2011. május 31., kedd

Szegleteink - avagy csendéletek világvégi udvarunkból

Lánykám főz: sóból és ragasztóból, némi vízzel

hatalmas diófa árnyékában hűsölhetünk

az OBIban kaptuk ajándékba - akkor még csak gyökerük volt...szeretnek itt:)

az állítólag baromi gyorsan növő lila akác: három év alatt lett ekkora

aprócska 'illatkert': tűzesővel és levendulával

még mindig főz....

na, ő a kedvenc: mamától szereztem

Lányka locsolója a liliomok tövében, némi gazzal társítva...

kicsit sárga, de úgy neki estünk...és olyan jól esett....

még mindig.... a cipőméretező gőzöm nincs, mihez kellhet.... de ő biztos tudja...

hűséges társ: ha kint vagyunk, egy lépésnyire sem tágít

és a sátorváros: a mentés sikeres volt, túlélte az árvízet

2011. május 30., hétfő

jó eséllyel pályázom....

        Szeretett szomszédaink – na jó, az egyiket tényleg csípem, szimplán mert csöndben elücsörögnek csendes magányukban, másfelől meg tök kedvesek, ha éppen összetalálkozunk teszem azt fűnyírás közben az utcán, vagy postásváróban vagy hasonlók – igencsak gyermekbántalmazó asszonyként tarthatnak engem számon. Azt asszonyt már eddig is megkaptam egy párszor – a páromtól meg egyre gyakrabban hallom, holott egyáltalán nem érzem magam annak, sőt.. a látszat van úgy, hogy csal... szóval az asszony megvolt eddig is, de igencsak társul hozzá lassan az agresszív verekedős is....

A dolog ott kezdődik, hogy drága lányom több – szerintem simán elviselhető dolgoktól – képes a falra mászni...meg közben jó hangosan üvölteni. Pedig egyébként egy csendes, jól szituált kislány, de egyes dolgok kivágják nála a biztosítékot. Ha egy légy véletlenül éppen valamelyik karján landol, ha hajat mosunk, ha be kell venni a gyógyszert és hasonlók.... A legyeket igyekszünk elkerülni, meg elkergetni a közvetlen közeléből – már ő is nagyon tudja, hogy 'hess, hess!', a hajmosás - sajnos – nyáron egyre gyakrabban szükségeltetik: egyrészt, mert baromira le tud izzadni ebben a melegben, másrészt mert a jó idővel együtt jár a homokozás, azzal meg a homok hajba történő szórása....hogy a ruhákról már ne is beszéljünk... 

Ma azonban a nagy napozás közepette előkerült a gyermeknaptej is – én meg visszagondolva gyermekkorom bús nyaraira, mikor még nem tudták az orvosok, mi fán terem a napallergia, úgy döntöttem, igencsak ráfér Lánykára is egy alapos kenegetés. Ártani biztosan nem fog. Ha meg esetleg késleltetjük vele a késleltethetőt, hát még inkább szükségesnek tartom. Persze kivágtam a biztosítékot azonnal:
-Ne bánt! - iszonyatos ordítás, maximum hangerővel, sírás határán....bár a könnyekig még lett volna néhány percem.
-Nem bántalak. - szépen, nyugodtan, türelmesen.
-De bánt! - az előbb hallott iszonyatos hangerő, elcsukló hang és sürgős segítségkérés a drága lányomtól.
-Tudod, hogy anya soha nem bántana. - még mindig nyugodtan, valószínűleg az borítja ki a gyereket a legjobban, hogy én nem borulok ki...
- De bánt.- halkabban, mindennemű segítségről lemondóan, szinte beletörődve.

Kisebb tömeg nézte végig harcomat a gyermekkel – milyen jó, hogy át lehet látni a kapunkon..... Máskor egy hét alatt jönnek annyian az utcába, mint most ebben a néhány percben...bár a kukoricás szomszédnak szép népes családja van....

Szóval várom az újabb pletykákat, sokan unatkoznak ebben a faluban...

2011. május 27., péntek

jótett helyébe....

                 Lánykát is legyűrte a nemnővírus. Aki esetleg nem értené a dolgot, kérem lapozzon vissza egy picit, még mielőtt ránk küldené a tisztifőorvost. Szótlan időmben vigyáztam az álmát, babusgattam, szeretgettem, tartottam benne a lelket, csillapítottam a lázát. Szegény kis sápadt arcára próbáltam némi színt varázsolni, meg egy pár falatot a pocakjába is. De az evésről nem nagyon akart hallani. Ekkor jutott eszembe az a hétfői duci boríték, ami Andicsektől érkezett.

Noha a címzés szerint egyértelműen nekem szánta Andicsek a csomag tartalmát – Lányka rögtön meglépett a benne talált kincsekkel. Helyes kis formákat rejtett a csomagolás, amiket a szappanokhoz szánt Andi, az én lányom viszont előszeretettel fogyasztotta belőlük az ebédjét. Szóval eszembe jutottak a formák (sajnos szappanozni még nem volt alkalmam – remélem, a bodza bírja még pár napig), belepakoltam a minipizzákat: mind a hatba egyet-egyet. (mert az nálunk nagy kedvenc..) És milyen jól tettem! Olyan jóízűen eszegette.... persze szépen-lassan, és ténylegesen minik voltak a pizzák, de a semminél mégiscsak sokkal több. Nekem meg nagy kő esett le a szívemről, hogy nem fog éhen halni a gyerek. (jó, persze, tudom.....hogy nem).

Volt ám más is a csomagban: egy nagy ív szilikon (talán nagyon minimuffin....na, ehhez már nem értek) forma, ami gyerekszappanokhoz lehet jó (bár nekem egészen más is eszembe jutott – mindjárt mondom azt is), de használatba vétel előtt még sütnék benne valami finomat. Ideális recept után kutatok....

