2012. szeptember 26., szerda

nos igen: itt van az ősz - nálunk is...


            Csendszünetre ítéltem magam: egyfelől a torkomnak is jobb, ha nem járatom folyamatosan a számat – másfelől meg az első néhány alkalom után nagyon meguntam, hogy mindent legalább háromszor kell elmondanom, mire a többiek megértik. A férfi a számat skubizza folyamatosan – állítólag arról próbál olvasni, mert hang alapján nem érti, mit akarok.

persze a színe nem stimmel...
nem bírok én ezzel a masinával...

Így aztán előkerült némi maradékfonal, egy horgolótű – és igen: megmetszettem a szőlőtőkét is. Alakul..... azért még minimum egy horgolt széles-színes akasztó jár rá. A körte szárát sötétbarnára szerettem volna – nem is értem, miért nincs egy lányos házban barna maradékfonál?!!

2012. szeptember 25., kedd

2.0: terjednek a bacik


            Igen: én is beszedtem. Jó kis torokégés, orrfolyás, kongó, üres fej. Annyira kellett koncentrálnom vezetés közben, hogy szabályosan elfáradtam, mire hazaértem. A gyógyszertárban háromszor kellett megismételnem, hogy Rennie-t kérek, mert az orrhangommal nem igazán voltam (köz)érthető, és az előbb rászóltam a kutyára, hogy ne merészelje megenni a macskák elől a spagettimaradékot, de még ő is kiröhögött. A férfi tegnap még nagy büszkén ecsetelte, hogy idén ő bizony semmi bacit nem kap el, mert olyan de olyan erős szervezete van..... reggel óta tüsszög.... hát ennyit erről. De legalább Lányka jobban van.

2012. szeptember 24., hétfő

ajándékot kaptam





Bizony, Verától jött. És meg kell, hogy mutassam, mert egyszerűen gyönyörűek. Soha nem láttam még ennyire aprólékosan kidolgozott, finom kézimunkát. Olyan aprók a szemei (?!), hogy szinte nem is látom őket – fogalmam sincs, hogyan boldogult velük Vera, de az biztos, hogy én nem tudnék. És ahogyan elnéztem a keresztszemes hímzését, mindjárt letettem róla, hogy valaha is kipróbáljam. Kizárt, hogy ilyen szépet tudjak....
Szóval nagyon köszönjük – Lánykával együtt, merthogy ő is kapott egy cicust és csokoládét. Jelentem, egyiket sem adta vissza a fotózáshoz.

2012. szeptember 23., vasárnap

...


Emlékszem, néha a fél életemet adtam volna, hogy egyetlen falat ételt beleimádkozhassak. Győzködtem, könyörögtem, kértem, esedeztem, ha tudtam, a szájába csempésztem. Rettentően sokat szenvedtünk az étkezésekkel, és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor túlléptünk ezen a korszakon is. Hogy végre jóízűen falatozik – az sem izgat, ha magában a szalonnát... Hogy érdekli minden íz, illat. Hogy nyersen a friss zöldséget, gyümölcsöt.... És bármit. És eleget. És kérés nélkül.

És most megint ugyanúgy összeszorul a gyomrom, ahogy végignézek rajta. Hallgatom a szuszogását, nézem a bágyadt arcát, a csillogó szemeit. Mérem a lázát, törlöm az orrát, kenegetem a hátát a légzéskönnyítővel. Próbálok legalább folyadékot tukmálni bele, és igen: a fél életemet adnám már egyetlen falatért is....

2012. szeptember 21., péntek

reggeli szösszenet

- Ma nagyon korán keltünk... - sajnáltatja magát a férfi, miközben alig tudja nyitva tartani a szemét.
- Nem, drágám... Ezt úgy hívják, hogy kivételesen nem vagyunk késésben..... (és még egy hónap van óraállításig..)

