2011. április 28., csütörtök

hát ezzel telt...

.....a mai reggel:


Most még nem túl szépek, nem is guszták.... na de két hónap múlva....
Három ízben készültek (egy Pick szalámi és két csabai - kellemes csemege és igazi fűszeres verzióban), még egyfélét szoktunk csinálni, de annak hat hónap az érési ideje – szóval nyárra nem lett volna készen, bárhogy szerettem volna – márpedig fontos makói vendégeket várunk (már, ha nem száll inába a bátorságuk addig:))

Szóval a ma esti programom is megvan: tegnap alig aludtam, a kis kecskéket vártam minden percben – megjegyzem, eszük ágában nincs kívülről szemlélni a világot, pedig biztos a mamájuk is örülne már, ha nem kellene őket cipelni... Ma pedig elkezdtem a füstölést – egy jó fél doboznyi eredeti Munkás cigarettával felér az a füst, amit idáig sikerült beszippantanom.... De tuti megéri...

2011. április 26., kedd

a húsvétról - leginkább képekben...

           Régen két nap és két éjszakán át tartott a húsvét. Mind együtt voltunk Pöttyös mamáéknál – mi unokák és azon felnőttek, akik nem sajnálták a gyerekeknek szentelni a hétvégéjüket. Előkerült mindenféle gombfesték és tempera, filctoll és matrica, hagymahéj és társai. Festettük a hímes tojást, ibolyát szedtünk a vasúti árokban, és jól elbújtunk a locsolkodók elől. Mama istenieket főzött, dédi keksztekercset gyúrt nekünk, mi meg éltük a felhőtlen gyermekkorunkat. Aztán felnőttünk, szétszéledtünk, a húsvét sem a régi már.

Lányka még pici ahhoz, hogy élvezze a húsvéti előkészületeket, Ővel koránt sem tudunk annyi süteményt és hízlaló ételt magunkba tömni, mint régen, így aztán úgy döntöttünk, megszökünk néhány napra a világ elől. Hogy merre induljunk, nem is volt olyan nagy kérdés....

Gyerekkora óta imád pecázni – az utóbbi jó pár évben azonban nem nagyon nyílt alkalma rá... Ennél jobb ajándékot elképzelni sem tudott volna – azt hiszem... Szóval kalandozni vittük a gyereket, és jártunk
itt

meg itt

és itt

és itt is


Lányka mindenhol alaposan tesztelte a nádat – bele sem merek gondolni, mennyi baci bújt meg rajtuk...

A sonkáról nem volt nehéz lemondani – sőt... De a biztonság kedvéért pakoltam némi pácolt husit – hátha halacska nem akad a horogra....


És nem, a halacskákról nem készült kép.... Pedig rengeteget fogtunk.... De olyan fáradtan értünk haza minden egyes nap, hogy inkább a nagyszülőkre sóztuk őket...

Ja igen... a horgászcucc jó ajándéknak bizonyult... de a biztonság kedvéért beszereztem egy jó kis kávéfőzőt is, különleges kávékkal – mert igazi megszállott.....

2011. április 25., hétfő

A huszonhetedik

               Minden évben Pöttyös mama az első. Kiskoromban levezőlapot küldött – mert akkor még a telefon úri huncutságnak számított -, de akkor is mindig az övé érkezett meg legelőször. És nem túl hamar – pont időben. Mióta az eszemet tudom – és feltalálták a mobilt is – ő hív legelőször. És esküszöm, az ő köszöntését várom a legjobban, és soha senkiének nem örülök úgy. Mert ez nekem annyira de annyira....

Hát elértünk ide is. A huszonhetedik van. Vártam, hátha valami fergeteges változáson esem át az éjszaka – bölcsebb leszek, ráncosabb (esetleg azt sem bántam volna, ha néhány kilóval könnyebb), de semmi. Úgy látszik, ez sem az a bizonyos hatalmas fordulópont. Na, de majd legközelebb, háromszázhatvanöt nap múlva.

Aztán a nagy örömködésben elfogott egy érzés – hatalmas űr, amit jól esne betölteni. De nem tudom. Már két éve nem. Már csak az emléke jön elő újra és újra.