És hát a kisvirág formájú kínáló – Andi keze munkája.... de ezt már láthattátok nála (bevallom, ennek örültem először a legjobban, mert szívből csinálta, aztán a kis formáknak, mert végre evett a gyerek, aztán meg a szilikonoknak, hogy milyen jó kis gyerek fürdőzselék lesznek bennük.)

Merthogy azoknak (is) szánom: már készült egy pár darab előzetesként...ma este magamra kenem:) Citromformájú jégkockatartókat töltöttem meg Lukrécia keverékével – amit sárgára színeztem és citromra illatosítottam... szerintem nagyon tuti...alig háromperces munka, a gyerekeknél abszolút siker...

Ja, és eszembe jutott, milyen jó lenne ebben a nagy melegben, ha csoki helyett mondjuk ilyen kis zselésített – hűtött narancsléfalatokat enne a gyerek...vagy mondjuk joghurtból elkészíteni..... hűsít, finom, egészséges(ebb) mint a cukros csodák... holnap kipróbálom....

Ja, a lényeget kihagytam – mi is készültünk egy kis meglepivel Andinak... Lányka nagy segítségemre volt...remélem, tetszeni fog....

2011. május 25., szerda

Második felvonás: a bacik visszavágnak - avagy, ilyen, ha egy férfi szenved

Tegnap éjjel végre tudtam aludni – bár a fáradtságtól előbb – utóbb biztos összeestem volna, de mégiscsak kényelmesebb volt így, hogy a lázat kiizzasztottam magamból, a gyomrom meg tartalom híján már nem nagyon tudott cseszegetni.. Azonban túl sok időm nem volt lábadozni. Férfiembert lekapta a vírus a lábáról.... kérdeztem is rögtön, hogy akkor vajon ez mégsem németországi nővírus lesz?! Nem válaszolt...na ja, mert fáj az igazság:) ellenben nagyon élvezi, hogy most ő a nagybeteg és ténylegesen körbeugrálom.....

Olyan szépen magyarázta, hogy mit – hogyan kell fertőtleníteni a fürdőszobában is (mintha egyébként nem én csinálnám, vagy olyan ritkán művelném, hogy alkalmam nyílna elfelejteni, hogy hogyan kell). Az én egyfajta lázcsillapítómmal azonban nem érte be: egész kis listát diktált, hogy milyen szerekre lesz szüksége... szóval itt tartunk most... ja, és kiderült a 'vírus' oka: tisztítják a faluban a héten a vizet – beleengedtek valami vackot... és nem, egyébként soha nem fogyasztunk csapvizet, de a kávét, teát abból készítem – és hát a gép ugye nem sterilizálja... na, ennyit az én nagy koszos háztartásomról... de legalább Lányka tuti nem kapja meg...

Apropó, Lányka egyre okosabb, ügyesebb. Bár ma konkrétan majdnem megállt a szívem, ahogy megláttam, hogy ez a pöttöm kis gyerkőc a vaslétra hatodik fokán álldogál. Gyönyörűen felmászott rá, pedig jó negyven centisek a közök, a fokok meg vagy egy centi vastagok...apám...ha leesett volna... jól leszidtam, hogy nem szabad (meg az apját is, hogy a létrát nem ott tartjuk, főleg nem felállítva), az apja meg megdícsérte, hogy milyen szépen mászott rajta... jó a szülői egyetértés...
ellenben este az egyik zokniját a fürdőben felejtettem – nem volt hajlandó kijönni a szobájából fél pár zokniban – így siettem gyorsan érte. De milyen jó, hogy kint hagytam! 'Jól van, na, kapsz te is zoknit' mondogatta a lábacskáját simogatva...a piszok, hogy miket tud, és milyen tisztán!

2011. május 24., kedd

azok a fránya bacik...

Beszedtem valami kórt. Drága férfiember már az elején megjósolta, hogy halálos vírus – ergo ma aztán fertőtleníteni kell az egész konyhát. Tudattam vele, hogy bármit megteszek, hogy megmentsem az ő egészséges lelkét és testét, de azért a teljes konyha várhatna, amíg már nem leszek ennyire a padlón. Noha eredetileg csak némi gyomorrontásra gyanakodtam, kezdem belátni, hogy mégiscsak – ha nem is halálos, de – vírus lesz a piszok. Mindenesetre a fogyókúrának igencsak kedvez, hogy az elmúlt lassan egy nap alatt csak vizet vettem magamhoz. Némi öröm az ürömben.

Éjszaka megbökdösött drága párom, miután már vagy hússzor meglátogattam a mosdót, hogy nem lehetne ő a betegebb? Mert, hát akkor én körül szoktam ugrálni mindenféle jóval, így meg elfogta némi irígység.... na szegény... micsoda problémák.... néhány perc múlva már fájt is a torka, de nagyon - még jó, hogy ilyen tünetem nincs, tuti rám kenné...

Szóval némi türelmet kérek, és jönnek az új beszámolók, de most leginkább nem vagyok beszámítható...
pedig tegnap olyan szépen indult a napom - de erről majd - talán - holnap...előzetesért ugorjatok be Andicsekhez, aztán majd mondom a részleteket

2011. május 23., hétfő

beszörpöztem - avagy bodzalázban égünk

           Mások elsétálnak mellette, pedig annyi, de annyi mindenre használható. Nálam most szörpbe került, és szirupba. De holnap készül a lekvár és a szappan is. Ha a lányom is úgy akarja...
Az akáccal majdnem elkéstem, a bodzát viszont éppen időben sikerült begyűjteni. Egyrészt pont eső előtt végeztünk Lánykával – bár ő inkább csak nézelődött, de legalább hűségesen elkísért, másfelől pedig annyi bodza nyílt ki egyszerre a környéken, hogy a méhek még nem fedezték fel az én bokraimat. Így aztán örültem a virágporral teli hatalmas tányéroknak, egy nagy vödörrel szedtem is belőle.

