csak egyszer próbáljátok ki.... de, ha esetleg erre jártok, ugorjatok be – akad még belőle....

2012. február 22., szerda

Elnézést kérek

mindenkitől, akinek ma a megjegyzését töröltem, illetve esetlegesen kétes tartalmú levelet kapott tőlem. A gyermek beszabadult a bloggerbe , és kő kövön nem maradt. Agyoncsapás folyamatban.

2012. február 21., kedd

pedig én tényleg nem...

'Ahhoz képest, hogy nem vettél ma semmit, már negyedjére fordulok a kocsi meg a konyha között!' - mondta a férfi, miközben jólmegpakolt kezekkel csörtetett ismét a konyhaasztal felé.

2012. február 19., vasárnap

Be mine....

             Tudom, már nem éppen aktuális – de még nem meséltem. Mikor aktuális lett volna, még egészen más körül kavarogtak a gondolataim, így nálam most pótvalentinozhattok. Vagy nem. Merthogy mi nem szoktunk, de idén valahogy eszébe jutott a férfinak, hogy most először szeretne...

Na, nehogy azt higgyétek, hogy meghitt vacsorára vágyott velem, néhány kettesben eltöltött órára, vagy legalább este összebújva bámulni valami kikölcsönzött filmet. Nem. Semmi virág, semmi halk zene, semmi alkoholtartalmú felnőttital. Merthogy ő rögtön ki is találta, hogy halradart szeretne kapni tőlem. Micsoda romantika!

Ezen a ponton közöltem egészen egyértelműen, hogy noha néhány perccel azelőtt még megfordult a fejemben, hogy akár ünnepelhetnénk is, de villámgyorsan meggondoltam magam. Kizárt. Nincs valentinnap, és halradar sincs.

Házonkívül volt dolga, és ha már egyszer mégiscsak a szeretet napja van, vagy mi a csoda, gondoltam, meglepem. Nem, nem halradar. Isten mentsen tőle! Ellenben a kedvenceit főztem vacsorára, és egyúttal átpakoltam az irodáját. Azt az irodát, ami már kezdett kigyűrűzni a folyosóra is. Aminek a papírjait kerülgettem jobbról, nézegettem balról, a dobozokat mindig arrébb rugdostam, és vártam a nagybetűs CSODÁT. Hiába, nem akartak maguktól eltűnni.

Bevackoltam hát magam az íróasztalához, szelektáltam és csoportosítottam. Mikor fény derült az értelmes papír mennyiségére, gondoltam, körülnézek, hátha befér a fiókjaiba, és nem kell a polcokra pakolgatni őket. (női logika: csúnyák voltak csak úgy odadobva, az irattartó papucsokat meg nem szereti) Szóval nyitom a fiókokat, mind fullos volt. Azt hittem, dobok egy hátast: etetőanyagok, csalik, aromák, ilyen karabiner meg olyan damil. Ezekkel volt tele az íróasztala. A hülye papírjaival meg az én folyosóm.....

2012. február 18., szombat

csodák pedig vannak

Világvégén hómaró járt, pedig éppen néhány órával korábban nyugtáztuk a férfival, hogy tavaszig ez a hó már így marad... Jobbak az utak, mint nyáron :)

2012. február 17., péntek

ez egy ilyen este...

          Magamra maradtam. Ő még valahol útközben. Hazafele Pestről. Nem tudom, mikor jön – odafele is nem egy balesetet kifogtak. Én meg szorgosan várom – egyre gyakoribb ásítások közepette. Lányka követelte a tejét, majd, hogy kapcsoljam le a villanyt. Már alszik – hiába, nem bírja a koránkelést... :)

Régen volt már ilyen. Hogy ennyire egyedül legyek. Figyelek minden neszt, zörejt, várom, hogy csörrenjen a telefon. Pedig oly sokszor szeretném, ha végre nyugalom lenne. Ha csak egy kicsit ellennének nélkülem, és figyelhetnék magamra. Csak magamra. Most meg – alig várom, hogy valaki hozzám szóljon. Pedig nem panaszkodhatok: még a távirányítót is gond nélkül megszereztem – nem mintha nagyon sokra mennék vele...