2012. szeptember 20., csütörtök

Meglehetősen idegesít a blogger új felülete - igen, én ezidáig ragaszkodtam a régihez - de most akárhogy próbálom is, nem tudom már visszaállítani. Tudom, megszokás kérdése, de jelenleg annyira nem szimpatizálok vele, hogy még bejegyzést sincs kedvem írni rajta. Inkább a bejelentkező lapot renoválnák meg, mert az speciel határozottan csúnya.
Meg az időjárás is - ez az ősz a világért sem akart olyanra sikeredni mint a tavalyi. A hosszú meleg vénasszonyok nyara, úgy fest, csak illúzió marad. Ma még a házból se nagyon tudtuk kitenni a lábunkat bőrig ázás nélkül, hogy azt már ne is említsem, hogy rendre majdnemelaszunk reggelente. Soha nem örültem volna annyira az óraállításnak, mint most.
DE! csütörtök van. Nyakunkon a hétvége, és ugyan ahhoz van most a legkevésbé kedvem, azért mégiscsak jó lesz valamire: legalább kialudjuk magunkat...

2012. szeptember 19., szerda

udvari felállás


Emlékeztek még a két némberre, akiknek a tejgyáramat köszönhetem?! 
látjátok azokat a nagy melleket?! na, abból lesz holnap a túró...

Élnek és virulnak, sőt, mióta kaptam a férfitől villanypásztort (ugye, mondtam én, hogy hasznos holmikat szokott nekem venni...), azóta nagyjából kétszer akkora a hasuk mint egy átlagos nap után. 
Emellett a kertünk is felér egy pusztával: mindent megettek, ami mozdítható volt benne, és az sem utolsó szempont, hogy nekem is sokkal kevesebb dolgom van velük. Mondjuk kiengedem és becsukom őket, viszek vizet (olykor zabot, mert az nagy kedvenc), és megfejem őket. Ez összesen mondjuk napi húsz perc, plusz a gyönyörködés bennük még negyven:) nagyon lehet őket szeretni.... és sokan hálásak a szappanjaikért is...
igen, persze.. Rozi a kedvenc....

Aztán vannak itt pipik is... hűek a nevükhöz (merthogy ők tojótyúkok), és már két éve tojnak fejenként minden nap egy tojást..... most csak hatan – mert a hetedik a fészken ücsörög egész nap. Tojáskereséskor nagyon kell figyelni, mert összegurigatja a többiek alól is a tojást a sajátjába, és mindenáron ki akarja költeni őket....

A kacsa még magányos – de jövőre asszony jön házhoz. Jobb híján én megyek érte – mert idén a férfi ígérte meg, hogy beugrik érte a hentesünkhöz, de még nem sikerült neki (március óta).... 


2012. szeptember 18., kedd

Kérdem tegnap az uram: van-e valami, amit nagyon szeretne enni?! Azt mondja, hogy már nagyon régen csináltam gyereklángost. Kérdem én, miiiit?! Én még életemben nem csináltam GYEREKLÁNGOST. Magyarázta miről is van szó, én meg a világért sem ismertem rá - mígnem hozzátette, hogy én porcukorral szoktam enni. Na, mondom, akkor az a krumplispogácsa lesz. Jelentem: kisütve. (és esküszöm, nagyon jó porcukorral..)

2012. szeptember 17., hétfő

most én kérnék


             Tetőtől – talpig ősz van. Reggelente bokáig gázolunk az avarban, és minden porcikánkon átfúj a hűvös szél. Az első bacikat is sikerült összeszedni: Lányka hozta haza az oviból – és ugyan néhány napig szépen álltam a sarat, aztán csak kaparni kezdett az én torkom is.... Mindenesetre megrendeltem a gyermeknek a grapefruitmag-kivonat cseppeket, nem hiányzik semmi komolyabb lábrólledöntős a télre. A szekrényeket átpakoltam, mindenki kézközelbe kapta a bélelt, a vastagabb, a hosszabb, az őszibb holmikat. Ez így van rendben, nemde?!

Nem vagyok egy a fejemetahomokbadugó-típus, az már más kérdés, hogy a véleményemet inkább megtartom magamnak, mintsem konfrontálódjak, azmeg megint csak más, hogy szívesen segítek ahol tudok – teszem ezt mindezt névtelenül, arctalanul, mert nem várok cserébe semmit. Sem barátságot, sem köszönetet. Az ilyesmit csak ingyen fogadom szívesen.

