2012. március 30., péntek

pech

Sóvárgó szemekkel bámulom a férfi által igencsak jó áron szerzett kartonnyi barackkonzervet. Még örülni is tudnék neki, ha nyitófüles lenne.... vagy, ha a konzervnyitónk nem dobta volna be a kulcsot...

2012. március 28., szerda

.........

Szépek az apró tulipánok, ugye?! (lesznek ők még nagyobbak, még csak ősszel kerültek Világvégére). A fűzfa is leveles, hogy a meggyet ne is emlegessem.... A barackfa ontja a virágait, sőt, a vörös- meg a lilahagyma és szépen zöldell...

Közben pedig lelki szemeim előtt láttam, ahogyan a liliomok az udvaron felejtett farakás alatt senyvednek. Hogy bujkálnának ők is, csak nincs hova. Hónom alá csaptam hát az én örökös pajtásomat (aki most leginkább kiskutyának képzelte magát), és nekiláttunk melegebb vidékre küldeni a tüzelőt...

Persze Rozim sem hagyhatta szó nélkül a hangoskodást - mindjárt lebontott egy deszkát, hogy beleshessen hozzánk....

Munka már nem maradt, de egy délutáni teára még szeretettel látlak, ha erre jártok....

2012. március 27., kedd

bogyó itt, bogyó ott

         Lassan ott tartok, mint Pöttyös mama: pontos időbeosztást kell készítenem, és napirendet batartanom a gyógyszerek beszedését illetően. Volt idő, mikor csak az egy szemet kellett bakapnom esténként a huszonnyolcból, de ma... Komolyan mindent magamba tömök. Tudom, rosszul teszem.

A dolog ott kezdődik, hogy a múltkoriban huzatot kaptam. Vagy valami hasonlót (jelzem: nem a klíma a hibás, mert azt még alkalmunk sem volt használni-ezek után lehet, nem is lesz.....). Lényeg a lényeg, a gyermekkoromban is évi két – három alkalommal felszúrt fülem gyönyörűen begyulladt. Tekintve, hogy öreg róka vagyok már ez ügyben, elrendeltem magamnak egy fülcseppet (szigorúan éjszakai alkalmazásra: egyfelől mert hosszú távú fekvést igényel, másfelől, mert eleinte komoly fájdalommal is jár a használata), valamint napi kettő (későbbiekben csak egy) szem gyulladáscsökkentőt. 

Fáradozó idegrendszerem, a kinempihentség és a szokásos nyüzsi elviselése érdekében magnéziumot is írtam fel magamnak: napi egy bogyeszt – lévén, ez tényleg tartalmazza is, amit kell neki, nem pedig napi hat – nyolcat kell beszedni belőle három – négy részre bontva.

Időközben az egyik fogamból letört a majd harmada. Nos, maga a törés nem volt fájdalmas (egyébként ez utóbbival semmi problémám nincsen, magas a fájdalomküszöböm – ellenben a folyamatos zsibbadást – kisléptű fájdogálást nem tudom elviselni... ez pedig, persze, hogy állandóan sajog), de fogorvos Világvégén ritka mint a fehér holló – még azt sem sikerült kiderítenem, pontosan melyik településhez is tartozunk, és ott mikor és hol is rendel a ki? Így aztán a napi egy szem gyulladáscsökkentőmet lecseréltem napi kettő bitang erős fájdalomcsillapítóra. És reménykedem benne, hogy jövőhétre már időpontot is sikerül szereznem a nemtudomkihez - persze, csak, ha nem múlik el addig magától :)

A huszonnyolcszemes továbbra is porondon van, bár néha komolyan neki kell állnom utánaszámolni, hogy bevettem-e aznap, vagy sem. Mert a memóriám sem a régi (lehet erre is kellene valamit szednem?)

2012. március 25., vasárnap

csak egy szombat

         Tegnap néhány órácskára magamra maradtam. Fura volt. Nagyon fura. Villámgyorsan végeztem minden halasztástnemtűrővel, aztán lehuppantam az udvaron, és vártam türelemmel. Kajlám sem tudott mit kezdeni a csenddel. Csak feküdt mellettem, nézett rám szomorúan. Na meg kérdőn. Hiányzott neki Lányka.

Évente kétszer korán reggel lelépnek, aztán fél tíz körül kerülnek elő. Ha lenne kedvem, sem mennék velük. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy ez csak a kettejük programja. Apa fontos dolgokba avatja be a gyermeket. Amit ő a nagypapájától tanult, most továbbadja a leánynak. És – számomra hihetetlen – de Lánya nagyon-nagyon élvezi.

