2012. július 30., hétfő

hátra arc: irány a kőkorszak

              A múltkoriban ecseteltem néhány pontvégű mondatban, miként sikerült kivonni a forgalomból a mosógépemet. Na igen. Akkor még nem is gondoltam, hogy hetekre technika nélkül maradok. Mert hát Világvégén az égvilágon semmi nem egyszerű: szerelőt találni meg pláne nem.

A magam részéről az összes praktikámat bedobtam, hogy kibányásszam belőle azt a bizonyos melltartóalkatrészt a dob mögül, de, sajnos, egyik sem járt sikerrel. Odáig merészkedtem hát, hogy a férfit ráugrasztottam a szomszéd falu egyszem javítóműhelyére (ahol egyébként mindent javítanak a mikrótól a kocsiig), mindössze két perc alatt sikerült úgy összevesznie telefonon az önelégült tulajjal, hogy secpec kimondta: ő nem hajlandó kiszedni a mosógépemet a fürdőből, és berakni a kocsiba, majd néhány órával később ugyanezt fordított sorrendben. Mondhatom remek. Már csak azért is, mert egyetlen szerelő sincs égen-földön, aki hajlandó idáig eljönni egy harmincperces műveletért.

Két hétig húztam a dolgot: ennyi időre volt ugyanis tiszta ruhánk és törölközőnk. Akkor azonban tudatosodott bennem, hogy muszáj lesz megmozdulni és kiötölni valamit. Nem, a mosógépet én sem bírom el – apám! ez van vagy nyolcvan kiló... Ellenben a garázsban dugdosom még a régi gépemet.... amihez ugyan vizet nem tudok varázsolni, de áramot igen: így legalább a centrifuga-funkció működik.

Annyi ruhát egy kupacban még életemben nem láttam.... és a gyermek hajlamos nyakig sárosan előkerülni a kertből... Szóval csutakolás kézzel...... hurcolkodás a garázsba..... aztán vissza teregetni... :D tiszta poén..... de legalább van mit felvennünk... azért, ha ismertek egy vállalkozó szellemű vállalkozót, aki hajlandó a világ végére, konkrétan Világvégére ellátogatni némi munka kedvéért (becs szó, duplán kifizetem az utiköltségét is, csak mentsen meg!), és még az LG-khez is ért, hát ne habozzatok hozzánk küldeni..... mert lehet, hogy áramot spórlok, de az ujjaimon alig van már bőr...

2012. július 29., vasárnap

hááát.....

Soha nem gondoltam volna, hogy egy tízéves, nyelvpirszinges!!!! kisfiú fog rajongani a hároméves lányomért. És hogy én még asszisztálok is a nagy szerelmükhöz.... mindezt a strandon...

2012. július 24., kedd

probléma a köbön

Sötétkék autónk van.
Más nő egészen biztosan közelebbről is meg tudná határozni az árnyalatot, de én nem értek hozzá.
Ellenben férfi nem hajlandó felvenni a királykék pólóingjét (bele van írva a színe, tuti királykék), mert nem megy az autóhoz.
most mi van?!!!!

2012. július 21., szombat

egy bakonyi.....

                Egy ideig gondolkodtam rajta, hogy előálljak-e most ezzel a recettel – mert koránt sem annyira nyári, mint amennyire én megkívántam, de, mikor hajnalban a párom azzal ébresztgetett, hogy van-e még abból a levesből?!.... akkor már biztos voltam benne: nem csak nekem ízlik…. és igen, érdemes egy hűvösebb nyári napra beiktatni….

Ha egyszerűsíteni szeretném a dolgot, akkor tulajdonképpen egy gulyásleves, gombával és kapros habarással. Másfelől viszont én is voltam kezdő szakács, és egész biztosan jól fog jönni a kicsit alaposabb fogalmazás a nem túl gyakorlottaknak.

Szóval, az egyszerűség kedvéért én mindent előkészítettem:  a sertéscombot felkockáztam, nagyjából centiszer centisre, a répát és fehérrépát (ez utóbbit egyébként felénk simán zöldségnek nevezik..és nálatok?!) felkarikáztam, a gombát szeletekre vágtam, a hagymát a lehető legapróbbra – ez utóbbi ment is rögtön az edénybe egy kis olaj társaságában. Mikor a hagyma üveges lett, hozzátettem a húst, fehéredésig hagytam magában, majd megszórtam pirospaprikával. Jött hozzá a répa és a zöldség, valamint a  gomba. Őket egy picit pirongattam az olajon, majd felengedtem annyi vízzel, ami bőven ellepte. Fűszerként csak ételízesítő került bele, a leves alaphangulatát úgyis a habarás után beleszórt kapor adja.