A szörpöt nem nehéz elkészíteni, csak, mint minden falusi dologhoz, ehhez is idő kell, hogy megérjen.

A hozzávalók:
egy jó nagy üveg – esetemben 4 literes dunsztosüveg
annyi bodzavirág, hogy az üveget tele pakolhassuk vele, mindenféle nyomkodás nélkül
víz, az üveg űrtartalmának kb. ¾ része
ehhez az üveghez használtam két nagy citromot
1 kg. cukrot
15 dkg. mézet
A cukor felét karamellizáltam, kevergetés nélkül hagytam, hogy szép sárgás-barna színt kapjon, (ettől lesz olyan szép színe a szörpnek. Ha világosabbat szeretnétek, kevesebb cukrot tegyetek fel, vagy, ha 'színtelent', akkor kezdjétek a vízzel.) Szóval a 'karamellt' felöntöttem a vízzel. Hozzá tettem a maradék cukrot és a mézet, megvártam, míg mind elolvad – és rottyan egyet-kettőt. (nem kötelező felforralni, de én nem bízom a csapvízben...legalább is a világvégiben nem)

Ez idő alatt az üveget megtöltöttem a virágokkal, rétegenként a felkarikázott citrom is közéjük került. (meg megetettem a lányomat – aki ugyebár egyedül is tudna, de akkor tuti csak fele annyi fogy, mintha anya adja, meg egyúttal Rozit – Gizit is, mert nekik is jár a délutáni száraz kenyér, és jaj nekem, ha nem megyek időben, meg akkor már meg kellett mutatni a gyerkőcnek a kiscicákat, akik addig örüljenek, amíg nem tud bejutni hozzájuk magától)

A lé üvegbe töltésével érdemes várni egy kicsit, nem forrón nekiesni, mert megégeti a virágokat.

És íme, a szörp az üvegben. (nem ilyen sötét - csak hát a vaku és a konyhám nem épp kompatibilisek) Néhány napot állni hagyom, naponta megkeverem. Csütörtökön már lehet leszűrni, tartósítóval felfőzni és elrakni szörpivós időkre. Egészségetekre.

2011. május 22., vasárnap

sör és kenyér

          Reggel drága párom úgy döntött, velünk jön a boltba. Soha nem szokott, illetve a Világvégén eltöltött idő alatt egyetlenegyszer volt rá példa. Hozzáteszem, hogy csak azért jött a szomszéd faluba velünk vásárolni, mert amíg mi Lánykával az élelmiszerbolt sorait róttuk, addig ő a szemben lévő gazdaboltban kutatott egy számomra nevenincs csavar után, amit valami meg valami más összekapcsolására szeretett volna használni. Igazából nem nagyon értettem, mit akar vele – pedig barkácsban eléggé otthon vagyok – de mivelhogy nem sikerült beszerezni az áhított fémdarabot, a mai napig homály fedi a miérteket és hogyanokat.

Szóval velünk tartott, aminek nagyon örültünk pöttömpannával, de tudni kell, hogy Őt nem olyan egyszerű kiszakítani a saját kis medréből. Pedig vasárnap nagyon kell kapkodni magunkat, ha kenyeret akarunk venni... A világvégi boltban vasárnap is pénteki kenyeret árulnak – azt a péntekit, ami már szombaton is kő kemény volt, vasárnapra meg tovább romlott az állaga. Így aztán autóba kell pattanni, hogy meglátogassuk a közeli települést.

Befutott ám Sógor – aki egyikünknek sem sógora, mégis mindketten így nevezzük, persze szigorúan csak a háta mögött. Egyébként Pista, már ha nevesíteni szeretnénk. Szóval jött – bár ne tette volna – és uram és parancsolóm rögtön munkára is fogta. (megjegyzem, hozzánk csak vendégségbe szabad jönni, ha funkció nélkül érkeztek, könnyen köthettek ki ti is a kertben) Merthogy azonnal befogta a rotakapa mögé – mondván gazos a kukorica. Ajánlgatta már nekem is a héten a kapát, de a kukorica több részről is feketelistán van nálam.

Egyfelől, mert a szomszéd vettette, magának. Próbált elcsalni a kertünkből alig tíz méter széles jó hosszú csíkot, de hát az ember már csak tudja, mit és mekkorát vett anno. Főleg hogy szép piros karó is jelzi a határokat, amit szomszédpajtásnak nem sikerült észrevennie. Másfelől meg nagy igyekezetében feldúrta a tököt, uborkát, céklát – és azok hűlt helyére is kukorica került. Az én céklám helyett. Amit a céklatortámra tartogattam.

No hát, ha Sógor dolgozik, akkor sör jár neki – megtanultam, a hűtőben mindig kell lennie, mert noha egyikünk sem fogyasztja, bármikor akadhat egy-két látogató, aki rögvest valami eszközt talál a kezében és már osztják is neki, hogy hol – mit – hogyan. Ilyenkor pedig jár a hűsítő.

Lényeg, ami lényeg.... férfiember miatt elkéstünk a boltból. Kenyér nincs – a kenyérlisztet meg hírből sem ismerik – de sört vettem. Ki tudja, ki kerül elő holnap...

2011. május 21., szombat

az a bizonyos tíz

Ma kaptam valamit a világ másik feléről. Valamit, ami egyet jelent nekem egy virtuális baráti öleléssel, a legkedvesebb virtuális baráti szavakkal – így, ha nem haragszol meg érte, kedves Vidékek – szeretném így rögzíteni emlékeim sodrában ezt a díjat. És a legjobbkor jött az ölelés. Köszönet érte.