Annak idején sokszor dolgozott késő éjszakáig. Én mindig meleg vacsorával vártam. Ha esett, ha fújt. Ha tízkor jött, vagy, ha éjfélkor. És mindig elegáns volt. Minden reggel megborotválkozott, ellenőrizte, hogy hibátlanra vasaltam-e az ingét. Magára öltött valami illatot, felvette a
'komolypofát' és ment dolgozni. És úgy sietett mindig haza. Hozzám. És olyan jó volt várni. Égni a vágyban, hogy csörrenjen már, hogy halljam a leálló motor zaját, hogy számoljam a csosszanásokat a lépcsőfokokon. Hogy kattanjon a kulcs a zárban, hogy puszit nyomjon, és mosolyogva hátradőljön a fotelben. Mondtam már, hogy nagyon szeretem?!

tavaszi szél vizet áraszt...

           Kint derékig ér a hó, és folyamatosan hullik. Mindenki elbújt, meghúzták magukat a jó meleg szállásukon. Hangjuk sincs. Idebent meg medvehagymát ültetünk Lánykával – az utolsó percben mentettem meg őket. Na igen, hajlamos vagyok a feledékenységre.

Az úgy volt, hogy vagy másfél hónapja vettem őket vaterán – és ugyan elkezdtem utánaolvasgatni, mi mindent kell tudnom erről a növényről, de mindig közbejött valami. A borítékot, amiben lapultak, egyszerűen feltettem az előszobaszekrény tetejére (szinte az egyetlen gyermek-biztos hely), gondolván, tavaszig ellesznek ott, aztán majd a többi hagymával egyetemben elduggatom őket is.

Na, ja. Vagy mégsem. Ma kibontottam a papírt – csak kíváncsiságból – és döbbenten csodálkoztam, hogy az én medvehagymáim nem, hogy nem hagymák, de egyenesek kizöldelltek, és némi víz után sóvárognak. Néhány helyen úgy néz ki, mintha virágot akarnának hozni.... Valaki mondja meg, pls, hogy jó lesz-e nekik egyelőre egy dézsában a folyosón, mert ennél jobbat nem tudtam rögtönözni nekik.

Közben pedig szagolgatom Lányka virágját, ma választotta az OBIban. Olyan, de olyan illata van... A kaspó meg...ó, az én kerámiamániám!

2012. február 15., szerda

tavasz, hol késel?!

            Már a legeslegelején biztos voltam benne, hogy nem akarom a disney világa felé terelgetni a lányomat. Akkor sem, ha Micimackót nagyon is csípem, akkor sem, ha Plútó és a két hozzá tartozó egér is szimpatikus számomra. (Mondjuk Hófehérkét meg Barbit és Kent a világ minden kincséért nem engedtem volna be az otthonunkba, amíg a gyermek magától nem kéri). Lányosat, időtállót akartam. Egyszerűt, praktikusat, szerethetőt.

Némi vidámságot, egy csipetnyi jókedvet és sok-sok szeretet csempésztünk a szobájába – meleg, barátságos színt választottunk neki ( a Dulux Grapefruitját, amit ma már sajnos csak elfekvőben lehet egy - két helyen kapni, a környékünkön meg nem nagyon van már, pedig szívesen kentem volna idén az új tapétát is ilyenre), a dekoráció tekintetében pedig elsősorban pillangók és virágok között válogattunk. Vagyis válogattam, mert a férfi leginkább csak jóváhagyta (ő disney-s függönyt akart...)