Előző éjszaka nem tudtam aludni, mindig sokat forgolódtam, izgultam, vajon kinyílnak-e? Hogy az enyémek lesznek-e megint? És mindig kinyíltak. És mindig nekem szedte őket hatalmas csokorba. És noha kerti virágot magam soha nem tépnék le, hogy vázába tegyem, nekem ez volt a legszebb ajándék. A dédi gyöngyvirágai. Gyermekként, mafla kamaszként, és olyan de olyan jól esne most is. És buta kislányként potyogtak a könnyeim, hogy idén sem lesznek gyöngyvirágaim. Meg dédim sem....

Na, de félre a bút, nagy dínom – dánomot nem tartunk, de azért eltöltünk néhány kellemes órát édeshármasban ezzel a pöttöm kislánnyal – mert már két éve ő a legnagyobb ajándék nekünk.

2011. április 20., szerda

:)))

           Jött – ment, térült – fordult, nem találta a helyét. Rákérdeztem, mi a gond, de állította: semmi. Lézengett tovább céltalanul a szobák között. A faggatózást nem hagytam hát abba: 'Játsszunk valamit?' És jött a válasz: kecskéset. 'Na jó, de etetni szeretnéd őket, vagy fejjük meg a Rozit...?' Nem. Nem. És nem. Ezt bent kell játszani. Törtem a fejem, hogy milyen kecskés játék ez?! Mire leesett:
....kereKECSKE, gombocska....

2011. április 19., kedd

kreatívkodóban

           Ötletelve telt idáig a hét – a hasznosítsunk minden feleslegeset-gondolat jegyében. Így készült némi fagyöngy felhasználásával, jónéhány óra ragasztgatás és kisebb- nagyobb égési sérülések árán ez a keret a tükörre. Jó móka volt, de örülök, hogy elkészült végre...



2011. április 18., hétfő

kicsit csapongóban

           Fagyasztóürítés van. Konkrétan nem vásárolok semmit, amíg nem fogy ki a szekrény, illetve nem tűnik el minden a kamrapolcról. Ha már egyszer a konyha új külsőt kap, ráfér némi mázolás és dizájn az éléskamrára is. Hát....kimondani egyszerűbb volt mint megvalósítani, főleg anélkül, hogy közben a család fogyókúraként értelmezné a dolgot.

Bár Lánykának majdhogynem mindegy, alig hajlandó valamit megenni. Mármint normálisat. Mert hát azért térül – fordul, mindig van valami a szájában. De milyen jó lenne, ha mondjuk egy finom levest bele tudnék tölteni, vagy husit, a köretről már nem is álmodom. De egyelőre leragadtunk a tészta – párizsi – sajt – péksütemény kombinációnál.
Bezzeg a nagyobbik, úgy tudja mondani, hogy mit szeretne. És persze mindig azt, ami épp nincs, de holnap már nem fog kelleni.

Jut eszembe, az utóbbi szülinapos lesz csütörtökön. Noha ötletem még lett volna, mivel lepjem meg – az időből igencsak kifutottam. Sajnos csak rendelésre hozták volna, így aztán ajándék nélkül maradtam. Bárminemű ötletet nagyon szívesen fogadok – mind ajándékra, mind egy nagyon frankó tortára, még egy nagybevásárlás belefér – csak tudjam, mit keressek... 

2011. április 17., vasárnap

indult az évad...

          Meséltem már, hogy Forma1-rajongó? Mert nem gyengén az. Bemászik az apja mellé az ágyba, nyakig betakarózik, és nem szól, nem mozdul, még pislogni se nagyon látom ilyenkor. És nézi és nézi és nézi.

Máskor már reggel hétkor pakolja el az ágyneműt, hogy most már aztán induljunk az udvarra. Nincs mese, sietni kell, mert Kutya már az ajtóban várja. Nagy pajtások ezek. Vagy inkább nagy piszkok. Esküszöm, értenek egymás nyelvén. Kutya megcsinál bármit Lánykának, árnyékként követi minden mozdulatát, hóban – sárban – tűző napon. Mindegy, nem mozdul mellőle. Az én drága lányom meg, ha előbb említett megéhezik, térül-fordul, kipakol ezt-azt a hűtőből, hogy jól lakassa a bundást. Napjában jó párszor. Még nem döntöttem, hogy sírjak vagy nevessek rajtuk...

Na, de ha Forma1 van. Kutya legfeljebb rám számíthat reggel hétkor. Lányka ki nem mozdul a tévé elől. Az autó, az autó, az autó.... És ha vége van, felkel, mintha mi sem történt volna. És szalad az udvarra, mert a barátja már nagyon várja a reggelit. Attól tartok, Kutyának a következő hónapokban ki fog maradni egy pár étkezés...