Telistele élménnyel jönnek haza. Be sem áll a szájuk: az egyik azt meséli, hogyan fogták meg a malacot, meg perzselték a gázpalackkal, meg locsolta utána vízzel. Mutatja a csomagtartóban kandikáló combot meg karajt, és hallgatom, hogy volt pipi, meg cica, meg Brézi kutya.... A másik a másik fülembe csacsog: hogy milyen ügyes volt a gyermek, hogy mennyire megdícsérték Sógorék is, hogy sosincs lábalatt, hogy sokat segít, hogy mennyire önálló, és, hogy ő milyen büszke rá....

Én meg csak hallgatom az élményeket, és el sem tudom mondani, milyen jó, hogy megint itthon vannak. Nagyon megszoktam, hogy mi együtt vagyunk – ideje lesz lassan ráhangolódni, hogy Lányka nem igényli mindenáron az én társaságomat.... Hát, nem lesz egyszerű....

2012. március 24., szombat

sors(szerű)

          Ennyi év után bevallhatom: szándékosan írtam úgy meg a felvételit Szegeden, hogy ne sikerüljön. Megnéztem. Körbejártam. Beleszimatoltam a belső életébe, és tudtam: az a hely nem nekem való. Annyira idegen volt, én meg annyira feszült benne. Nem illettem oda. Akkor sem, ha a szüleim mindenáron akarták volna. Akkor sem, ha magamnak jó sok utazással töltött időt spórolhattam volna vele. Lázadás helyett ez volt az egyszerűbb megoldás. Egy aprócska csalás.

Piti volt pedig. Ültem a feladatsor felett, és fogalmam sem volt, hogy fogok annyi sületlenséget összehordani, hogy kicsapjanak... Igyekeztem rosszul, vagy egyáltalán nem válaszolni. Gyanítom, nem sokan folyamodtak ehhez a taktikához... Mindenesetre a sosem tanult kommunikációból rögtön zöldlámpát kaptam, rejtélyes módon magyarból nem. Nagy volt ám a csodálkozás odahaza... Egy dolgot sajnáltam. Egy lányt. A felvételin találkoztunk. Vagyis csak láttam. Ő családdal, én családdal. Csak a táskája... Az fogott meg. Egy nagy nicis keresztpántos táska csüngött a hátán – oldalán. Tudtam, vele jó lenne egy helyre járni.

A számomra mai napig fura Szeged mellett Eger szerelem volt első látásra. És másodikra. Meg harmadikra is.

Negyedikre meg biztosra vettem, hogy csodák pedig vannak. Egy csoportba kerültem Anikóval. És nagy barátok lettünk. És igen.... Ő volt a táskás lány. 

2012. március 22., csütörtök

Plasztikázunk

                 A házunk a legnagyobb jóindulattal sem tökéletes. Mentségünkre szóljon: így kaptuk. Mármint: vannak olyan dolgok, amiken plasztikával lehet valamicskét segíteni, alapjaiban megváltoztatni azonban esélytelen. Egyes – szerintem funkciótlan – helyiségek a számukra szánt feladathoz képest túlságosan nagyra sikeredtek, míg másokat hagyni kellett volna egy picit növögetni, mielőtt négyfal közé zárják őket. És akkor még nem említettem az aprócska ablakokat – legalább is ahhoz képest, amit az én hajdani mediterrán lakásomban megszoktam (és imádtam) – valamint az egymásba nyíló szobákat, a nempraktikusság csúcsait. Sőt. Előbb – utóbb kínos lesz, zavaró, és szükségszerűen megváltoztatandó. Hát ez van. De szóljon, akinek az ezeréves világvégi háza abszolút a mai modern szabályok szerint épült.

Alig laknak az utcánkban. Ha meg mégis akad egy – egy gazdás ház a gazdátlanok között, hát külsőre nem nagyon lehet megmondani róla. Kukoricás szomszédék még mindig költöznének – legújabb verzió, hogy eladnák nekünk a házukat, ami azon túlmenően, hogy az összeomlás keskeny peremén táncol, néha balra, néha jobbra dőlve, hogy mennyi energiaráfordítást meg tőkét igényelne A. lebontani, B. értelmeset és használhatót csinálni belőle, magában hordozza a tőlük való elválás álmaimban dédelgetett lehetőségét. Hozzáteszem: koránt sincs annyi probléma velük, mint mikor ideköltöztek – talán két éve, de azért tudnám élvezni a nemveszekedést, nemalapbólhangosbeszédet, a nemnevelt kutyájuk nemugatását, a nemleskelődést, nemhallgatózást és hasonlókat.