Lányka egyébként határozottan megszerette ezeket az apróságokat, így nagyon is örült, mikor kettesben összehoztuk ezt a kis kosarat, tele csupa tavaszvárással. És a jóidő jegyében elkészült az első katicabogár is – a színe ugyan nem valósághű (semmi piros és fekete), de a hét pettyhez ragaszkodtam. Lányka meg egy társhoz ragaszkodik a katicájának, úgyhogy még be kell ütemeznem egyet mára.

hogy valami jó is legyen, mielőtt nekiállok zsörtögni...

            Annyi mindent szeretnék mesélni, de ezúttal rövid leszek. Az ok nem túlságosan költői, sajnos egyszerű valóság: a szívroham kerülget idestova három napja – konkrétan azóta nincs melegvíz a házban. A részleteket majd később, ha túl leszünk a dolgon – azt viszont itt és most megjegyezném, hogy ez a ház jó nagy kicseszés volt velünk, és nagyjából semminek nem felel meg azokból, amiket kedves volt tulaj állított róla anno. De mindegy.

Mesélni jöttem, egyfelől, mert pofátlanság lenne nem megmutatni, mit kaptam Erikától tegnap, másfelől, mert, ha nem lenne pofátlanság, is megmutatnám. Szóval csere-bere alapon megérkezett a mécsestartóm – ami Erika feltételezésével szemben egészben túlélte az utat, ellenben a Lányom pillanatok alatt szétkapta :) Szerencsére könnyen gyógyítható :)

Este kipróbáljuk (remélem, nem áram híján-bár itt már nem lehet tudni), de addig még ezer a dolog. Igen, jól látjátok, porszívózni is kellene.... Többek között.

2012. február 13., hétfő

a tejszappan dícsérete

         Csaknem húsz évig szenvedtem a napallergia mindenféle tünetétől. A viszketéstől, az égési hólyagocskáktól, a vakarózással együtt járó sebektől és heggektől, a februártól – levélhullásig tartó folyamatosan nyolcvanfaktoros naptejjel való kenegetéstől, az elmulasztott nyári programoktól, a kihagyott napozásoktól és fürdőzésektől. Katasztrófa volt ez a húsz év. Az első nyolcban még azt sem tudták, mi bajom van. Hittek rühesnek, a gyerekek – persze – leprásnak és hasonlóknak. Voltak, akik sajnáltak, voltak, akik egyszerűen csak nem akartak játszani velem. Nehogy fertőzzek.

Aztán tizenhat éves koromra rádöbbent az orvostudomány dél-békési szekciója is, hogy a napallergia létező betegség, és orvosolni kellene valahogy. Hat hosszú év következett, sosem múló tünetekkel, rengeteg kenőccsel – amelyekkel sikerült nagyon szépen félrekezelniük az én csaknem egész évben velem tartó árnyékomat. Végül Egerben találtam magamnak egy aranyos, kedves, mi több, hozzáértő bőrgyógyászt, akinek az életében nem én voltam az első napallergiás – és bár tudta, miről van szó, sokat nem tudott segíteni. A mellőzzem az összes kozmetikumot, és kenjem magam a nyolcvanfaktoros naptejjel évi tíz hónapon át naponta többször (gondolom, nem kell ecsetelnem, mennyibe kerülnek az ilyen szerek) valamelyest megoldást nyújtott. Valamelyest.

Tavaly március óta készítem a kecsketej szappanjaimat. És augusztusban már egyáltalán nem használtam naptejet. És azóta sem. És egyetlen örökké viszkető égési hólyagocskával sem találkoztam. És nincs több kihagyott közös családi program, és nincs több mégárnyékbansemülhetekanapon.

Számomra hihetetlen, mit művelt velem Rozim teje (néhány hét leforgása alatt) – és ami még ennél is jobban simogatja a lelkemet, az, hogy Pöttyös mama annyira boldogan újságolta, hogy olyan bársonyos puha és szép lett a bőre tőle, mint mikor feleségül ment nagypapámhoz....

Szóval, nem kamu, a cucc működik, és szerencsére ma már nagyon sok helyen lehet kapni – próbáljátok ki ti is, megéri... én garantálom.



