2011. december 31., szombat

gemenci tűzdelt comb lencsefánkkal

            Recepttel jöttem, méghozzá mindjárt kettővel. Egy izgalmas hús – és – mártás kombóval (igazi ünnepi lakoma!), és egy lencsefánkkal, ami máshoz is bátran társítható, és a lencsenemevők is szívesen fogyasztják – legalábbis nálunk. A hozzávalók első olvasatra nem igazán passzolnak össze, sőt: eszembe nem jutna társítani őket – de a végeredmény frenetikusan finom lesz, garantálom.

Szóval, ott kezdődik a dolog munkás része, hogy szükség lesz egy darab szép sertéscombra – én a dió részéből terveztem elkészíteni, egészen addig, amíg ki nem nyitottam a fagyasztó ajtaját. Megláttam a sokaságot – amiről fagyos állapotban lehetetlen lett volna eldönteni, hogy dió vagy nemdió, így aztán szimplán kivettem egy szép darabot – hármunkra cirka hetven dekát számoltam (gondolva a férfira, aki ha nem szed azonnal kétszer, akkor tuti később csap rá újra). A kiolvadt husit bevagdostam – mintha szeletelném (ujjnyi vastagon), csak nem vágtam teljesen át a húst. A résekbe két – két szelet bacont tettem, sóztam, és lisztbe forgatva elősütöttem.
előtte...


A fennmaradt zsiradékon megpirítottam egy fej hagymát, egy szál répát, egy kis zellert, egy almát, egy narancsot (na erre mondtam az előbb, hogy magamtól tuti nem raknám össze). Felengedtem vízzel, került bele egy kis doboz paradicsompüré, só, bors, kakukkfű, borókabogyó, és visszatettem a combot (jó félig lepje el a lé) párolódni, fedő alatt. Az elpárolgott folyadékot vörösborral pótoljuk. Kell neki idő – de mindeközben el lehet készíteni a mártást: őszibarackot (konzerv is tökéletes) kevés vajra dobunk – nyugodtan lehet nyomkodni, keverni – ha puha, úgyis leturmixoljuk, a tűzre visszatéve cukrozzuk (nem túl édesre), és tejszínnel megfelelő sűrűségűre hígítjuk. Na, és most jön a csavar a dologban, ugyanis a barackhoz két kimagozott, vékonyan felszelt csilit keverünk.

A fánkhoz fél zacskó lencsét megfőztem sós – babérleveles vízben, leszűrve hozzákerült egy kisebb tojás, tizenkét deka liszt, egy kávéskanál sütőpor, egy deci tejföl – és szigorúan fél óra pihenést írtam neki elő, hideg helyen. Bő olajba - két evőkanál segítségével - szaggattam, lefedve sütöttem ki őket. Hát, lencse íze az nem nagyon van – ellenben kívül ropogós, belül finom puha – az íze meg?! Hm..
utána...

Garantáltan egyszerű elkészíteni, az én konyhámban egyszerre készült az ebéd, a gyermeknek bolognai, karamell flan – desszert gyanánt, és még a töltött káposztát is bekészítettem a cserépedénybe. A mosogatásról meg nem is beszéltem. Szóval nem egy ördöngösség... 

2011. december 30., péntek

nagy lett

      Néhány héttel ezelőtt vettem észre az első jeleket. Apróságokat, mint, hogy nem akar velem jönni reggel a boltba (azért kindertojást, azt hozzak), nem örül neki, ha csak úgy napközben felkapom és megölelgetem. Nem akar puszit: se kapni, se adni. Önállóbb is lett. Sokkal. Mindent egyedül akar, próbál, már nem hisztizik azon, ha nem sikerül azonnal. Majd másodjára vagy harmadjára fog. Természetes, hogy újrapróbálja. Akár sokszor is.

Ma iszonyatos balhét rendezett, mikor segíteni akartam felvenni a pulcsit. Apával egymásra néztünk – titkon jót nevettünk a csapkolódó gyermeken – és próbáltunk jól reagálni a helyzetre. Így aztán magának választott ruhát, szó nélkül felöltözött, és minden rendben volt.

Apám, hogy ez a lány mennyit változott! Igazi, saját véleménnyel rendelkező nempöttöm. Kezd felnőni. Immáron nem mindenáron velem. Már nyugodt szívvel várom az óvodát – nagy lett, elég nagy....