Felénk nem hívni kell az embereket dolgozni, hanem elküldeni. Mert mindig jön valaki. Bepucolni akarnak (hogy mit, azt nem tudom), füvetnyírni (szegény, éppen csak zöldell, ráadásul most készülök elszórni még egy adag magot), állatot gondoznának (na, de ha még ezért is fizetünk, akkor hol marad a haszon?! – Rozimat különben sem engedném át senkinek..). Megcsinálnak bármit, mert állításuk szerint mindenhez értenek, csak papírjuk nincs róla....

Tegnap vadidegen kocsi állt meg vadidegen férfival, mondván: hallották: új ablakaink vannak (mondjuk tavaly nyáron még újak voltak), csinálnának rá szép új redőnyt..... Néztem. És néztem. És még mindig. Már – már mondtam volna, hogy valami nem stimmel nála odahaza – de végül szépen fogalmaztam. Mert én már csak ilyen vagyok.

És hát papírom nekem sincs róla, de szerencsére sokmindenhez értek. Redőnyt nem kértünk – helyette azonban új sötétítőket varrok, meg festek, meg tapétázok, meg bútoráthúzok, meg kilincseket cserélek, meg szép svédpadlót teszek le idén nyáron. Folytatjuk a tavalyi plasztikázást...

2012. március 21., szerda

:)

              Nem tudok titkot tartani. Nagyon nem. Vagyis, persze, ha valaki rám bízza a senki másra bízni nem valót, biztos lehet benne, hogy, ha tüzes vassal bökdösnek, sem adom ki a hétpecsétest. Ellenben, bevallom, a saját dugdosmányaimmal már hadilábon állok.

Történt, hogy hétvégén férfi-napot ültünk  (igen, zsákban hozta….), csakhogy az én uram már akkor kikutakodta, hogy mi lesz a névnapi ajándéka, mikor három héttel korábban a futárnak éppencsak kicsengettem az árát. Elkunyerálta. Én meg szívből adtam, mert tudtam, hogy az előző már nem kényelmes, másfelől meg, mert örültem, hogy örül neki. Nagyon jó kis fotelt kapott az irodájába – eredeti bivalybőrből – (mielőtt még valaki milliomosnak nézne, megjegyzem: határozottan nem volt drága), és fontos jellemzője még, hogy írd és mondd kétszáz kilót könnyedén eltartogat naphosszat. Persze Ő nem kétszáz kiló…. A százast bő felülről súrolja, de a gyermekkel hajlamosak ramazurit csapni a forgóban, így jobbnak láttam biztosra menni.

Lényeg a lényeg – nevenapján csalódottan vette tudomásul, hogy nem lesz több ajándék. Az előre megkapott volt az egyetlen (különben is: nehogy már egy névnap legyen a legnagyobb ünnep az évben, bőven elég, hogy karácsonyra több ajándékkal kell készülni – mert akkor is mindig kikuncsorogja legalább az egyiket előre,  és valaminek maradnia kell a fa alatt is). Hogy végül mégiscsak öröm maradjon üröm nélkül, beígértem neki egy félhatos vacsorát. Valami titkosat. Valami különlegeset….. 

Egész nap kérdezgette…. Jött balról, jött jobbról…. Csak valami aprócska információt…. Csak egy piciny részletet…. Körbejárta háromszor a konyhát, hátha megsejt valamit……

Mint kislány a hajasbabának (vagy ma az már nem divat?)….. Pontosan úgy örült este a meglepetésvacsinak…. Hát – megérte titkot tartani. Hallgatni mélyen. Pedig annyira nehezemre esett…. De legalább ő is belátta: jobb kivárni az igazi ajándékot – egy kis izgalom igazán kell az életben…

liba(vagy mackó)sor

2012. március 20., kedd

Konklúzió? nincs.

             Még néhány nap kihagyás után is nehéz visszaállni a régi kerékvágásba (már blogírásilag), ne tudjátok meg, hogy négy év szünet után mit érzek munkaügyileg. Ma végignéztünk egy rakat iskolást Lánykával, ahogyan ebédelni vonultak pedagógusostól, míg mi vidáman nyúztuk a játszóteret. Katasztrófa volt. A tanár néninek égig állt a haja, a gyerekek ordítottak, verekedtek, ha akarták sem tudták volna meghallani, hogy mit mondott a napközis felvigyázó. Nem is nagyon akarták. Szóval átröppent az agyamon, hogyan is tudtam én ezt anno elviselni, abban a cirka egy igencsak hosszúnak tűnő évben, amíg angolt tanítottam néhány faluval arrébb a speciális iskolában. Fogyatékos és nehezen nevelhető gyerekeknek. Megmondom őszintén: soha többet.