Nálam, ha egy leves habarással készül, akkor abba mindig egy egész nagydobozos tejföl kerül (tudom, mások fele ennyivel szokták), kaporból jó két nagy evőkanálnyi.

Esküszöm: isteni jó. Most fogyott el az utolsó cseppje is… Egyedül a gyermek nem ette – és tekintve, hogy minden mást nagyon szeret benne, valószínűleg a kaporral lesz nála a probléma….

2012. július 20., péntek

apám! hova kerültem....

                   Amennyire nehezen indult a mi nagy közös jövőnk, annyira nem tudnám most elképzelni máshol az életemet. Világvége a részemmé vált. A szívem egy darabja lett az előre köszönő – de a hátam mögött alaposan megnéző emberekkel, a két szem kisboltjával, a fenékrázós utakkal, az idegesítő állandóan unokájával kiabáló szomszéddal, a nemfizető – többet hitelt nemkapó egyéb lakosokkal, amikor elmondom, hogy én itthonról dolgozom, és nem, a lányom egyáltalán nincs útban/terhemre, és legalább olyan jól keresek, mintha eljárnék itthonról (sőt!) szájhúzogatva bámuló irodai alkalmazottal, a hozzánk néha betérő polgármesterrel. A korai napsugarakkal, a huszonórában csicsergő madarakkal – igen, még a lepkeszúnyogokkal is, bár őket igyekszünk a lakáson kívül tartani.

Nem hittem. Sosem gondoltam, hogy ezt fogom egyszer mondani, de ténylegesen otthon érzem magam. Vagy legalábbis egy hajszálnyira az igazitól.

Vágyom vissza minden percben, ha elmegyünk. Hiányzik a tavaly még füle botját sem mozdító, most meg hevesen integető néni az uca elejéről (annyira nagymamás hangulata van, hogy el sem tudom mondani, mennyire jó érzés megpillantani – ha már a sajátom nem lehet köztünk). Elnevetem magam,mikor meglátom Idegbeteg Csillagot háta mögött a szekérrel (igen, tényleg az. Ráadásul a falu egyik végéből a másikba négy óra alatt ér el, pedig nem több ötszáz méternél...), vagy a cigányzenére tomboló egyszem szamarunkat.

Tudom, hogy valószínű nincs még egy hely a földön, ahol az akácokat locsolják, vagy teleengedik a szökőkutat vízzel, pedig a köré gyűlő darazsak miatt soha senki nem megy oda hűsölni.

És, ahogyan Lányka lassan az (óvodai)közösség részévé válik, úgy szeretem én egyre jobban meg falut. És önmagamat is. Jó nem mindig arra gondolni, hogy el innen! hogy bárhol máshol csak itt ne! hogy apám! hova kerültem...

Lehet itt lenne vége Újságíró és Világvége töténetének. De én már csak optimista és naiv maradok hátralévő éveimre, és bátran kijelentem: a java csak most kezdődik. Remélem, sokáig lesz még kinek mesélnem...

2012. július 19., csütörtök

amikor útban van a melltartó...

                 Sok sok hónapja nem volt példa rá, hogy teregessek. A párom meg is jegyezte ma: úgy néz ki az udvar, mint valami cigány putri (nem, nem minden cigánnyal van bajunk, csak egy bizonyos típussal – azt hiszem, nem kell részleteznem...). No igen, mert hogy a kilenc kiló ruhát gyönyörűen kimosta a gép, de az utolsó néhány perc hanghatásai után a szárítást már nem mertem rábízni.

Nos, valóban: jól látjátok. Nem egy szex-bejegyzésen vezetitek végig a szemeteket (bár inkább írnék azt!), hanem fül- (inkább csak szem-) tanúi lehettek a 'hogyan küldjük szabadságra a mosógépünket'-programnak. Pedig az ilyesmit nagyon utálom...... azt meg pláne, hogy szakszervíz csak a megyeszékhelyen van, a szomszéd faluban élő szerelők valószínűleg még sosem láttak ilyen masinát. Nem attól félek, hogy nem sikerül megjavítaniuk, sokkal inkább attól tartok, hogy a tudatlanságuk miatt kárt tesznek a külcsínyben a munka során, és akkor aztán tutira elsírom magam. Mert én úgy vigyázok rá.