2011. december 29., csütörtök

:(

           Hegyek és völgyek váltakoznak az életben. Az enyémben is. Úgy érzem, most egy hatalmas hullámvölgy kellős közepén ücsörgök. Csak ez az aprócska pöttöm lány tartja bennem lelket – meg a tudat, hogy lesz még jobb is. Hát, lehetne már.....

2011. december 28., szerda

Vízicsíbor

        Nálunk a víz most tabuszó. Lányka egyértelműen a medencével társítja, és, tekintve, hogy a közeljövőben nem fogunk egyhamar fürdeni, hát jobb, ha nem feszegetjük a húrt. Így aztán most erős szinonímahasználatba fogtunk, jobb híján.
ez a hagyjatok már békén a fotózással - pofa


abszolut-biztonság: elsüllyedni már nem fog


Egyébként haláli volt a gyerek: nem értettük, miért mutogatja, nyomkodja folyamatosan a szemét a medencében. Majd leesett végül, hogy több gyereken volt úszószemüveg – ő meg szimplán nem ismerte a szót. Persze mi nem vittünk magunkkal. Ezt a nemúszószemüveget a játszókuckóban találta magának, nagyon boldog volt vele. Vacsorázni is ebben jött, tegnap a hazaúton is folyamatosan viselte, most is a nyakában lóg..... ( mi meg egy nagycsomó homokozóformát hagytunk ott érte cserébe – úgy látom, megérte)

2011. december 26., hétfő

folyt.köv.

               Jóleső fáradtsággal ültünk be a hüttébe egy forró teára meg némi harapnivalóra. Akkor még nem voltak egyéb tüneteim. Mikor levettük a bakancsokat, már éreztem: nem létező izmaim is fájnak, vetkőzésnél meg már abban is biztos voltam, hogy ezekből a piros foltokból egynémelyek előbb – utóbb zöldek, esetleg kékek is lesznek.....

Az időt nem mondanám fergetegesnek, a pályát sem. Félidőben már szemetelt az eső, de biztos nem ez volt az első zápor a napokban, mert igencsak jégen csúsztunk hó helyett. Ezért lettek zöldek a csakpirosnakvalók.

Lányka nagyon lelkes volt első pillanattól: ügyesen húzta a lábbelit és csatolta a lécet. Baromi jól állt neki. És abszolút profin utánozta a síiskolás gyerekeket. Bő egy óra múlva már mondogatta, hogy fáj a lába, visszakérte a csizmát. Sebaj, jövőre majd többet síel.



Nekem abszolút bejön ez a sport – apa szegény nem nagyon tudott igazán jót csúszni, mert a kis pálya túl kezdő volt neki, a nagy meg baromi meredek és hosszú. Lányka pedig türelmetlenül szajkózta, hogy fürödni akar.... Ez utóbbit viszont totálisan megértem: a szállodánk annyira gyermekbarát, hogy egyenesen nekik tervezték szerintem. Végre egy olyan hely, ahol a kicsik is jöhetnek a nagymedencébe, mert nem csak fagyoskodnivágyó úszóknak szánták, és a 'kis medencéből' sincsenek kitiltva a szülők, mert felfogták, hogy a gyerekek a lehető legritkábban akarnak egyedül játszani a vízben. És persze mi is így érezzük biztonságban a porontyunkat. Érdekes módon minden helyzetre fel vannak készülve: vannak fix vízköpő játékok a vízben, csúszda – nekünk pont méret, tartanak egy nagy csomó úszógumit, karúszót, labdát és egyebeket. A víz jó meleg, a nagymedence kicsit hűvösebb, pont kellemes, tele csobogókkal, maszázsrészekkel, örvényfolyósóval, barlanggal, amelynek a száját időnként vízesés fedi be, és hatalmas akváriummal, benne úgyszint hatalmas halakkal....







 És akkor azt még nem is említettem, hogy óvoda-méretű játszókuckót alakítottak ki, ahol minden játékból legalább három – négy darab van, nehogy összecsapjanak rajta a pöttömök.... Szóval, ha valaki gyermekestől nyaralna....... ezt hívják ideálisnak....

Csak párnát hozzatok magatokkal, mert az éjszaka majd kitört a nyakam...
ui. sóbarlangról, masszázsról, jakuzziról és hasonló finomságokról ne várjatok képet: Lányka egyértelműen a vízbe parancsolta a családot. nincs apelláta

2011. december 25., vasárnap

nemkarácsony

             Tudom, nem nagyon illik ilyenkor másról írni. De én már annyira túl vagyok az egészen, hogy semmi nagy hacacárét ne várjatok tőlem idén. Nincs fotó fáról, ajándékokról. Semmi különleges családi recept (legalább jövőre lesz mit bejegyeznem), semmi dalolászás.