Ma először éreztem úgy, hogy, lehet, jobb lenne itthon. Hogy szívesen maradnék anya, és intézném a saját kis dolgaimat idehaza. Hogy látnék realitást és lehetőséget ebben is. Hogy nem is vágyom már annyira a karrierre: főleg, hogy közel – távol esélyem sincs semmiféle szakmabeli állást megpályázni, de, ha lenne sem biztos, hogy nem csak az anyagiak miatt választanám inkább azt. Van, amit nem lehet megfizetni. És az ilyen dolgokat általában nem is fizetik meg. Egyszerűen elvárják, hogy hivatástudatból, kihívás utáni vágyból vagy ki tudja mi a szösz miatt, egyszerűen éhbérért műveljük. Nem szeretem az ilyesmit. Nagyon nem.

Szóval, hogy a jövő mit hoz, azt nem tudom... Azt azonban igen, hogy az én nagyszájú kislányomat ugyanolyan nehéz volt ma lebeszélni a csizmáról, mint ősszel felimádkozni a lábára. A téli sapkáról egyelőre nem hajlandó lemondani....reménykedem, holnap választ magának egy csinos kis baseballt, és Hello Kittyt elfelejtjük jövő őszig.... És abban is egészen biztos vagyok, hogy a szappankészítés a kisujjamon jön ki (mindenféle szempontból), de olyan még nem volt, hogy én valakinek nemet mondjak. Így aztán reggel – este készülnek a kecsketejes csodák – nehogy valakit megvárassak.. És, ha már itt tartunk, lehet játszhatnánk is egyet.... Még megálmodom...

2012. március 15., csütörtök

dolgozunk, dolgozunk...

              Mióta itt élünk, Világvégén, még soha nem volt annyira jó a föld tavasszal a kertben, mint idén. Hiába, a kemény, hideg tél mégiscsak jó volt valamire. Máskor jó sokat kellett dolgoznom, hogy a magok számára lakhatóvá tegyem, de most... valami gyönyörű. Szép mi?! Életemben nem gondoltam volna, hogy újságíró létemre a földnek fogok a legjobban örülni. Sőt... Mondtam a páromnak, hogy nőnapra (igen, utólag, mert persze nem volt ideje vásárolni...) ágvágót kérek. Hát, ide jutottam.......

Hatalmas udvarunk van – ahhoz képest meg pláne, amit egy ember rendbe tud tenni, és mondjuk még úgy is tartani. Ősszel még jól jött az avar, vastag takaróként védelmezte a virágaimat, na de most aztán van mit eltakarítani. Csaknem egy hete gereblyézem a gyümölcsös részét (na jó, volt benne esős nap is) – nem, nem azért, mert olyan hatalmas (cirka 60m2-ről beszélgetünk), de jó pár talicska elhordanivalót sikerült összegyűjtenünk. Bizony, többesszám, merthogy a gyermek is segédkezett... (Hogy ez a lány milyen szépen tud kapirgálni a lombseprűvel!) És persze amekkora segítség, annyira hátráltat is, mert 1. minden vackot elcipelne, leginkább azokat, ami neki túl nagy/nehéz, és minekutána nem bír vele, segítségért kiabál. Én meg jobb, ha abbahagyom a saját dolgomat, mert az övé sokkal halaszthatatlanabb. 2. a legszúrósabb/koszosabb/tüskésebb gazt kell megfogni, és nem győzöm mondani, hogy azt nem szabad, mert megszúr – így inkább én fogom meg, és már megint csak a saját dolgom csúszik...

Na, de most aztán rendben vagyunk, sőt gyarapodtunk is. Tegnap érkezett Anditól egy nagy csomó eltenni- és teremnivaló, szépen elültettük őket, megjelöltük külön táblával, hogy melyik az Andi málnája (nagyon kíváncsi leszek, milyen málnát tartanak ott – nem mondom meg, hol), névtáblát készítettünk Lánykával a rebarbarának is, jól látható, magas táblát, nehogy az uram kedvet kapjon füvet nyírni... A csicsókával még szemezek, keresem a legideálisabb helyet neki. Szóval igazi praktikus mindenfélét kaptunk, talán mondanom sem kell, nagyon örültem neki. Igyekszem meghálálni – meg nagyon vigyázni mindannyiukra.