Tíz dolog. Tíz. Kattog az agyam, hogy hogyan is lesz meg a tíz, a következő percben meg már azon, hogy mit hagyjak ki, hogy csak tíz legyen. 

Azt hiszem, egyértelmű, hogy a legeslegfontosabbak az életemben, éppen ezért mindenkinél jobban szeretem őket, a családom. Ez a csöppnyi kislány, akit annyira akartam, és annyira, de annyira vártam, és az ő édesapja, aki számomra a nagybetűs Ő, életem társa, mindig mindenben. Papírok nélkül is.

És jöjjön most az a bizonyos tíz, nem fontossági sorrendben – azt nem tudok köztük tenni..

  1. szeretem az angolt. Angolul gondolkodni, beszélgetni a fejemben saját magammal – mert a környezetemben senki nem érti a nyelvet. Lefordítani a tévében hallott film egy részletét, csak úgy spontán, magamnak. Angol dalokat hallgatni, értelmet adni nekik – természetesen rímekben.

2. szeretek péntek éjszaka sokáig dolgozni – ha akarom, sem ragad le a szemem – szakmai ártalom....

  1. szeretem a macskaköveket. Sétálni rajtuk, elmélkedni az egykori egri történéseken – olyan ez, mint Proustnak a madeleine.

  1. szeretem a nőcis dolgokat: szeretem nőnek érezni magam, magabiztosnak minden szituációban, akkor is, ha belül egyáltalán nem vagyok annyira határozott.

5. szeretem a társaságot, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy rettegek az egyedülléttől. Mindig sok – sok ember között voltam, rettegek attól, hogy egyedül maradjak egy csukott ajtajú szobában.

  1. szeretem a színeket – kellenek nekem, mind: a pinkkel, a zölddel, a citrommal, a levendulával együtt.

  1. szeretem a régi köcsögöket, kancsókat, számomra ezek a mamáimat idézik, és olyan jó arra emlékezni, hogy mennyire szeretnek/szerettek engem.

  1. szeretek tanítani és szeretem, hogy jól tudok tanítani. És szeretem, hogy szerettek a diákjaim – jobban, mint bármelyik másik tanárt. Nekem ez a legnagyobb szakmai elismerés. A kollégáim valószínűleg ezért nem szerettek annyira.

  1. ha úton vagyok, szeretek hazatelefonálni. A beszélgetés közben hallgatom a sok – sok madár csicsergését a telefonban, és átjár az otthon melegsége. Szeretem a tudatot, hogy annyi év dobozolás után van hova hazajönni.

  1. szeretem a város fényeit éjszaka, a forró motorháztető szagát a nyári melegben, a rohanást, a határidőket – mert ezek hozzák ki belőlem a maximumot, a dícséretet – de csak, ha megérdemlem.

És a tulipánt, a pipacsot, a napraforgót. A Szomszédokat, a Váratlan utazást és- noha a sorba nem illik, de – Collin és Justin tuti lakástippjeit. Szeretem, hogy sok hibát elkövettem az életemben, mert azok nélkül most nem lennék az, aki vagyok.

Hű, de mennyi minden magamról... Lenne még.... Nagyon belejöttem a sorolásba. Majd talán legközelebb..

kolbászolok - becs szó, utoljára

Ez a kép tegnap este készült, mostmár azért kedve támadna az embernek megvágni őket... és vaku nélkül még inkább kelletik magukat...

2011. május 20., péntek

Akácos almalekvár

         A kertünk végében rengeteg gyönyörű akác illatozik. Az év egyéb szakában nem szeretem őket, mert pusztán szúrnak, semmi másra nem jók – de ilyenkor! Tele van velük a levegő. A legtöbben csak méz formájában találkoznak ezzel a virággal, holott más területeken is kitűnően hasznosítható. Az akác többek között bőrfeszesítő, ránctalanító hatása miatt kedvelt kozmetikai alapanyag – belekerült az én szappanomba is – de a bodzához, rózsához, levendulához hasonlóan a konyhában is hasznunkra válhat.

És itt jött el az én időm. Ha rajtam múlna, minden beüvegezve ácsorogna a kamrapolcokon. Imádok eltenni, befőzni, lekvárt katyvasztani. És igen, tudom, az almából leginkább dzsemet készítenek, de ez most itt nekem lekvár. Sussz – passz.

Szóval a mutatványhoz felhasználtam:
-70 dkg. almát (ez már a hámozott, csumázott alma tömege)
-15 dkg. akácvirágot (megfosztva mindenféle zöldtől: csak a szirmok, bibe, porzók)
-4 kanál mézet (az enyém már kristályos volt, jó púpos kanállal mértem)
-1 citrom reszelt héját és levét

A megmosott, hámozott almát kisebb darabokra vágtam, ráfacsartam egy citrom levét, hozzáadtam a reszelt héját, a mézet és feltettem főni. Vizet felesleges adni hozzá, az alma gyorsan engedett annyi levet, amennyire szükségem volt. Mikor az alma már megpuhult, hozzáadtam a virágokat, alaposan összekevertem. Töltöttem hozzá kb. két dl. vizet és hagytam néhány percet rottyanni.

Végezetül az egészet átpasszíroztam – így csak a virágok aromája maradt a lekvárban, az egyébként szétfőzhetetlen szirmok nélkül. Dunsztolás után tökéletes állagú lekvárokat kaptam - milyen jó is lesz télen! - vagy kedves vendégek érkezésekor..

Az íze.... valami Isteni. Az elkészítése.... kicsit macerás – elsősorban a virágok leszedegetése tart sokáig. Ínyenceknek abszolút kötelező.