2011. április 15., péntek

gyerekes gondolkodvány

             Felesleges babaholmi nálunk mindig akad. Minekutána nem áll szándékunkban senkinek sem félretenni – értsd ez alatt, megelégszünk egyetlen gyermekkel – össze szoktam szedegetni őket, a jobbakat eladjuk vagy -cseréljük, a többit meg a védőnéninek visszük, ő úgyis tudja, kinek van rá szüksége.

Ma reggel is így indult a nap – akadt rendeznivaló bőven. Nő, mint a gomba... Lányka is beszállt a pakolásba. Megbeszéltük, hogy a sosem hordott meg márkás ruhákat feltöltjük egy aukciós portálra, és az árukon választhat magának újakat. Így könnyedén lemondott róluk, és nyugtázta is rögtön, hogy cicás vagy pipis ruha legyen – nincs mese, állatmániás a gyerek.

Az ajándékozós kupacba is jutott jó sok ruha, bébijáték, még a babakocsit és kérés nélkül adta, mondván, már nem kell. Tényleg nem. Nagyon régen csak áll az udvaron. Jó helye lesz másnál. Maradt persze pár dolog, amit eldugtam – mert nekem jobban a szívemhez nőtt, mint gyerkőcnek... Szóval szívesen adta, én meg úgy örültem, hogy ilyen jószívű.... Csak azt nem értettem, miért nyomkodja folyton a kezembe a fényképezőt.

Térültem – fordultam, mire vittem volna a kupacot a kocsiba, egyszerűen eltűnt. A drága lányom visszahordott mindent a szekrényébe. Nemes egyszerűséggel közölte, ha nincs új helyette, akkor nem adja... Leesett neki, miért nem fényképezünk... Hát üzleti érzéke, az van...

2011. április 14., csütörtök

Jöhet a következő....

        Világvégén nincsenek szép modern új építésű házak. Nem ismerik a társasházat és a lakótelepet – még hírből se. Ha ilyet szeretnél, hát ne is fogj a kereséshez – esélytelen. Itt minden háznak történelme van – több-, soktízéves. Mindegyik más, mind egyéniség. Idő és pénz kell hozzájuk, hogy meglátva ne háznak, hanem otthonnak nevezhesd. Még hozzá jó sok. Nálunk a lakásalakítás idestova három éve tart. Folyamatosan. Mindig van valami, amivel nem vagyunk teljesen megelégedve, vagy nem futotta még rá az említett időből és pénzből.

Azt már meséltem egyszer, hogy nem szeretek olyasmiért fizetni, amit én is meg tudnék csinálni. Lehet, hogy lassabban halad, és nem is olyan tökéletes, de én csináltam, ingyen, és biztos lehetek benne, hogy csak nekünk van olyan. Így vagyok hát a függönyvarrással (kicsit lassan halad, mert hát varrógépem életemben nem volt, ebből kifolyólag, valószínű, ha lenne, sem nagyon értenénk meg egymást), a kamrapolc-készítéssel (fúrás – faragásban minden túlzás nélkül jó vagyok), a tapétázással, a falmatrica-készítéssel, a bútor-összeszereléssel (ezt például kifejezetten szeretem), a lefolyószereléssel, és legújabb hobbim a teljeskörű ablakcsere.

Hát igen – ezt is megértük és túléltük. Nyílászárók immáron helyükön. És közel sem volt olyan bonyolult, mint amennyit kérni akartak a kedves szakértők érte. Szóval mérgelődvén az általuk elvárt összegen, arra a döntésre jutottam, hogy már pedig nem fogom hagyni magam. Szerencsére támogatóra leltem az én drágáimban is – értsd ezalatt: Lányka nagyon szépen távolról nézte a dolgot, nehogy elrontson valamit, míg a férfierő az ablakot segített helyére állítani. Kemény húsz perces munka tízezrekért..... Nem tudták ezek, kivel kezdenek....

2011. április 13., szerda

'Mama, ez nagyon jó.....'

           Esőt csinálni – na, azt nagyon tudok. És még csak nem is nehéz. Egyszerűen kipattyogok a kertbe a kannámmal meglocsolni a szomjazó veteményt. Ennyi. Másnap reggelre időjárásanyó megküldi az esőt. Szóval állítom, az elmúlt két nap hol szemerkélő – hol szakadó esőjét magamnak köszönhetem.