És mostmáraztán lassan ideje nekiesni a kertnek (meg utána a mardék udvarnak), mert az idő szalad, a tavasz a nyakunkon (ezt bizonyítja a napi tíz tojás, amit a nyolc tyúkunk alól szedek össze, meg a flakonnyi tejcsi, amit Rozim ad nekem – jut eszembe, hogy fel volt háborodva a leányzó, mikor a Rozenyka tőgyéből folyó cuccra azt merészeltem mondani, hogy az tej! 'Na, ne már!'-csak hogy szó szerint idézzem.) 

2012. március 14., szerda

kellemes hétvégét

          Tegnap inkább nem írtam, mert már megint csak bosszankodni tudtam volna – most legújabban a biztosítóval vannak problémáim (KGFB, és nem is kicsik), már megint ott tartottam, hogy a felmenőiket emlegettem (pedig egyébként becs szó: nem szoktam, de most valahogy nagyon sok idióta emberrel hozott össze a sors, és úgy tűnik, fogytán a türelmem). Gondolkodtam is rajta, hogy lehet, velem van a probléma, de végül a társaság belátta, hogy ők hibáztak (jó nagyot), így visszatért a régi önbecsülésem, és már megint csak szitkozódtam magamban. És minekutána erős a gyanúm, hogy nem igazán szeretnétek hallgatni a minden és mindenki elleni lázadásomat, hát inkább ezt most megtartottam magamnak.

Mik is vannak felénk? Hát elsősorban nálunk is hosszúhétvége lesz – amit igazából mióta itthonélő vagyok nem igazán tudok élvezni. Mert hát itt minden nap egyforma – ráadásul a férfi munkájából és munkarendjéből kifolyólag nálunk hét közben is 'bármikor' lehet szabadnak, illetőleg ugyanakkor az is gyakran megesik, hogy hétvégén édeskettesben (hármasban) ülünk a papírok felett, és két nap alatt két fejjel, négy kézzel alig sikerül megcsinálni minden munkát. Hát, ez bizony ilyen – egyelőre úgy fest, most nyugodt négy napunk lesz.

Ma arra jöttem be a konyhából, hogy ezek ketten a fürdőkád mellett ülnek és horgásznak. Konkrétan mindkettőnek volt botja, szépen felszerelve, lógatták a pecát egy vödörnyi vízbe. Hogy mire vártak, azt nem tudom (tekintve, hogy haluk az nem volt, ami kapjon), de a gyermek azzal állt elém, hogy ANYA, AUTÓ, MEGYÜNK, HALACSKA. Annyira izgatott volt, hogy még a mondatot sem sikerült összetennie, közben fel – alá szaladgált, hordozta magával a horgászós dobozát, tele mindenféle kinccsel... szóval feltételezem, a négy napból legalább egyet horgászni fogunk. Ha nem fagyok oda, majd mesélek...

2012. március 12., hétfő

hétfő..

            Ez a nap néhol katasztrofikus volt. Nyúzós – húzós – kiakasztós. Egyszóval fárasztó. Apa a jól megszokott pesti turnén van, a gyermekkel húzzuk egymás idegeit reggel óta – leginkább ő az enyémet. Pedig most még jó napja van, mert legalább csendes. Látnátok, ha itthon van az apja is, ezek ketten elszabadítják a poklot is...

Az azthittemfélórásbevásárlásból egy után értünk haza (nyolckor kezdtük), volt benne bosszankodós rész (mikor a tüzépteltepen direkt elmondtam a csávónak, hogy mindjárt teszek a csomagtartóba takarófóliát, addig ne rakja már bele a zsákos szenet – de persze belerakta, a koszos: konkrétan fekete folyós cucc volt rajta-felével lefelé. Mondom neki, ne a sáros felével lefelé már, erre azt mondja, ááááá, csak a szén folyt rá másik zsákból. Hát szó szerint lek....ztam a rokonait, délután meg sikáltam a kárpitot a csomagtartóban.). Ellenben vettem nagyon szép holmikat a házunkba – megint fillérekért... A kincsesszekrényem kezd megtelni, nagyon várom már, hogy eljöjjön az én időm:)

Aztán..vettem a Jyskben egy ilyen kütyüt – 5 portörlőt adnak meg egy szárat hozzá 200 pénzért. Baromi jó. Annyira puha, annyira felszed minden port – szöszt, ráadásul még a tévét is szépen letakarította, amivel mindig gondom van....igen, az LCD-t nem nyomkodjuk – súroljuk...