2011. május 19., csütörtök

eső után :))))

Eltűnt néhány műanyag dolgom a konyhából, amíg a mosógépet pátyolgattam: egy kelesztőtál, egy szűrő, a mopprés a felmosóvödörről. Kerestem, kutattam, nincs. Sikítozás az udvarról. 'Nenenenene' felkiáltással, ami a leghangsúlyosabb segélykérés ( a 'mama' után ), amire a drága lányom képes. Mint kapitány a süllyedő hajót – próbálta Lányka menteni a sátorvárost a vízből. Vagy a vizet a sátorból. Pont moppréssel.

2011. május 18., szerda

Túró(m)gombóc

         Nem, továbbra sem gasztroblog. Ellenben sokminden más, így – remélem, szerintetek is – elfér benne időnként egy – két recept. Csakis olyanok, amik valamiért fontosak nekem. Tegnap elkészült az első túróm. Ez két dolgot jelent: 1. milyen jó, hogy nem kellett boltban megvenni a túrót, 2. piszok kiskecskék még mindig nem bújtak elő, és már kezdek rendesen megorrolni rájuk.

Szóval túró készült, és megörülve az eredménynek már el is használtam mind az egy kilót. Rengeteg gombócunk lett - szó szerint, de sebaj, legfeljebb délután viszünk át a nagyszülőknek is belőle. Bár – megjegyzem – , ha a férfiembernek ízlik valami....

No, mármost tudni illik a kecsketúróról, hogy nem olyan rögös, mint a tehén-, inkább lágy és krémes. Én pedig ezt a jó kis állagot nem akartam elrontani holmi főzéssel – sütéssel, így lett belőle gombóc. Mert hogy én a túrógombócot nem főzöm.

Valahol, valamikor régen (micsoda pontos forrás-meghatározás) olvastam a neten egy receptet, amiben kukoricadarából főztek tejbegrízt, azzal keverték össze a túrót és már formázták is. Megtetszett a dolog, főleg miután kipróbáltam (megjegyzem, nálam rendes búzadarából készült), mert annyira lágy és túróízű volt a gombóc, hogy csak na.... Ráadásul nem keményedik meg még két nap alatt sem. Így aztán ennél a variációnál maradtam. Ő nem győz csodálkozni rajta, milyen finom, én meg a világért sem árulnám el ezt az aprócska titkot....

nagy munkában vagyok...

          Úgy döntöttem, jár nekem egy pár perc pihi. Nem mintha egyébként vasvillával kergetnének, hogy haladjon a munka, de azért lássuk be, délben nincs helye egy nőnek az ágyban. Főleg úgy, hogy a gyerek kitudjamitcsinál a kitudjamivel két szobával arrébb. Az ebédet már belebeszéltem, most pedig dolgomféligmeddigvégeztéül hátradőlök a párnák között. Még a takarót is magamra húztam, hátha legalább magammal sikerül elhitetnem, hogy pihenek.

Merthogy nagy munkában vagyok - így szoktam: ha nincs mit csinálni, kitalálok magamnak valamit, amin aztán egész nap törhetem a fejem, hogy ezt aztán most hogyan is fogom kivitelezni...

Ma úgy döntöttem, kell nekünk egy új köcsögfa. A régi - úgy fest - három évet bírt ki: csiszolgatni kellene, meg újrakenni - mázolni, meg nincs is annyira jó helyen, mint amennyire én azt hittem anno - hát igen, a szomszédos fűzfa azóta nőtt néhány métert....

Így aztán szemügyre vettem, miből is gazdálkodhatok. A köcsögök ugye adottak - és szép nagy darabok, nem érhetem be egy kicsi fával. Nagy fához viszont nagy ág kell, amit meg ugyebár meg is kell 'hámozni'. Itt jön a képbe az én két segítségre siető hősöm: Rozi és Gizi, akik olyan erőbedobással estek neki a kéregnek, amilyet már régen nem láttam. Egy negyedóra alatt elpusztítottak róla mindent, amire nekem nem lesz szükségem, és nem utolsó sorban, amit órákig kapargathattam volna...

Hát itt tartunk most: ha sikerül erőt vennem magamon és kikászálódni az egyébként nagyon kényelmesből, akkor jó esélyem van rá, hogy még ma kiássam azt a bizonyos lyukat neki, meg még a köcsögöket is átsikáljam. Akkor már illik tisztán tenni őket vissza.....

2011. május 17., kedd

nincs semmi...sehol...semmi...

         Kilakoltattuk Elmót az életünkből – egészen a gyerekszobáig küldtük, tévéstől, DVD-stől. Legalább hatvanszor láttam, miként tanul a piros szőrmók főzni a varázslatos szakácskönyvtől. Konkrétan már kezdett kiborítani a dolog, főleg az olyan napokon, amikor egymás után négyszer – ötször néztük végig. Illetve én leginkább csak hallgattam az egyéb házimunkák közben, de ez már igencsak majdnem negyvenperces rész...szóval besokalltunk tőle.

Gondoltam, így, hogy Elmo kiköltözött a nappaliból, mindjárt hozzájutok némi felnőtt műsorhoz. Semmi extrára nem vágytam, a szappanoperákat nem csípem tizenéves korom óta – így ezeket elkerülve megmaradok szinte bármi másnál, ami kikapcsol néhány percre. Mindjárt kellemesebb letekerni azt a húsz kilométert a szobabiciklin – na, három részletben – amit minden nap előírok magamnak. Igen, vehettem volna igazi bicajt, mozognék, benzint – illetve gázolajat – spórolnék, friss levegőt szívnék.... De Világvégén nincs hova menni. Ráadásul mindjárt úgy kezdtük volna, hogy gyerekülés rá – Lányka bele – esőben, szélben, hóban, napsütésben.... Hát hiányzik nekünk a megfázás, a fülgyulladás, a napszúrás? Meg egy izgága gyerek a csomagtartóról, aki nem éppen arról híres, hogy huzamosabb időt töltene egy helyben – kivéve, ha Elmo van a tévében.... Így aztán maradt a szobabicikli és a tévénézés közben.