Szóval őszintén megsajnáltam – azt hiszem, főleg egy anya, nem is érezhetne másképp – a kisfiút, aki az elmúlt három hétben ugyanabban a bokafölé érő nadrágban jött oviba minden áldott nap, ugyanabban a pulcsiban és ugyanazzal a mosollyal az arcán. Őszinte gödröcskékkel a szája szélén, jókedvvel, barátságosan, a cimborákra kiéhezve. És valószínűleg a tízóraira is. Súgom ezt halkan.

Nem akarok, nem is tudok rosszat mondani a szüleire – egyáltalán nem ismerem őket. Fogalmam sincs, hogy tehetnek-e arról, hogy ott tartanak, ahol, hogy mozdítják-e fülük botját, hogy jobb legyen: legalább a kisfickónak, vagy csak üldögélnek a babérjaikon, és várják a csodát meg a segélyt.

Az azonban biztos, hogy segítek szívesen – mert megtehetem. Mert nekem is jólesett volna, mikor feleenyire sem aranyozta be az életünket a napsütés, és mert van az úgy, hogy sehogysevan. Tudom én. És ebből ki kell mozdulni. Akarni kell a jobbat, a többet, a szebbet.

Szóval, a magam részéről összeszedtem egy kupac gyerekruhát, meg cipőt, és holnap viszem a védőnőnek. Majd ő tudja, hol a helyük. Igyekeztem úgy válogatni, hogy neki is legyen méret. Mert annyira lehet szeretni minden aprót.... És annyira jó lenne, ha nekik jobb lenne...

És nagyon megköszönöm, ha te is körülnézel a környezetedben, és adsz, ahova tudsz. Mert vannak, akiknek nehéz lesz az idei tél.

2012. szeptember 16., vasárnap

nem is hiszem el... szeptember (majdnem) végére lett egy kotlósunk... jó lett volna, ha két hónappal korábban jut eszébe, hogy 'gyereket' akar...

mikéntek és hogyanok: ismét maradékot hasznosítok..


            Anyukám gyakran tette az asztalra gyermekkoromban – nálunk ritkán készül. Olyankor viszont teljes a siker, mert olyan de olyan kavalkád kerekedik az ízekből és illatokból.....

Úgy esett a dolog, hogy a hét vége fele maradt néhány szelet panírozatlan sertéscombom, és egy nagyobbacska marék kacsamájam. Ezekből mindjárt ezerféle receptet lehetne összedobni, de gondoltam, ne árválkodjanak a fonnyadás szélén álló paprikák sem, akkor már jöhet paradicsom, meg rántani való sajt is....

Amíg mindent előkészítettem meg is főtt héjában a burgonya.

Elsőként persze a jó kis háziszalonnából vágtam és sütöttem néhány szeletet fehéredésig. A visszamaradt zsiradékba kerültek a hússzeletek, ételízesítővel megszórva, kaptak egy szép barnás kérget, majd a helyüket átvették a hagymakarikák. Nem akartam beletenni őket a lecsóba, de erről majdkésőbb. Szóval a hagymák távoztával jött a paprika (volt köztük egy annyira csípős, hogy a Lányka adagjából mindjárt ki is hagytam a lecsós réteget...) és paradicsom, és legvégül ebbe a sok-sokféle visszamaradt ízbe került a kacsamáj.

Aztán már csak személyenként egy nagyobb darab alufóliára volt szükség: alulra került egy kis szaft a kacsamájból, egy krumpli szeletekre vágva, lecsó, husi, máj, hagyma, sajt, szalonna. Szeretem ezt a rántanivaló sajtot, mert míg a többiek rendre szétfolytak és az alufóliára tapadtak volna, ez csak szépen megolvadt. A hagyma pedig egészen édesre karamellizálódott, nagyon finom lett.