Ja, és életem első házi tésztáját is sikeresen elkészítettem – bár néha azt kívántam, bárcsak lenne még egy kezem hozzá, de valami fantasztikus lett. Soha többet boltit. És! Az eddigi sikerekhez képest aprócska tétel, de eladtam a meskán az első néhány szappanomat – és úgy örülök neki, mint kiskutya a farkának:) nem is tudom... azt hiszem az érzés hiányzott évekig, hogy valamiben jó vagyok, hogy sikeres, hogy jól csinálom a dolgom. És nekem ez a legnagyobb öröm....hogy megint fontosnak érzem magam – a társadalom megbecsült tagjának:)

2012. március 11., vasárnap

esküszöm: nem értem

            Az én kiscsaládom elég válogatós. Na, nem az alapanyagokkal van problémájuk, vagy az ízekkel, mindent megesznek, ha éppen kedvük van hozzá. Egy idő után rájöttem, hogy nem kérdezgetni kell őket, hanem úgy tálalni az ételt, hogy kedvet kapjanak hozzá. Aprócska furfang, de mennyivel könnyebb dolgom van így velük... Receptekért (némi újdonság sosem árt), vagy ételfotóért szívesen látogatok gasztroblogokra. Nem tudnám mindannyiukat felsorolni, gondolom, ti is pontosan tudjátok, kit keressetek fel egy péksütiért, egy mézesért, egy tortáért, egy krémlevesért vagy kenhető zöldségkrémért, savanyúságért.... Nekem is itt sorakoznak a könyvjelzőkben, szívesen nézelődök náluk. Egyet kivéve. Rá nagyon haragszom.

Egy túrótortával szemezek idestova lassan egy éve. Gyönyörűt találtam nála, tudtam, ha ilyet készítek, mindenki nyalogatni fogja a szája szélét, és tukmálás, meg mellébeszélés nélkül kérnek majd belőle. Elkészítettem. Nem olyan lett. Gondoltam, biztos elrontottam valamit (pedig ezeréve vagyok a konyhában, olyan még nem volt, hogy pontos recepttel ne menjen valami, főleg nem süti). Ízre nagyon finom volt, csak a látvány.... Az a hófehér túró, tetején a gyümölcsréteggel. Az nem lett olyan. Sebaj. Először a két bitang kutyánk falatozta jóízűen. A második próbálkozást ismét Kajla díjazta elégedetten, a harmadiknál már sírni tudtam volna.

Aztán gondolkodni kezdtem, és rájöttem, hogy, ha fene fenét eszik sem értem, hogyan lehet az ő huszonpár deka túrója még mindig gyönyörű hófehér, mikor hat tojássárgáját kevert bele. Fizikai lehetetlenség. Nézegetni kezdtem a többi bejegyzését is. Mindig kifogástalanul tökéletes képek, pontos receptek, egy – egy aprócska hibával, hogy tuti ne legyen a tied ugyanolyan. Találtam másoknál is fellelhető receptet, ami szó szerint közzététetett, csak az egyik hozzávalóból írt tízszeres! mennyiséget...

Szóval nem értem... Hogy miért jó ez így.... Elég lenne, ha azt mondaná: családi recept, és megtartja magának – megérteném, sőt a fotókért meg is dícsérném. Na de így.... Annyi csalódást okozott... És persze megbántás nélkül – nem teszem közzé az illető nevét. Nem tisztem másokon bíráskodni. Egy biztos: az én bizalmamat elvesztette, így csupán távolról olvasgatom, ahogy mások ajnározzák a nevét, én pedig még a bloglistámra sem tartom érdemesnek. Fura időket élünk...

2012. március 10., szombat

remembering

            Apró tappancsainkkal csattogtunk végig Pöttyös mamáék járdalapjain. Sietni kellett, mert a tűző nap úgy felforrósította őket, hogy majd hozzájuk sült a vékony bőrünk. Mellettük valamiféle számomra ismeretlen virágok nyíltak – már amelyiknek szerencséje volt, és megúszta a felpuffadt fehér bimbók kidurrantását. Pöttyös mama olyankor mindig lelkünkre beszélt, mert azokból aztán többet nem lett virág....

És tornáztunk eső után a vizes fűben. És flakonhajókat készítettünk a nagypapa bortermelésre félretett petpalackjaiból. És dédinek ajándékot gyömöszöltünk lisztgyurmából. És volt társasjáték, meg járdarajz, meg nyomda – Vízipók, csodapókos:) És érett a málna. A köszméte. Az eper. Tömtük, ahogy belénk fért. Délután Béla bácsiékhoz vettük az irányt, kisbocit simogatni, meg túrót, tejet hazacipelni a másnapi palacsintához, madártejhez. És minden nap járt fagyi, meg reggelire vajjal kent molnárka – azóta sem ettem sehol olyan finom puha molnárkát.....