2012. február 11., szombat

halló, halló figyelem....

Mióta Világvégére költöztünk, háromszor kerültünk be a hírekbe (igen, számolom.....). Egész pontosan persze nem mi, hanem a falu – már, ha nevezhetem falunak ezt a cirka kétszáz embert....

A debütálásunk – nem sokkal érkezésünk után történt: rögtön gyilkossággal kezdtük a sort. Én nem ismertem, akivel történt, a mi és a hogyan pedig a mai napig rejtély. A második tévés fellépésünk arról szólt, hogy a túl sok lakatlan háznak köszönhetően elszaporodtak nálunk a mindenféle rágcsálók – persze nem aranyhörcsögről beszélünk (sajnos), hanem elsősorban patkányokról meg egerekről. Minekutána a mi házunk nem lakatlan, nem igazán tudok beszámolni a jelenségről – nálunk az az egy szem kisegér fordult meg, akivel való vívódásomat le is jegyeztem itt, és aki már az örök vadászmezőkön szunnyad.

Na, de most aztán megint főműsoridőbe kerültünk: Világvégét elzárta a hó. Hát el. Egyébként szerintem katasztrófa, hogy ennyire nem tudják kezelni a helyzetet (és nem csak nálunk nem), bezzeg, ha olvasták volna a blogomat, akkor figyelembe vehették volna Gizim figyelmeztetését... Emlékeztek, mikor meséltem, hogy a kecskénk mekkora bundát növesztett télre?! – tudta az, hogy vacak időnk lesz. Nem is fázik – ellenben velem, aki ugyan hallgattam rá, csak, lássuk be, nem vagyunk hozzászokva a mínusz huszonötökhöz....

És egy kis jó hír a végére: Gizim már nem tömi magát folyamatosan – tuti jön a jobb idő, nem kell annyi zsír a pofácskájára....

2012. február 9., csütörtök

2012. február 6., hétfő

Levelet kaptam, Life!

Vagyis iwiw. 

Kedves (állítólag) régi ismerős (úgyszint) kedves rövid, tömör sorokban búcsúzkodik, jelzi, keressem most már face-en (én meg jelzem, nekem nincs – asszem, nem is lesz). Puszi – puszi, meg pápá és hasonlók, csakhogy no aláírás. És mivel értelemszerűen (az ő értelme szerint) rögtön a levél küldése után le is húzta a wiwes rolót, hát a neve helyén is csak egy nagy képzeletbeli hiányjel díszelgett. 

????!!!!

Ha valaki magára ismerne, sértődés helyett, kérem, fedje fel a becses vezeték és keresztet – ha már egyszer régi jó ismerősök vagyunk...

szösszenet

este fürdés után ötöztettem Lánykát a szobájában, mikor is nyugtáztam, hogy a zokni hiánycikk
-Apa, hozzál légyszi a gyermek szekrényéből zoknit, mert elfelejtettem!
-Jó, mennyi kell?
-?!

2012. február 5., vasárnap

szóval eltűntem...

              Még mindig szülinap – egy kicsit más szemszögből. Merthogy apa szervezte, és ő úgy látta a legjobbnak, ha Lánykát wellnesselni visszük ünnepelni. Mondom ő látta így – én bizony fenntartásokkal kezeltem a felvetést (éppen szó szerint télvíz idején itt hagyni világvégi otthonunkat fűtés és a hóra való felkészülés nélkül...), de győzött a többség. Persze, hogy a gyermek igennel szavazott.

Szóval pihenni mentünk néhány napra egy tavaly nyílt szállodába Hajdúszoboszlóra – gondolom, mondanom sem kell, az öröm igencsak nagy volt az aprónépnél. Már előtte este mondogatta, hogy megyünk a nagy vízbe fürdeni – a recepciónál már egyáltalán nem bírt magával: önfeledten emlegette az információkat osztogató hölgynek (aki egyébként sokkal szimpatikusabb volt, mint eddig bárki – bárhol), hogy ő bizony fürdeni fog. Így aztán az első tudnivaló, amit közöltek velünk az volt, hogy merre találjuk a medencéket....