A saláta, a retek,a répa, a hagyma, meg a többiek hálásak is érte nagyon. Ellenben én már kezdem kicsit unni. Lánykáról nem is beszélve. Próbáltam érdekfeszítő lenni, elterelni a figyelmét, lekötni ezzel – azzal, de nagyon vágyakozik kifelé.

Sajnos ma is csak a konyháig jutottunk, és ahogy elnézem, nem is nagyon fogunk kijjebb menni. Maradtak hát a mesék – építők – könyvek – beszélő pónilovak. Gondoltam, legalább ebédre olyasmit csinálok, amit nagyon szeret. Az abszolút kedvenc a krumplis tészta. Hogy meg ne unja, ma sajtos készült. A reakció a címben olvasható – azért azt megjegyezném, hogy érdekes módon csak az fogyott el, amin nem volt sajt....

2011. április 12., kedd

pont olyan - pont...

            Biciklivel mentem iskolába. Tavaszvégi nap volt, kellemesen meleg már kora reggel. Zöld volt a fű, és lombba borultak a fák. És simogatott a szél, és hozta a sok – sok virág illatát. És olyan jó érzés volt. Nem tudom, mi, de jó volt. Gyakran eszembe jut, de csak az emlék. Visszaidézni az illatot, a színeket nehéz. Nagyon nehéz. Szinte lehetetlen. Afféle egyszeri. Megismételhetetlen. De jól van ez így. Mindig kell, hogy legyen valami. Valami, ami után vágyakozhatunk.

Tegnap nálunk járt a Tappe. Azon kivételes alkalmak egyike ez, amikor megszabadulhatunk némi számunkra feleslegessé válttól. Ritka, bizony. Merthogy kéthetente egyszer kerülnek elő, és akkor sem visznek ám el mindent – nagyon kell szelektálnom, mi az, aminek mennie kell, és mi, ami még tartható. Esetleg egy kevésbé feleslegesekkel teli hétig. Vagyis kettőig.

A szemetes az én dolgom. Igyekszem legjobb tudásom szerint végezni a munkát – mostanában egyre több kell hozzá. Mármint tudás. Megállapítani, hogy mi a valószínűsége annak, hogy az említett felesleg különösebb szag nélkül eltartható további tizennégy napig. Akrobatikus ügyességgel gyömöszölni, tornázni bele minél többet abba a kis feketébe – meg mellé még egy zsákba, mert állítólag egyet még szabad. És lesni – de nagyon – hogy mikor mennek el, és azonnal rohanni a szemetesért, amit nemes egyszerűséggel az úttest közepén hagynak.

Az öröm az ürömben azonban nem maradt el. Ugyanaz a kellemes meleg. A sok zöld és a virágoktól roskadozó fák. Az illatok, a simogatás.... Jól van, Tappe, most az egyszer nem haragszok.

2011. április 8., péntek

pszt.....mutatom az elsőket

          Megszoksz vagy megszöksz. Világvégén sincs ez máshogy. Minekutána nem állt szándékomban megkeseríteni a saját és a családom életét a folyamatos vívódásommal, hát én az előbbit választottam. Igyekeztem a pozitív oldalát nézni, a kevésbé munkás és sokkal inkább jövedelmező oldalát megkeresni az ittlétünknek. Nem elsősorban anyagiakra gondolok – persze, az is fontos – inkább érdekes, szórakoztató, kreatív dolgokra vágytam. Így került az éltünkbe Rozi és Gizi.

Noha a kecskeségek és sajtságok elég nagy kihívást jelentenek a sokáig Városlakó Újságírónak – gyanítom a többinek is – mégsem szerettem volna ezen a szinten megrekedni. Tartogat még kihívásokat a termizálás, savfokmérés, receptalkotás - mert az a 'jó' a sajtolókban, hogy mélyen őrzik titkaikat, nehogy másnak is sikerüljön....

Szóval új vizekre vágytam, és íme, elkészültek. Az első darabok – lesz itt még sok, nem kell aggódni. Nagyon rákaptam az ízére. Nem, nem szabad fogdosni őket, amíg nem áll helyre a PH értékük. Igyekszem ezt magamban is tudatosítani, de az az igazság, hogy nagyon de nagyon kellemes a tapintásuk. Már kenném magamra. De most négy hét kényszerpihenőn vannak.

Kecsketej és levendula. Olívaolaj. Kényeztetés, ápolás, orvoslás a bőrnek. Csak bírjam kivárni április végét...

2011. április 7., csütörtök

Déli szellők fújjatok csak, játsszatok a hajamon...