És este nem lehetett velünk bírni – hajnalig szöszmötöltünk, meg csacsogtunk a belső szobában, ha néha elhallgattunk, hallhattuk a papa horkolását – a mai napig nem tudom, hogyan tudta Pöttyös mama elviselni olyan közelről... És a nyarak mind tovaröppentek. A gyerekek szétszéledtek, csak megmosolyognivaló emlékek maradtak – és ahogyan molnárkát sem ettem soha többet, mezítláb sem tébláboltam azóta.... Ferivel időnként még egymásra nézve összemosolygunk, és pontosan tudjuk, hogy valamelyik gyerekkori butaságunkon jár az eszünk... és az utolsó mondatomat ezúttal megtartom magamnak – leírnám én szívesen, de attól tartok, nicsenek rá szavaim... talán, azt hiszem, ez szavakkal nem is elmondható.... de biztos értitek...

2012. március 9., péntek

magamra ismertem :)

igen, ez olyan abszolut-én.
nem, nem az enyém sajnos - még szemezek vele egy darabig, csak, hogy biztos nagyon akarjam..... a felső sarokban olvasható az eladó neve, ha esetleg másnak is megtetszene....

2012. március 8., csütörtök

helyzetjelentés

Látjátok az apró zöldeket a középső cserépben? Bizony, a tárkony dugta ki először a buksiját, de már leskelődik a kapor és a kakukkfű is. A medvehagymák meg egyenesen az égig érnek (de legalább is súrolják a bő húsz centit). A kert határozottan száraz, ki lehetne lakoltatni  pár vetőmagot, de nagyon hideg van még nekik. És ahogy elnéztem, április végéig nem is nagyon mutogatnak tíz fok felettit. Minimum.


A jólnevelt kutyáink mellé (nem vicc, többen jöttek már  megcsodálni őket, mert híre ment a faluban, hogy micsoda ebeink vannak – minekutána kézjelekkel is kommunikálnak és nem kell szétordítani a torkunkat, hogy megcsinálják, amit akarunk, illetőleg pontosan tudják a határainkat, úgymint kiszaladnak az utcára – mert szabad nekik – de nem mennek tovább a telek két szélénél, akkor sem, ha egy lépéssel arrébb kergetnivalójuk lenne és hasonlók) idén a lányunkat is be kell idomítanunk, mert egyenesen sorscsapás a virágoskertemnek – gyanítom, a veteményesben sem fog jobban a sorok közé lépni. Pedig az aprócska lábaival nem is lenne olyan nagy kunszt elkerülni a kandikáló hajtásokat….

No, de ne akarjunk sokat – már annak is örülnék, ha első lépésként rendesen enne, mert úgy fest, belekezdett a nagy tavaszi fogyókúrába (vagy a látta a fényevőtanfolyam hirdetését). Én már annak is örülök, ha egy fél kekszet vagy banánt bele tudok tukmálni, a főtt étel pedig álmaim netovábbja.

Éljenek a nők!

Röviden, tömören: megleplek, ha szeretnéd. vilagvegiszappanok.blogspot.com

2012. március 6., kedd

hm...

Arra gondoltam, tavasz ürügyén, meglepem magam egy üveggyűrűvel. Bújtam nagyban a meskát, szebbnél szebbeket találtam (némelyiket nagyon jó áron), aztán szembe jöttek velem a textilgyűrűk, a gyurmagyűrűk, a gombgyűrűk.... Jaj, mi lesz most velem?!

2012. március 5., hétfő

bosszankodom (egy kicsit)

             Úgy fest, befellegzett a kovácsoltvas kapunknak. Férfi már egy ideje le akarta cserélni, de ezidáig teljes mellszélességgel álltam ki a tekergőző – csavargáló fém mellett, egyfelől, mert tetszik, másfelől mert nem bírom a bezártságot. Nem, nincs klausztrofóbiám (abból a szempontból legalábbis, hogy még soha nem kaptam rohamot egy liftben, vagy hasonlók, de mondjuk az már nagyon zavar, ha be van csukva a szoba ajtaja, vagy nem nyithatom ki a konyhámban az ablakot...), de szeretem, hogy át lehet látni a mintáján, és nagyobbnak tűnik a tér.