Elmo távoztával azonban rá kellett döbbennem, hogy konkrétan semmi nézhető nincs a nem is tudom hány colosban. Kilencvenkilenc csatornánk van, és semmi de semmi. Maradt a Paprika TV, ami legalább arra jó volt, hogy ellestem egy jó kis salátareceptet, holnap ki is próbálom. Hát ez van. Illetve nincs. És este sem jobb a helyzet. Az egyetlen biztos pont a nagy műsorkavalkádban a Paprika.... meg a Szomszédok az M1-en. Megjegyzem, ez utóbbi így, húsz év múltával is élvezhető, sőt....

2011. május 11., szerda

Akác (virágos, mézes) szappan

             Tegnap készültek – septiben, mert a gyermeket drága jó édesapjára szerettem volna bízni szappanozás idejére, csak hát ez utóbbi hamarabb elaludt a tévé előtt, mint hogy felkérhettem volna bébicsőszködni. Márpedig gyermeknek és kutyának nincs helye a konyhában szappankészítés közben. A lányom azonban tündér-drága angyalka – is tud lenni - , és nagyon szépen eljátszott a konyhaablak alatt az udvaron, amíg én elkészültem velük.

Akácvirággal, -mézzel, kecsketejjel és olivaolajjal... puhítja, selymesíti, nyugtatja a bőrt. Egyet félbevágtam – nagy úr a kíváncsiság – gyönyörű méz színű és illatú belülről... kedvem támadna beleharapni...

Igen, elkelne pár új forma – ha valaki esetleg összefutna valamelyik hiperben vagy szuperben reális árúakkal, kérem, velem is tudassa... a neten elképesztő árakat találtam... 

2011. május 10., kedd

újabb helyzetjelentés - tapasztalataim Világvégén

         Világvégén reggel fél kilenckor megáll az élet. A közmunkások leülnek az árok szélére a – jól megérdemelt – reggelijüket elfogyasztani, a nem közmunkások is letelepednek a földek szélén egy – egy terebélyes fa alá, hogy otthonról hozott elemózsiájukkal megtömjék hasukat. Nincs mese, ilyenkor harminc perc semmittevés következik – ha törik, ha szakad.

Szépen, komótosan, alaposan megfontolva minden lépést. Megvitatni, mit – hogyan, többek véleményét kikérni, együtt gondolkodni, közös döntést hozni – és akkor előbb – vagy utóbb – majd csak cselekvésre is sor kerül.

Világvégiek rendkívül előzékenyek, segítőkészek...csak minden olyan lassan történik. A húsz perces munkán hárman agyalnak egy órát – legalább – mire döntésre jutnak. Közben többszörhallott anekdotákat mesélnek, fontos falubeli eseményeket vitatnak meg, és persze szóba kerül a valaki valakije, meg az utóbbi valakinek az egyéb rokonai/ismerősei. Szóval, ha sietnél... hát, legjobb, ha magadra számítasz. Mert különben nem is lesz az olyan egyszerű... Én már csak tudom....

2011. május 8., vasárnap

croissant croissant-nal

           7days, Chipicao, Midi – bár ez szerény véleményem szerint inkább a mérete lenne, mint a márkája, de minekutána értelmes névjelzést nem találtam rajta, hát marad Midi. Az íze mindegy, már csak azért is, mert úgysem eszi meg a tölteléket – szépen körberágja és el van rendezve a dolog. Kevés olyan biztos pont van most az életünkben, mint a napi croissant.

Néha rettentően haragszom rá, hogy miért nem eszik többet – ami szerintem még mindig kevesebb lenne mint az elég... De legalább esténként tuti elfogy egy croissant. És most jöhet – az egyébként teljesen jogos – kritika, miszerint miért mérgezem tartósítókkal, színezékkel meg miegymással a gyereket, ahelyett, hogy magam sütnék neki...

Hát a dolog nagyon egyszerű: konkrétan nem tudok croissant-t sütni. Legalább is olyat nem, mint a bolti. Márpedig más nem jó. Még mindig jobb, mintha csokit enne vagy csipszet. Ellenben, hogy legyen egy kis öröm az ürömben – a nagy bevásárlás során betévedtünk az Angroba is, ahol a nagy fejetlenség, összevisszaság, és még az eladó sem tudja, mit – hol kell keresni-élmények közepette (nem beszélve az idióta fizetési meg áru-kétszerátpakolási rendszerükről) azért csak sikerült szert tennünk egy karton igen kedvező árú péksütire. Arról már nem is beszélve, hogy Lányka gyorsan vett magának – a zsiráfos gyerektusfürdő mellett – egy kiló nápolyit is- kíváncsi leszek, mikor fogy el....

2011. május 7., szombat

Eladó, kiadó most a szívem...

         Bizony, megválunk tőle. Lecseréljük. Eladjuk. Volt. Még van. Aztán nem lesz. És kész. Ennyi. Na, de őszintén.... én is tudom, hogy luxus. Hogy felesleges. Hogy haszontalan. Hogy pénzkidobás. Csak ne szeretném annyira....

Már főiskola alatt mondogattam, hogy egyszer majd lesz egy ilyenem. Mondogattam, mondogattam, de tudtam én, hogy lehetetlent akarok. A szüleimnek soha nem futotta volna rá – nekem meg?! Miből? Kezdő diplomás fizuból? Már ha lesz egyeltalán állásom...

És lett állásom. Meg autóm is. Pont olyan, mint amiről annyit ábrándoztam. Az első munkanapomon vettem, persze hitelre (hát igen...akkor még máshogy osztogatták a hitelt). És vele tanultam meg helyes íven kanyarodni, duplán kuplungolni, kanyarodni – indexelni – visszaváltani egyszerre.... És minden nap babusgattam, simogattam, beszéltem hozzá. És mindig hazavitt épségben. Éjszaka – munka után, fagyban, ködben, hóban. És nem evett ki a vagyonomból ( a max. 4 és feles fogyasztásával), és gyorsult mint a golyó....