Zsupsz a sütőbe, sok idő nem kell, hiszen mindent elősütöttem.

Szóval alig valami, időben sem sok, mosogatni is csak a vágódeszkát kellett, egy kést és egy serpenyőt.... Ahány alkalom, annyi variáció..... Kell ennél több?!

2012. szeptember 14., péntek

forintoló


               Az idő telik. Lépj a hatos mezőre, és vedd fel a játékmestertől az ötezer forint jutalmat. Ismerős, ugye?! Már gyermekként is házra, kocsira gyűjtöttünk, számlákat fizettünk, időnként leégett az otthonunk, és fizetett a biztosító. Mert biztosítás, az kell! Azóta is van. Egész kicsi korunk óta a nagybetűs életre neveltek, és mindössze azért kapott nálam kisbetűt, mert – lássuk be – sok minden kimaradt.

Már akkoriban is a szerencsekártyát szerettem a legjobban. Persze soha nem tudhattuk előre, hogy jót, vagy rosszat fog hozni, de a kiszámolt, minden lépésben megtervezett jövőt én nem szerettem annyira. Kell a változatosság, kellenek a meglepetések, és kell a szerencse. És időnként nem árt jó nagyot a popsinkra huppanni sem, mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy halandók vagyunk, másoknál sem nem jobbak, sem pedig rosszabbak, ugyanakkor pedig velünk is megtörténhet az, amiről ők is azt hitték, hogy velük ugyan soha.

Mióta megszületett a lányom – idestova három és fél éve – mégis sokkal inkább vágyom a kiszámíthatóságra. A pontos tervezésre és kivitelezésre – mert, ha csak rólam lenne szó, zsupsz, ugranék a nagybetűsbe, de erről az apróról valakinek gondoskodnia kell. Neki biztonság kell, szervezettség, végiggondolt ütemterv. És – noha eddig sem pazaroltam el egyetlen forintot sem a 'szappanpénzből': csak és kizárólag fontos dolgokra gyűjtöttem – mostantól egy bankszámlán fog kamatozni a bevétel minden egyes fillérje. Jövőt építek. Lehet, hogy lassan, de biztosan jó helye lesz néhány év múlva.

2012. szeptember 11., kedd

így állunk


              Határozottan jót tesz nekünk ez a szervezettség, amit az óvoda jelent az életünkben. Nem csak Lánykán látom, hogy okosodott, ügyesedett, komolyodott már egy hét alatt is, de nekem is jól esik reggel időben felkelni, szépen felöltözni – nem csak afféle itthonmaradós nacit (vagy szoknyát) meg pólót magamra húzni. És hát nem csak a gyermeknek lettek barátai az oviban, de egészen jófej szülőkkel hozott össze a sors, akad köztük jó pár, akinél érezni lehet, hogy tényleg foglalkozik a csemetével, nem csak azért van, mert lett. Jó lenne, ha ez egyértelmű lenne mindenkinek, de sajnos akad kivétel is.

A délelőttök persze elrohannak. Bő három órám van mindenre, amit beterveztem – jelentem: a kamra gyönyörűen kifestve, télirevaló bepakolva (jut eszembe, készül még abból a babos zakuszkából, mert túl jóra sikeredett), a konyha is szépen alakul. Függönyt kell varrnom. Azt nagyon, mert most úgy befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy ki nem tudom hessegetni.

Lánykának új szoba dukál. Merthogy nagylány lett. Nagyon nagy. És ugyan semmiféle kismackós bordür nem volt soha a falon, meg plútókutyás sötétítő és hasonlók, de azért mégiscsak változtatni kell itt-ott. Teszem azt, az általam megálmodott (szerintem nagyonbarátságos, és mutatós) ágyat secpec kifujjolta (még jó, hogy nem rendeltem meg sutyiban, hanem kikértem a véleményét), mert neki nagy ugrálós kell.... Így aztán azt kapott, csak még a dekorálása hátra van, másfelől meg valami pakolós polc is jár mellé, meg új asztal székkel, mert az apróméretűt kinőtte.