De inkább mutatom....nézzétek...
megvan az öröm..

a várat is megmászta..

és még kisautó  is volt..

meg csúszda a gyermekmedencében..

elfáradva..

és duzzogva, mert nem akart hazajönni...

de kapott cini minist és szent a béke..

Ja, a lényeg: itthon csaknem ötven centis hó várt ránk – megjegyzem, baromi büszke vagyok az autónkra, mert gyönyörűen áthajtott a hosszú udvarunkon és beállt a garázsba a magas porhó ellenére is. Meg a gumikra is, amiket tél elején tetettünk fel, és, ugyan mikor vettük, nagyon sajnáltam annyit kiadni értük, de abszolút megérték. A házban mindössze hat fok fogadott minket, a konyhában a csap (a bekapcsolt elektromos fűtés ellenére) szétfagyott – alig fél éve tettük fel, ez megint egy minimum nyolcezres kiadás, a kecskék pedig ki sem mozdultak az óljukból (tudtátok, hogy ezek baromira félnek mindenféle víztől?! Ha neked akar menni egy kecske, nem szabad kiabálni vele, rugdosni – gondolom, ez eszetekbe sem jutott – semmi nem használ, ellenben jól képen kell locsolni vízzel. Na, azt nem bírják.), a kacsa meg fennakadt a havon és nem tudott továbbmenni, mert mindig besüllyedt a lába... :) Persze, a két kutya örült a legjobban nekünk – meg a kapott víznek is... Ugyanakkor gázpalackot sem vettünk, így ma csak mikróban és sütőben készült az ebéd – de ahogy az utat elnézem, ez még egy pár napig így lesz... az pedig, hogy magunknak kell sütni a kenyeret, mert az sincs itthon, már csak hab a tortán.. A nyaralást nagyon olcsó pénzből, baromi színvonalas minőségben úsztuk meg – a járulékos károkat meg nem számolom.... 

már három

             Világ életemben a tökéletes társat kerestem. A zöldet a piroshoz, a kiegyensúlyozottat a szeleburdihoz, a nyugodtat az izgágához. A másik felemet, a darabot az egészhez. És Ő is ugyanezt kereste. És mindketten megtaláltuk. A fene se gondolta volna korábban, hogy egy nő lesz a mi közös nagy szerelmünk tárgya.

Május elején már tudtam: nem egyedül járok dolgozni. Nem kettesben reggelizünk, és az ágyba is hármasban bújunk este. Abban is biztos voltam – jobban mint bármikor bármiben – hogy ennél jobb nem is történhetett volna velünk. És persze azt is kétséget kizáróan állíthatom, hogy élveztem minden egyes percét: a mégcsakgondolatot, az első szívdobbanások, aztán a rúgások megérzését. Izgatottan vártam az ultrahangokat, és szívem szerint mondtam volna a doktor bácsinak, hogy nyomjon egy újabb adag trutymót a hasamra, és nézegessük még egy picit azt a gyermeket.

Kilenc napot váratott magára. Kilenc rettentő hosszú napot. (hiába, sak jó volt odabent) Február harmadikán, hajnal háromnegyed hatkor azonban végre a kezembe kaphattam azt az aprócska csodát, amit hónapok óta dédelgettem a szívem alatt. Piciny volt, (csak négyszemközt jegyzem meg: baromi szutykos), és abszolút tökéletes.

Most meg.... Igazi nő. Tetőtől – talpig csaj. És a mai napig ugyanúgy imádjuk (ha nem még jobban), mint akkor, az első percekben. És engedtessék meg nekem, hogy mielőtt még távollétem egyéb okait ecsetelném, kicsit ugyan megkésve, de itt is felköszöntsem az én (már kevésbé) aprócska tündéri lányomat: nagyon – nagyon boldog harmadik szülinapot kívánok neked!