És egy kezemen meg tudom számolni, hányszor álltam ki vele tavaly a garázsból... És gyanítom, azt is számszerűen meg tudnám mondani, idén hányszor dugtam bele a slusszkulcsot. És pontosan tudom, hogy holnap sem vele fogok a boltba menni, pedig megtehetném...

Szóval felesleges – kettőt fenntartani pedig.... Külön autó, mikor az összkeresetem a GYES? Tudom. Sőt – én ajánlottam fel. Már egy éve. Csak hát most jött el az ideje. És valaki szorongatja a torkomat, valaki más meg citromfacsarón akarja áttolni a szívemet... Csak ne szeretném annyira...
Pszt – mondok valamit. Tudom, hogy kicsi, hogy vannak modernebbek, gyorsabbak, felvágósabbak. De, ha újra 22 lennék, újra ezt választanám.

'Juj, de ritka, hogy ilyen Kishölgy keltetnivaló tojást keres!'

        Lánykával tegnap nekivágtunk a szokásos bevásárló-körutunknak. Noha eredeti verzió szerint apa is velünk tartott volna, persze, hogy közbejött némi munka... Így aztán nem csak, hogy kettesben maradtunk PöttömPannával, de még a férfiember betervezett feladatai is ránk vártak...

Szóval piacra indultunk Városba – a múltkoriban olyan gyönyörű zöldségeket, gyümölcsöket láttam, hogy mindenképp szerettem volna válogatni belőle  - többek között - némi salátáravalót. Amíg én újhagymákkal és paradicsom – paprikákkal bíbelődtem, Lányka szemezett a szemben lévő játékárus egyik bevásárlókocsijával. Nagyban magyarázta nekem, hogy azt rettentő fontos lenne beszereznünk, tekintve, hogy még nincs neki. Tényleg nincs, így aztán jóváhagytam a dolgot, már csak azért is, mert legalább nem kellett cipelnem a bevásároltakat. Volt, aki kitolja őket Autóig.

Kattogós kerekű kiskocsi társaságában indultunk tovább, a fennmaradó mintegy félórás távon alig tíz embert sikerült elütnünk vele, meg további tízet félreállítani...mert kikerülni még nem tudunk... És igen, a Kishölgy rám vonatkozott – holott magamat soha nem nevezném annak, sok minden másnak igen, na de kishölgynek?! Merthogy az egyik tojótyúkocskám úgy döntött, kikelti a 8napja félve dugdosott tojásait... Olyan lelkesen üldögél a semmin – mert hát csibe az biztos nem lesz belőlük, esetleg záptojás....néha még kotkodácsol is nekik, hogy megsajnáltam szegényt. Gondoltam, beszerzek neki némi költenivalót, hogy sikerélmény is legyen a végén....de nagyon nem akar összejönni... Figyelmet felkelteni a piacon...az sikerült...tojásom továbbra sincs...

2011. május 3., kedd

na, még egy hobbi....

             Már mikor Macus meghirdette a játékát nagy kedvet éreztem, hogy én is elkezdjek kötni. Igazából sok – sok éve nem vettem fonalat, kötőtűt a kezembe, de annyi szépet láttam nála, hogy szívem szerint már neki is kezdtem volna. Gondoltam rá, hogy kérek tőle néhány on-line (vagy off-line) kötőórát, ezer meg még egy dolgot tanulhatnék tőle. Kötöttem volna magamnak pulcsit, vagy mellényt őszre – de a kedvem némi gondolkodás után tovaszállt. Ekkora pulóvert megkötni: rengeteg idő, emelgetni azt a hatalmas anyagot minden egyes szemnél... és kétszemenként letehetném, mert a lányom már megint kitalált valami programot nekem, és leszedné a szemeket (persze csak véletlenül...), és megszúrná magát a kötőtűvel, meg tuti engem is.... Szóval letettem róla. Valami egészen másra gondoltam.

Kalandoztam a neten némi elfoglaltság után kutatva – mert hát rólam köztudott, hogy annyi, de annyi szabadidőm van,,, És akkor bukkantam az amigurumira. Elolvastam, bogoztam a szót, egyszer – kétszer – háromszor.... De csak arra jutottam, hogy ez A M I G U R U M I. Valójában jópofa kis állatkák, gyümölcsök, játékok, horgolva. Semmi extra: a legegyszerűbb rövid pálcákkal kell haladni, itt – ott szaporítani vagy sem. Ki is néztem rögtön magamnak – illetve Lánykának – ezt.

Biztosan fog neki örülni – megjegyzem, még anyagbeszerzés előtt áll a dolog.

Aztán, ha úgy alakul, kap egy jó kis kapucnis kabátot meg hozzá táskát mire hűvösre fordul az idő. Ja, jut eszembe, táska.... Észrevettétek, mennyire hasonlítanak ránk a gyerekeink?! Persze, ti biztosan igen... én ma kaptam észbe. Na, nem a külsőre gondolok, hanem hogy mennyi mindent lesnek el tőlünk: azokat a bizonyos mintákat. Lányka minden reggel előpakolja a sminkszereimet, eljátssza, hogy magára keni az alapozót, kifesti a szemét.... Ma kicsaklizott egy övet a szekrényemből. Rá kellett tennem a derekára – kétszer körbeérte, még a legbelső lukba kapcsolva is éppen csak nem esett le róla, de azt a mosolyt! Hogy neki is van... Rettentő büszkén viselte homokozás közben, tojásszedéskor, ebéd alatt... és egyébként halkan jegyzem meg, hogy nagyon jól állt neki.... hihetetlen... olyan kis pöttöm még, és hogy tudja... Szóval mostantól nagyon meggondolom, hogy mit csinálok és mi hagyja el a számat...