És akkor még mielőtt végigsorolnám a naptáram összes bejegyzését (bizony! Már azt is vezetek, mert elveztem a bevásárlások, a megrendelések, a tennivalók között nélküle), szaladok gyorsan még egy kicsit dolgozni. Mert a Főnök morcos lesz. Én meg mindjárt megyek az apróért.... Mindig számolom a perceket: még huszonőt.

2012. szeptember 10., hétfő

Kicsit elmaradtam vele, mióta a gyermek óvodai napjait szervezem... na de most már aztán lassan belerázódunk, jut megint idő erre is:  sok - sok újdonság a boltban

2012. szeptember 8., szombat

mikéntek és hogyanok: maradékhasznosítás


          Meglehetősen ritka, hogy nem falják be azonnal, és, még ha marad is, akad mindig rá jelentkező a négylábúak között. Így aztán most szánt szándékkal csak tizenkét darab sült - ha nálatok maradna ki ennyi (vagy legalább a fele), akkor érdemes három különböző tölteléken, meg egy gyorsan összedobható rétestésztán (netalántán boltin) törni a fejeteket.

Kinyújtottam a rétestésztát (nem, ez most nem a nagyon vékonyra húzogatós...... palacsinta vastagságúra mindössze), megkentem olajjal. A palacsintákat (saját recept itt) kettesével egymásmellé tettem, afféle matekórai halmazképként: két palacsintának van egy közös metszete, a két palacsinta ezáltal együtt tekerhető fel. A lényege mindössze annyi, hogy a két palacsinta együtt olyan hosszú kígyóvá tekerhető, mint amekkora tepsivel gazdálkodunk. 

Szóval háromféle töltelék: az enyém egy kicsit őszibb verzió - abszolut el tudom képzelni valami finom gyümölccsel a túró mellett (nálam persze házi), illetőleg mák és szilvalekvár került bele. 

A palacsintákat a képen látható módon egymásra helyezzük, a rétestésztával körbetekerjük, tojásos tejfellel lekenjük, és mehet a sütőbe. A tizenkét palacsintából értelemszerűen két rúd tapolcai rétes készült.

Gyors, egyszerű és nagyon finom. Szerintem. Meg, ahogy elnézem, a többiek szerint is.
na jó. most ott tartok, hogy levettem, kimostam, és próbálom végiggondolni, melyik kapocs, zsinór, gumiszalag hova való.... nagyon meg van variálva ez a gyerekülés....

2012. szeptember 6., csütörtök


Meg kell hogy mondjam, egy hatalmas gödör mélyén érzem most magam. Három és fél éve nem volt ekkora csend idehaza, mint az elmúlt két napban. Pang a ház. Apával kerülgetjük egymást, néha összefutunk útközben, hallgatjuk a nagy semmit. A kutyák mélabúsak – rettentően unják magukat, Rozim folyamatosan magyarázza, hogy ma még senki nem vitt neki répát, Hujci meg csak alszik a létra felső fokán, nincs, aki piszkálja...

Másfelől pedig dagad a mellem a büszkeségtől – mert (a reggeli nyafogásokat leszámítva) olyan ügyes óvodás lett az én apró – fél karomon elférő kislányomból, hogy csak na. Tetszik neki a sok gyerek, Viki, akivel (neméletreszóló) barátságot kötöttek, a szervezettség, a kötelező feladatok, az együtt kézmosás, a naposi munka, a...... És – ugyan korábban baromira elleneztem volna a dolgot – de most nagyon örülök, hogy kicsit még puncsosok is vagyunk, mert, bár Málnit nem lehet nem szeretni, mégiscsak jó a tudat, hogy óvónéni nem fogja nyakon csapni, még ha rosszat csinál sem, mert az én lányom (vannak, akik nem lehetnek ebben ennyire biztosak sajnos), mert a dajka néni vizet fog reggelinél csempészni a bögréjébe, pedig mindenkinek kötelező meginni a teát (amit persze az én lányom soha nem fog), mert a dadusnak mindig lesz egy jó szava hozzá, még, ha el is kámpicsorodna a nagy végtelenben. És fontos apróságok ezek egy anya számára, mikor a szíve éppen darabokra törik, mert a lánya lecserélte egy csapat nagyhangúra.