Tudom: mosózacskót/zsákot/tasakot/nemtudomhogyhívjákot kellene használnom.... Persze nincs. És még szükségét sem láttam soha. Ezidáig. Mindenesetre most átértékeltem a dolgot, és esküdözöm mindenre, ami szent, hogy, ha meggyógyul a harmadik karom, beszerzek egyet. Mert hogy ez az egyetlen elszabadult melltartó-merevítő hatalmas kárt okozott. Bosszankodást mindenképp.

Először megpróbáltuk kihámozni a dobot a gépből. Úgy be volt csomagolva..... esélytelen. Pedig próbáltuk előről – hátulról.... Atomtámadásnál is bent marad.... Aztán gugli cimborámmal kiderítettük, hogy a benne lévő mosóbordák kivehetőek éppen ilyen alkalmakra – de ezek annyira passzosak és erősek, meg sem tudtam mozdítani őket. A férfi éppen azon balhézik, miért van nekem ilyen nagy mellem – merthogy álláspontja szerint kisebb merevítő nem akadna annyira..... hát, bocs..... lesz, ami lesz – még okosítom magam. Hátha mégiscsak orvosolhatjuk a dolgot házilag.... 

2012. július 16., hétfő

bosszankodós - nemértős

                 Meglátásom szerint, ha visszatérő vásárlókat szeretnénk a magunkénak tudni, akkor azért tennünk is kell. Mondjuk egy picivel többet/jobbat nyújtani mint mások. Teszem azt, nem csak beszélni a szőlőolajról, hanem tényleg bele is tenni a szappanba (csak, hogy testhezállót mondjak), de beszélhetnénk a gyors kiszolgálásról, az ajándék termékmintáról, a tényleg finom érett és nem csak annak mondott dinnyéről, a savóját nem még a hűtőmben kiengedő házisajtról, vagy a nem porcos kolbászról. Ezek olyan érvek, amelyek miatt én bizony akkor is ugyanoda megyek vissza vásárolni, ha esetleg az árak időközben egy picit feljebb mentek.

És ugyan lehet, hogy eszem ágában sincs még egyszer megfordulni ugyanannál a pultnál, ahol mondjuk ezeket nem tapasztalom, de úgy gondolom, amit kifizettem, az jár. Lehet, hogy semmi plusz nem társul mellé, de akkor is jogot formálnék arra, aminek az ellenértékét én papírral vagy apróval, de kiegyenlítettem.

Nem vagyok kukacoskodó. Tényleg. 
Ha látom a boltban, hogy belemérik a csomagolópapírt a sonkába, nem szólok. Nem látnak többet, az biztos, de nem reklamálok.

Ha belepakolják a felvágott darabokra hullott majd kétcenti vastag végét, is inkább magamba folytom a dühömet, de nem fogok nekiállni balhézni a bolt közepén. Megtanultam: csak olyanból választok, amiből biztosan van bőven. Ergo nem nekem fog jutni a vége.

Méhviaszt rendeltem. Tízdekás csomagokból jópárat. Nem volt olcsó – mondjuk drága sem. De pontosan kiszámoltam, hány zacskóra lesz szükségem – igen, aki kozmetikumokat készat, tudja: itt minden gramm számít. Teszem azt, egy doboz testvajba tizenegy grammnyi kell – így nekem cseppet sem mindegy, hogy benne lesz annyi, amennyit ígértek a csomagoláson, vagy vennem kell még egy zacskóval, mert át óhajtanak vágni. Őszintén?! Egyikben sem volt meg a száz gramm.

De beszélhetnék a fél kilóscsicseriborsóról, amit végre valahára kaptam a piacon,  és persze négyszázötven gramm volt. Öt deka. Tudom, nem sok. Ráadásul (ne kövezzetek meg), de a felesleget úgyis a tyúkoknak fogom odaadni.

Alapból nem méregetném. Tényleg. 
Csak már annyira unom, hogy mindenhol át akarnak ejteni. Meg kihasználni a kisebbet. Meg nem elég, hogy minden drágább, de még a minősége is rosszabb..... Apám! Milyen világban élünk... vagy csak én vagyok rossz helyen?!

esti idill

A férfi ül az ágy egyik szélén. Nem tud lefeküdni, mert akkor ég a gyomra. ilyen ez a reflux.
Én egy méterrel arrébb fekszem. Nem tudok felülni, mert azonnal lüktet, hasogat, szédül. Elég volt a frontokból. is.

