Nem tudtam, nevessek, vagy komolyan elbeszélgessek vele, mikor meghallottam. Ugyan tartalmilag nem volt felismerhető, de a hanghordozása egyértelművé tette: ő bizony káromkodik. Basszus, még nincs három sem.
A sztori azzal kezdődik, hogy Lányka igencsak önállósította magát mióta lecseréltük a bejárati ajtót. Persze, a régi fa nyílászáróhoz képest ezt aztán pofonegyszerű nyitni – csukni, gyakorolja is rendesen. Tegnap kétszázszor játszotta végig a kinyitom – elköszönök – kimegyek – becsukom – kinyitom – bejövök – köszönök folyamatot (a szám ne tévesszen meg senkit, nem pontos, ennyinél hagytam abba a számolást).
Na már most, ha már egyszer ki akar menni, akkor ugyebár cipőt is kell húzni (idehaza a hagyományos kis gumipapucs/szandál használatos jóidőben) – és minekutána én meguntam mindig ráadni – levenni, ő meg megunta, hogy várni kell rám, míg aktuális teendőmet abbahagyom és a lábbelit ráaggatom, hát jobbnak látta, ha egyedül veszi fel a cipőt. Ja, hogy fel tudja.... Gondolom, eddig csak a lustaság fájt...
Ma reggel egyszer azonban kacsalábra sikeredett. Mondtam neki, hogy húzza le és cserélje meg őket, mert így nem lesz kényelmes.... Csakhogy a cipellők nem akartak lejönni a beleerőszakolt lábacskákról – ekkor jött a káromkodás... Mint a pereces, mondta – és ugyan csak sejtem, hogy mit, na de na.... Nem kéne. Mondtam is rögtön az apjának, jobb lesz, ha vigyázunk a szánkra, mert itt már minden ragadós.... És megesik, hogy kiszalad...
Volt azonban valami igazi szívmelengető is a mai napban: az eddigi 'mam' helyett ma először mondta, hogy 'anya'. Jaj, hogy nekem milyen okos lányom van... És hogy mennyire szeretem...