Hétvégén azonban a szomszéd kihúzta a gyufát, és beláttam, hogy igenis leskelődős – kukkolós világvégiek vesznek minket körül. Nem, semmi különlegeset nem tartunk az udvarunkon, sőt, mióta parkosítottuk határozottan semmi feleslegeset nem engedek ott letenni, de a magánélet az mégiscsak magánélet. És vannak dolgok, amikhez az égvilágon semmi köze senki másnak, akkor sem, ha semmi egetrengető nincs benne. Szóval, mikor kiderült, hogy kukoricás szomszéd azért használja gyalogosan a mi kocsibeállónkat, mert akkor szemtől – szembe kerekperec tud leskelődni az udvarunkba, akkor (nem, nem mondtam, hogy 'Hülye fasz, mit kell leskelődni?! Foglalkozz inkább a saját dolgoddal, meg jó lenne, ha a mezsgyehatárt jelző karót vennéd észre, ahelyett, hogy a veteményemre szórod a hülye kukoricádat!' Már csak azért sem, mert nem szokásom így beszélni, sem vele, sem előttetek, így simán csak félhangosan gondolkodtam.) elhatároztam, hogy beadom a derekam. Legyen zárt kapunk. A férfi ki is nézte hozzá az anyagot, meg meginterjúvolta Sógort, hogy mikor érne rá összedobni a két szárnyat meg a kiskaput, úgyhogy nem húzzuk sokáig a dolgot. Bye-bye kovácsolt tekergincek...

2012. március 4., vasárnap

hiába.....tavaszodik.....

                  A konyhámban dugdosom őket. Igen, egész kincsesszekrényem van. Olykor kinyitom az ajtaját, megnézegetem mind. A színeket, a formákat, nyugtázom mi kellene még. Elgondolom, melyik – hova kerül majd, és gondolatban minden szépen összeáll, mire eljön az ideje, hogy előadjam őket.

Tavasszal mindig rámtör a lakásújíthatnék. Persze, egyfelől azért, mert még koránt sem tökéletes otthonunk minden zuga, másfelől meg, mert nőből vagyok, vagy mi a szösz, persze, hogy vágyom az új dolgokra. Nézelődök a neten, eltervezem, milyen stílust szeretnék idehaza kialakítani, és, ha találok egy jó cuccot hozzá, azt megveszem. Hónapokig gyűjtögetem a kincsesszekrényben, mikor elérkezettnek látom az időt a változásra, akkor egy-kettőre mind kikerül a már jól kifontolt helyére. Vadiúj otthonunk lesz anélkül, hogy egyszerre kellene nagyobb összeget kiadni rá... Már csak azért is, mert a legjobb leárazások év elején vannak....

É hogy hogy jött ez most ide? Annyira jó cuccokra bukkantan a Jyskben meg a Müllerben....fillérekért.... Még egy orchideára vágynék (mondjuk már jó régen sóvárgok utána), de úgy fest, elég kényes növényről van szó...kétlem, hogy szeretne nálunk...

2012. március 3., szombat

na, tessék...

          'Veszek majd neked másik birkát!' Előbb tágra nyílt szemekkel figyelt, majd láttam, hogy az álla is leesni készül. Nem is tudta, hogy kérdezzen rá... én meg nem is tudtam, hogy mondjam... Napok óta hallgatom, hogy legyen már belőle pörkölt, én meg napok óta halogatom, mert rajta kívül senki nem szereti köreinkben. És nekünk igencsak szűk köreink vannak ebédidő tájt...

Szóval bedobta a kulcsot, az ötkilós csomag meg gyönyörűen kiolvadt, és megromlott amíg én nem jártam a közelében. Márpedig ritkán járok arrafelé... Így aztán csak a birkahusi bánta, meg néhány tavalyi halacska – na meg persze az uram, aki úgy vágyott rá...

Ez a szerencsétlen hűtő nem húzta sokáig – öt együtt töltött év után magunkra hagyott... köszönhetően a folyamatos áramingadozásnak. (a férfi ki is nézett vmi kütyüt, ami majd segít a dolgon, mert, ha így haladunk elég költséges év elé nézünk...) Egyébiránt meglepően jól fogadta a hírt, bár valószínűleg rosszabban esett volna mindannyiunknak, ha nem lenne másik..

2012. március 2., péntek

Mától

vilagvegiszappanok.blogspot.com

ha én ezt a klubban elmesélem!

      Azt hittem, dobok egy hátast, mikor a férfi hazaállított ezzel a kütyüvel, meg azzal az infóval, hogy 1200 pénzért vette a török piacon. Apám! Olyan régen szerettem volna már egyet, na, de ennyiért! Rögtön mondtam, vehetett volna kettőt is, ő meg, hogy most már aztán házi legyen a túrós tészta......!