2012. július 14., szombat

Benne van a bugi a lábamban... 
vagy hogy pontosabban (meg nem utolsó sorban érthetően) fogalmazzak: mindenképpen hímeznem kell. 
Nem, nem illik a házunkba, soha nem is használtam hímzett terítőket, de már hetek óta bújkál bennem a kisördög, úgyhogy mindjárt lecsaptam Piri nénire, Pöttyös mama szomszédjára, hogy rajzoljon nekem..... de, mint kiderült Piri néni már nem csak nem lát rendesen, de a keze is túl bizonytalan hozzá..... 
Szóval most tippet várnék.... Tudtok vmi helyet (linket, címet, akármit) mondani, ahol lehet rendelni hímeznivalót?!!  mert már úgy de úgy ráállta kezem a mozdulatra..

2012. július 12., csütörtök

:) szeretettel

           Ha valaki, hát a kétszemélyes kiscsaládom után ő szeret engem a legjobban a világon. És nem lehet nem viszontszeretni. A mosolyát. A megértését. A sosem követelőzését. A bölcsességét. A tanácsait. A terelgetését. Meghálálni, azt hiszem, lehetetlen. Egy élet is kevés hozzá.          

Pöttyös mama nem tud túl sok félét főzni. Ellenben abban a néhány ételben, amit készít naponta – hetente – alkalmakra, igazán verhetetlen. Életemben nem ettem olyan jó brassóit, tejfölös csirkepaprikást, sütőben sült makarónit vagy sajtos pogácsát, mint nála. A galuskapaprikása pedig a semmiből finomat kategória csúcsa. Ilyen ez a Pötyös mama – ugyan honnan is vehettem én a maximalizmusomat?!

Mindig a konyhacsücsökben leskelődtem. Idővel közelebb osontam, segítettem. Ő sosem magyarázta a receptet: csak tette a dolgát. De ha alaposan figyeltem, nagyon sokat tanulhattam. Olyanokat, mint hogy a krumplis pogácsát nem lehet forró krumpliból, hogy az aprópecsenyéből ne sajnáljuk a fokhagymát és a fehérbort, meg hogy a szemesbors és a rengeteg zöldség a házi leves minimuma.

De minekutána tőle nem, hát magamtól kellett megtanulnom rétest készíteni. Azt az igazi, kézzel húzogatós rétest, ilyen hajszálvékony tésztával......

meg túróval, tejfellel (na ná: a házit nem lehet csak úgy letejfölözni).....

Milyen jó is, hogy most én lephetem meg.....

Pöttyös mama mindjárt nyolcvan éves – félek, gyorsabban telik az idő, mint valaha. És nagyon remélem, hogy még a lányomat is megtanítja főzni.... legalább egy hortobágyi palacsinta erejéig... Meg hogy még nagyon sokáig lesz nekünk.. nekem... 

mégiscsak

            Van egy vénséges vén fánk a kert elején. Tényleg ezeréves. De olyan sárgabarack terem rajta, hogy ha egyszer az istenek megkóstolnák, tuti nem kérnének többet az ambróziából... Csak hát ugye az idei fagy... Semmi nem maradt rajta. Egyetlen szem sem.. Pedig nagyon néztük, nagyon vártuk. De semmi.

Tegnap este két hatalmas gyönyörű sárga gyümölcsöt pillantottam meg rajta. Szó szerint sikítoztam örömömben. Persze apa sem volt rest, máris szaladt, tervezte, hogyan is fogjuk lehámozni az ágról a csodát.

Legalább úgy örültem neki, mint a lottó ötösnek – de komolyan! Én simán elcserélném azt a sokmilliót egy teli fa barackkal...

Persze Lánykának adtuk mindkettőt.... meg szóltunk Időjárásanyónak, hogy jövőre kapja össze magát, mert bajuszkötögetés lesz, ha elviszi a termést...

2012. július 11., szerda

ötödik

Nem volt szerelem első látásra. Koránt sem.
Arrogánsnak tartottam, önteltnek, fontoskodónak. Idegesített. Kerültem. Mégis mindig mindenhol belefutottam.
Jópofa akart lenni, vicces, érdeklődő. Én meg tettem rá magasról.
Aztán elfoglalt lett. Ritkán jött. Én meg hiányoltam.
Fél év egymáskerülgetés után egy hasonlóan forró júliusi napon kiderült: ennél többről szól a köztünk levő semmi.
Másnap összeköltöztünk (vagyis átjött, és többet nem ment haza – de Ő ezt tagadja), és azóta minden percünk egymásról, rólunk meg erről a pöttöm lánykáról mesél.
Idestova öt éve. Hosszú idő. És sok van még hátra. Azt hiszem. 