Csak kinyitod a kertkaput – ennyire vagy a végtelentől. Elsétálsz a körték és szilvák mellett, az almasor végéig. Megállsz, mert nincs tovább. Ellátsz a világ végéig. A föld összeér az éggel, néhol egy-egy erdőcske tarkítja a képet, zöld és barna változik. Becsukod a szemed és a napocska átmelegíti a szemhéjadat. A szellő simogatja az arcod. Számnélküli madarak csicseregnek, kopognak, énekelnek. Magadba szívod a tavasz minden mozzanatát. A csendet néha a szomszéd báránykák bégetése töri meg, Gizi meg nagy szorgosan válaszolgat nekik. Lányka kergeti a tűzoltóbogarakat, és nagy lelkesen mutatja, micsoda pillangókat talál. A kezed munkája már bujkál a földből, rügyeznek a szőlők, somok, csipkebogyók, galagonyák, egresek..... .És nem csörög a telefon. Ha jön is valaki, hát most kint marad, jöjjön máskor. Megáll az idő, és nem számít semmi más. Csak a most. Ez az ami minden mást feledtet. Amit nem lehet pótolni, sem meséből megismerni. Ezért érdemes.... Csak ezért.

2011. április 6., szerda

pffff.........majd csak vége lesz...

            Szörnyű ez a nap – nem tudtam még eldönteni, hogy magammal van-e bajom, vagy másokkal? Ez utóbbi jobban elviselhető lenne, mert ha mégis csak bennem van a hiba, akkor tenni kell ellene. És úgy nincs kedvem. Úgy nem akarom. Igyekszem inkább nem gondolni rá – de félek, ezzel csak elodázom a dolgokat.

Azt már nem mondom, hogy sok a dolog – úgyis tudjátok, én meg nem akarok panaszkodni, mert még a végén magamnak is bemagyarázom, és akkor aztán nem mászok ki a saját magam ásta gödörből. Szép kis csapda.

Ellenben Lányka egyre hisztisebb – noha igyekszem úgy irányítgatni, hogy elfogadja és megbecsülje mások véleményét is, nem nagyon akarja hagyni magát. Azt hiszem, ez inkább a korának tudható most be, így nem veszem annyira magamra a dolgot. Mindenesetre ma még felnőtt műsort nem nézhettem, hallgathattam, olvashattam... Pedig nagyon rám férne.

Az én drága párom ezeréves receptekkel bombáz – illetve csak -foszlányokkal, mert az ő édesanyja olyan finoman csinálta..... hm... hát inkább nem mondom... Ma a négerkockával gyűlt meg a bajom, mert hát csak nem olyan, mint amire gondolt.... Ha valaki tudja a megoldást rá, kérem ossza meg velem is, hogyan csinálja. Köszönöm.

Szegény Kutya meg csak hordja utánam a botját, hogy dobáljam már egy kicsit neki... Ma még nem nagyon volt jó szavam hozzá...

Szóval, lehet, mégis csak velem lesz a gond. Jobb lesz időben ágyba bújni, hátha holnapra elmúlik...

2011. április 5., kedd

hát így megy ez nálam...

           Tavaly nyáron kaptam egy gyönyörű konyhabútort a páromtól – felszerelve minden jóval – de annyira szét kellett volna verni a jelenlegi konyhát, hogy passzoljon bele, hogy idő és kedv hiányában halogattuk a dolgot, arról nem is beszélve, hogy elég költséges mulatságnak ígérkezett. Na, de majd most.

Harci feladatként rám osztotta Ő, hogy válasszam ki a csempét, a padlólapot, a munkalapot, meg a többit. Amilyet szeretnék. Ezen felbátorodva el is látogattunk a két nagy konkurenshez körülnézni – inkább kevesebb mint több sikerrel. Végül nem távoztam üres kézzel: az OBIban páfránycsemetéket, a Praktikerben vitorlavirágokat vettem – szép kaspókkal, amik mennek majd az új bútorhoz. Ezek a kis cserepek fognak engem egyszer a csődbe vinni, de nagyon szeretem őket: a kávéscsészéktől a kaspókig, a bögréktől a csuprokig. Szóval sikerült a munka könnyebbik végét megfognom: cserepeim vannak, a többi még várat magára...