Egyébként pedig még egy fél óra és jön is haza. És a délutánok úgy pörögnek, mint még soha, mert annyira vágyunk egész délelőtt egymás társaságára, hogy le sem lehet minket vakarni a másikról. És ezer dolgot akar mesélni, és mosolyogva jön, és jól érezte magát, és mindenben segít, és ölel, és puszil, és olyan jó. Akkor is, ha ez a röpke négy óra itthon nagyjából semmire nem elég (de legalább a munkámmal haladtam), akkor is, ha este holt fáradtan esek ágyba, de hajnalban már kukorékolok, mert előre aggódok, hogy el ne vesszen, nehogy ráboruljon a homok, leessen a mászókáról, vagy ne legyen hajlandó reggelizni. Jaj, ez az anyai lélek. Már örök életemre aggódhatok....

2012. szeptember 3., hétfő

Arra jutottam, egy esélyt még adhatok az új óvónéninknek (az egyetlennek), mielőtt leírom kerekperec a véleményemet róla. Mondjuk tiszteletben tartva a negyvenvalahány év szakmai tapasztalatát. Nem tudom, hogyan sikerült megszereznie.

2012. szeptember 2., vasárnap

belerázódunk...

színeket tanulunk - szépen felismeri mindet, tudja is a nevüket, csak néha még a szezon a fazon.
-Nézd, anya, lözzz.
- Málnika, az zöld.
- Én is azt mondom: lözz.
- ZZZZZzöld.
- ZZZZZlözz.
- :) ellenben holnap első nap az óvodában. Ez a hivatalos verzió, egyébként csak jáccóba megyünk a gyermekkel a babákhoz. Ez a kevésbé irritáló megnevezés nálunk.

2012. szeptember 1., szombat

babos zakuszka

             Nem szeretek egyféléből sokat befőzni – inkább legyen változatos, és válogathassunk kedvünkre. A párom nagyon jókat szokott mosolyogni rajtam, mert egy szem éretlen görögöt is olyan féltve tudok behozni a kertből, és nekiállni (két kisüvegnyi) ecetes dinnyét készíteni belőle, mintha hatalmas kincsre bukkantam volna. Éppen ezért idén is különlegesebb recepteket keresek - mert a hosszú hideg télen bőven lesz időm törni a fejem, mit is főzzek belőlük....

Volt idő (egészen két nappal ezelőttig), mikor úgy gondoltam, hogy zakuszkát csak padlizsánból lehet készíteni. Zakuszkáhoznemértőlévén fogalmam sincs, honnan vettem az ötletet, de, mikor megtaláltam ezt a receptet, biztosra vettem, hogy nálunk befutó lesz. Nos, nem csalódtam.

A magam részéről fele mennyiséggel dolgoztam, a babot előző este beáztattam, majd megfőztem, félidőben belekerült a (nagyobb darabokban hagyott) répa.
A (recepttől eltérően) a sütőben megsütöttem a kápia paprikát, héját leszedtem róla és turmixoltam.
Közben megfőztem néhány szem paradicsomot (én héjastól – mindenestől szeretem főzni, pár perc után a nem híg részt kiszedem belőle, turmixolom és szűrőn átpasszírozom, ha nagyon sűrű lenne, a hígból töltök hozzá), végül pedig a babbal és az olajjal együtt turmixoltam. A babhoz mindenképpen kellett, mert szegény gép nehezen birkózott vele.
Sóztam – borsoztam (nekem a recept szerintinél lényegesen több fűszer kellett bele), és került hozzá tabasco. Még egy rottyantás, és ment is az üvegekbe.
Ebből a mennyiségből négy és fél három decis üveggel lett – szó szerint csak lett a fél, mert már be is faltuk. Nagyon finom. Pirítósra kenve is remek, de abszolut el tudom képzelni melegszendvicskrémként némi sajttal a tetején is.