Lányka és az új rucija

nem volt egyszerű lencsevégre kapni - ha meg mégis sikerült, hát a színek tragikusak... valójában gyönyörű élénk türkiz...helyes kis virágos zsebbel és pink! varrással...... ha hiszitek.... vagy ha nem.... frissen - melegen a gép talpa alól...

az újabbak

Nincs is jobb ebben a melegben, mint végre szappanozni egy kicsit. Őket különösen szeretem, mert tejszínszappanok. Nem, nem drágábbak mint társaik (egyébként mondjuk fogalmam sincs, mennyit kóstál a kecsketejszín – de nekem Rozi ingyen adja:)). Néhányuknak már van gazdája, a többiek még pihennek egy kicsit, utána kerülnek a bolt polcaira...

Van köztük igazi krémes kávészappan, sok habbal és egy szórásnyi fahéjjal...... de akad frissítő, zöld- (és sárga- van ennek külön neve?!) citromos, étcsokis – nem, nem egy kis kockával..... rengeteggel...... igazi kényeztetés lesz a bőrnek.... és ráadásul nem is hízlal.... hogy a rozmaringos arctisztító csalánszappant már ne is említsem – ő már második termés, mert annyira igazán közkedvelt lett, hogy nem győzöm bezsebelni a dícséreteket érte...

Jut eszembe: tegnap egy olyan dögös csípő farmernacit varrtam Lánykának, hogy csak na – érjétek most be fotó nélkül... most pedig átmeneti kabátot készülök varrni neki... Lehet, megmaradok mára a készülés szintjén, mert ilyet még nem csináltam.. (úgy fest, én már a gyermekruháknál kötöttem ki.....:))

Legyen szép napotok....tessék mosolyogni..... és mosolyt csalni mások arcára is... 

2012. július 10., kedd

mókás...mondhatom...

Hogy a kínai négytányéros zacskós levessel nálunk esetleg ketten laknak jól, eddig is tudtam. Azt azért nem sejtettem, hogy a hatliteres edénybe is csak négyésfél vizet tudok beletölteni.....

a gyermek rajzol. mit is?!

az első helyes megfejtőnek garantált ajándék :)
én megvártam, míg megmondta a leányzó.....

2012. július 9., hétfő

elgondolkodtam

A világvégi víz minőségéről már (anti)ódákat zengtem korábban, de felettébb érdekelne, akad-e olyan település kishazánkban, ahol az ember nyugodtan adhatja gyermekének (és ihatja maga is) a csapvizet. Nem csak színre – szagra gondolok, hanem teljes nyugalomra a lelke mélyén.

Történt ugyanis, hogy Világvégén elfogyott a víz. Nem, nem a csapból jövő, hanem az ásvány-. Alapvetően ezt nagybevásárláskor szoktam beszerezni (igen: egy bizonyos márkához ragaszkodunk), de idén nyáron nem csak az időjárás kiszámíthatatlan, hanem a vízfogyasztásunk is. Minekutána sehol – semmi alapon mégiscsak a csapvízre korlátozódott a fogyasztható (nem cukros) folyadékkészlet, hát megpróbáltuk forralva. De a szigorúan öt percig lobogtatott víz sem volt tökéletes. Gyomorfájás (idővel gyomorgörcs), hasmenés és fejfájás. Katasztrófa. Még jó, hogy a gyermeknek nem adtunk belőle....

2012. július 7., szombat

Jó, hogy ma este én választhatok filmet, de azért - meg kell  hogy mondjam - nagyon hiányzik...

2012. július 5., csütörtök

kinemaludtan

Nagyon rendes kislányom van, mert, ha este elmondjuk neki, hogy 'mindenki reggelig alszik a saját ágyában' – és ő hevesen bólogat, akkor úgy is lesz. (mondjuk havi harmincból huszonkilencszer bólogat...)
Tegnap a világért nem akart – úgyhogy előre tudtam: éjszaka vándorlás lesz.
Meg is jelent kiskutyástól – egy alapos szeretgetés után már együtt húztuk a lóbőrt.
Azért, ha felébred, közlöm vele, hogy az a tény, hogy a saját szobájában 150 x 130-as ágya van, nem jelenti azt, hogy a mienkből is ennyit foglalhat el....