2011. április 4., hétfő

a CSODA mikró

                Hogy én miCSODA dühös voltam, hogy elromlott. Az még hagyján, hogy elromlott, de még alig volt egy éves. És az csak egy dolog, hogy még évekig szerettem volna használni, az már a csúcsok csúcsa, hogy egy ilyen apróság miatt nem tudok melegíteni. Rettentő dühítő.

Szóval a mikró bedobta a kulcsot – panaszoltam már Macusnak is (megjegyzem CSODÁsakat alkot, és ad neked is, ha szépen kéred:)) – de nem valami elképesztő elektronikai hibáról van szó, nem. Eltörött egy aprócska pöcök. Az a pöcök, ami az ajtót nyitná, ha nyitná...amikor megnyomom a gombot. És hát mikor máskor, ha nem éjszaka....

Hajnal egy óra, Lányka rém fáradtan került este ágyba, nem is itta meg a szokásos tejecskéjét, persze, hogy reggelig nem bírta a pocakja üresen. Tej melegít, program lejár, gomb megnyom. Ajtó nem nyílik. Még csak meg sem próbálja. Hát elő a kenyérvágókést – amivel egyébként kenyeret még soha nem vágtam – ajtó feszeget, zár kattan, Újságíró meg hozzájut a hőn áhított üveghez. A gombnyomásra nyíló ajtajú mikrót tulajdonlóknak üzenem, ha problémájuk akadna a nyílással, érdemes felül kezdeni a feszegetést, nem oldalt, nem alul. Felül.

És mit mond erre Ő? Nem, hogy én szegény.... Nem. Biztos túl durván nyitottam... Miért, hányféleképpen lehet megnyomni egy gombot?! Két hét mikró nélkül – hogy én hogy utáltam.... De CSODÁk CSODÁjára az én drága párom meglepett egy CSODAszép, CSODAokos géppel, aminek húzva nyílik az ajtaja...

2011. április 3., vasárnap

és íme....

          Ígértem, ígértem, aztán minden nap olyan fáradtan kerültem ágyba, hogy csak elmaradt. De most pótolom. Jöjjön A SAJT.

A világvégi asszonyok mackó alsójáról már meséltem, azt még talán nem említettem, hogy itt az Isten háta mögött bizony komoly megkülönböztetés van 'asszony', és 'ember' között. Az asszony dolga a házimunka, a gyereknevelés, a bevásárlás. Minden más az emberé. Szóval ő végzi a házkörüli munkát, ellátja az állatokat és elmegy a kocsmába időnként. Vagy gyakrabban. Embere válogatja. Mihelyst munkát kap valamelyik ember, felborul otthon a rend: nincs aki etessen, takarítson az állatok után, darálja a tápot, fát vágjon a tűzre. Inkább fagyoskodnak otthon az asszonyok a gyerekkel, mint hogy megemelnék a baltát, vagy a fejszét – kinek mi van otthon. Ezért is mondanak fel a lehető leghamarabb és járnak inkább a hivatalba segélyért. Mert még a végén meg kellene mozdulni. 
Én nem ez a típus vagyok, és bizony büszke is vagyok rá. Gyönyörűen tudok fát hasogatni, ha úgy alakul, hogy szükségem van rá, az állatok egyébként is hozzám tartoznak, de a következő képen láthatjátok saját kezem terméseit is. Nem, a kenyér nem az enyém.... még csak finomnak se mondanám. Bezzeg a kolbász: Ővel gyúrtuk, töltöttük, én füstöltem. Életem első füstölése, leírhatatlanul jó lett. Sajnos a többi ízesítés már elfogyott, be kell hogy érjétek a legegyszerűbb parasztkolbásszal, ez is az utolsó darab. De az ott mellette a kecskesajtom. Ha erre jártok, ugorjatok be egy falatért – megéri azt a 'kis' kitérőt...

2011. április 2., szombat

Elgondolkodóban.....

Csak feküdtem mellette és hallgattam, ahogy szuszog. Néztem azt pinduri mosolyt az arcocskáján – pici korában is mindig így mosolygott alvás közben. Figyeltem, ahogyan összevonja a szemöldökét, ráncolja a homlokát. Az apja szeme és az én szám. Az enyém. Pontos másom. És a szöszi haja... Az apró orrocskája...  Néha még most is nehéz elhinnem, hogy ő van nekem. Olyan nagy már, olyan okos, olyan szép, olyan tökéletes.... Szerettem volna átölelni, hozzábújni, magamhoz húzni – jó erősen. Olyan közel lenni hozzá ismét, mint mikor még csak az enyém volt. Csakis az enyém....