A táskára mindenesetre még nem kapott rá – de ami késik, nem múlik – lehet szeptemberben már örülni fog egy sajátnak...

2011. május 1., vasárnap

füstölgünk, füstölgünk...

         Próbálok eleget tenni Vidékek kérésének, és mesélni még az utóbbi néhány napom kihagyhatatlan programjáról: a füstölésről. Először megörültem a kérésnek, gondolván, na ez egyszerű lesz. Aztán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen sok mindent állíthatok magamról, de szaktekintélynek igazán nem számítok a témában – hozzá kell tennem azonban, hogy, aki meg annak számít, az őrzi mélyen a titkát. Így aztán nekigyürkőzök, próbálom összeszedni a gondolataimat és valamiféle útmutatást adni a füstölésben járatlanoknak – meg elsősorban Vidékeknek.

Hogy valaki arra bátorodik, hogy saját kolbászt (szalonnát, sonkát...) készít otthonában, elsősorban nem a kolbász ára miatt teszi. Persze, igen, míg a boltban a füstölt Csabai kilóját 2300 körül adják – legalábbis felénk – addig önköltségi áron elő lehet állítani olyan 1100 körül. Ez nem tartalmazza azonban a ráfordított munkát, az időt, a füstölést és persze a várakozást, amíg a kolbász megérik.

A mi kolbászaink csak kolbászhúst (szóval hús+zsiradék) és fűszereket tartalmaznak (só, bors, paprika...). Se pácsó, se tartósítószer, se színezék, se cukor.... A paprikát mindig ugyanott vesszük, még soha nem csalódtunk benne, igazi céhes rendszerben előállított hazai paprika, de így van ez a fokhagymával is: csakis hazait (makói). A füstölést is csak természetes anyagokkal szabad végezni: kukoricacsutka + akácfa + fűrészpor (akác ez is). Elvileg bármilyen keményfa megfelel füstölni, gyakorlatilag akácot vagy bükköt szoktak használni. Ez utóbbit inkább a sajtok füstöléséhez tudnám elképzelni, az akác azért jó a húsokhoz, mert semmilyen mellékízt nem ad nekik. Ami tuti tilos, az a mindenféle fenyő!!!

Szóval tűz készül minden egyes alkalommal – begyújtós, tűzkeltő és egyéb anyagok nélkül. Alulra a kukoricacsutka, rá az akácfa, és ha ez már jól leégett, átizzott, akkor jöhet rá a fűrészpor. Innentől kezdve füstöl – alkalmanként rá kell azonban nézni. Eleinte azért, hogy biztosan beindult-e rendesen a füst, később pedig, hogy pótoljuk a fűrészport. Fontos, hogy a füst ne legyen közvetlen a kolbászok közelében, mert tönkremennek a meleg füstben – mindig hideg füstöt kell kapniuk. Ezt egyesek úgy oldják meg, hogy hagynak néhány méter távolságot a kettő között, így a füst lehül, míg odaér, mások a füstölőhelyiségen kívül raknak tüzet, és csövön keresztül vezetik csupán be a füstöt. Néhány órát füstölődik így a kolbász, aztán hagyjuk őket pihenni. Ez idő alatt is szépen érik, alakul.

Próbáltam fotózni, hogy lássuk a változást is. Ez a kép a 2. füst után készült. Már nagyon szépen alakulnak – ha ezt és az előző képet egymás mellé teszed, elég jól látható – így vaku mellett is – a változás. Elsősorban a Picken. A színe, a fénye, a tapintása...mind mutatja, szépen haladunk a cél felé.

Hát, itt tartottunk tegnap reggel. Most is füstölődnek... Már nem kell nekik sok – az illatuk egyébként isteni... És ha kész lesznek...hát lógnak még két hónapot a füstölőben édes magányukban – minden nap rájuk nézünk, megvizsgáljuk őket egyenként, a legapróbb változást is észrevesszük rajtuk... Éppen csak nevük nincs:) A Pick megkapja még a nemespenészt, ami ugye a boltin is található, és szépen várjuk, hogy megkezdhessük valamelyiket. Egy kicsit fanatikusnak kell lenni hát ahhoz, hogy kolbászt gyártsunk, de megéri – Lányka már ma ujjongott értük, mikor reggel bementünk megnézni, hogy merre hány méter... Hát még ha megkóstolhatja majd...

És még oldalakon keresztül tudnám mondani, de így is túl hosszúra sikerült – aki még szeretne többet tudni, hát majd privátban folytatom – nehogy mások megunjanak...

(kecske) tejben - vajban fürdünk

        Igen.....bizony.......teszteltük a szappankákat.... Illetve csak egyet voltam hajlandó felajánlani a köz javára, a többiben még gyönyörködöm egy kicsit – mikor más nem látja:) Hát.... Lányka azóta húszpercenként kezet mos – az apja meg........ háromszor addig fürdik, mint eddig – még a haját meg a szakállát is ezzel mossa – megjegyzem napok óta próbálom leimádkozni az arcáról, az elvi beleegyezés megszületett, csak a gyakorlat várat még magára. Mert hogy az utána úgy viszket.... Nem vitatom, de mit szólna ő, ha egy barlangi medvével kellene egy ágyban aludnia?!

Szóval próbálgattuk, kenegettük...azért is ilyen kopottas mára felülete szegénynek, mert nem kíméltük. Az eredmény pedig: bársonyos, puha, luxusérzetű bőr – még az én száraz, repedt (igazi munkás:)) kezemen is. Tényleg nem lehet letenni...

A tapasztaltakon felbuzdulva már körbe is néztem, milyen olajakat és illóolajakat fogok rendelni a héten – mindet érezni akarom a bőrömön...