Időtlen időbe érkeztünk ma. Semmi tél, semmi hó. Még az időjárás is kacérkodik a naptárral: gyönyörű, szikrázó napsütésben utaztunk szinte végig. Na jó, néhol még deres az autópálya, de ennyi. Átléptünk egy megyehatárt, kettőt, hármat, négyet. Talán nem volt több.

Kipancsoltuk magunkat – bár ezzel a megállapítással Lányka biztosan nem értene egyet. Kijátszottuk magunkat a kuckóban – igen, biztos most is élne a vétójoggal. Na de most aztán készülünk jól belakmározni.... Holnap pedig sílécet húzunk, és irány a pálya. Ha egészben megússzuk, mesélek majd többet – mert igencsak frankó gyermekbarát helyet talált már megint nekünk apa – potom pénzért...

2011. december 21., szerda

a'sszem, ezt hívják sikerélménynek

         Tanítani nagy felelősség. Jót és jól továbbadni. És én ebbe a világba csöppentem néhány héttel államvizsga után. Élveztem minden percét. Rohantam hozzájuk órára, és velük valahogy mindig repült az idő. Szerettem, hogy én nem vagyok begyöpösödött állandóangyereklekiabáló felnőtt. Hogy fiatalosan, energikusan és szakszerűen álltam a dolgokhoz. Szerettem, hogy szeretnek.

Lediplomáztak az első újságíróim. És én baromi büszke vagyok rájuk – akkor is, ha most megint nehezebb lesz munkát találnom a sajtópiacon..... :) Remélem....hiszem... na jó, tudom: hogy valami közöm nekem is volt ahhoz a keményborítóshoz. Úgyhogy most elérzékenyülten pötyögök itt nektek, mert nagyon visszavágynék közéjük....de most valami új kezdődik. Nekik is, nekem is. Szóval, srácok, kívánok nektek minden jót, és nehogy meglássam, hogy valaki összekeveri a mindennapot és a minden napot. Mert erre még mindig allergiás vagyok...

2011. december 18., vasárnap

beleszerelmesedtem

Pedig nem indult könnyen a közös jövő. Mindenáron gubancolni akart vagy szaggatni. Többszöri nekifutás után a minap megfogadtam: most addig nem kelek fel, amíg be nem állítom. Ráment egy pár órám a szervizelésre, de megérte. Elválaszthatatlanok lettünk. Szívem szerint egész nap mellette ücsörögnék. Annyi mindent akarok varrni, hogy összeírni sem tudnám. Annyira egyszerű, annyira könnyű, annyira kreatív.

Délután egy bő óra alatt összedobtam egy igencsak extrán szabott farmerszoknyát – gondolom, mondanom sem kell: kézzel napokig dolgoztam volna rajta. Ezeket a kis díszítővarrásokat pedig egyenesen imádom.... Valaki mentsen meg, vagy szakmát váltok :)

2011. december 17., szombat

pont ma

Éppen négy éve. 2007. december 17-én ilyentájban döntöttük el, hogy gyermeket szeretnénk. Egy aprócska erszénylakót, akivel teljes lehet az életünk. És hogy mi minden történt négy év alatt?! Hááát......
voltunk nagyon aprók és nagyon álmosak...

ahogy cseperedtünk babakacajjal telt meg a ház...

bezony ám.... már fogunk is van...

apa sapkája azóta is nagy kedvenc...

igen... saját véleményünk is alakult...

játszottunk úton - útfélen...

igazán jószívűek lettünk....

a Tiszát is teszteltük....
és időközben ilyen nagyok lettünk..

És minden egyes nap hálát adtam a Sorsnak azóta és ezután is..... hogy ők ketten vannak nekem...


 

2011. december 16., péntek

karácsony helyett..

           A mi életünkből idén kimarad a karácsony. Vagyis ez így nem igaz – inkább csak túl vagyunk már rajta. Mind lelkileg, mind ajándékilag. Teljesen máshol jár az agyam – már régen a jövőéven gondolkodom, tervezgetek, szövögetek (remélem, nem csak álmokat...). Az ünnepek alatt meg majd síelünk egy jót a gyermekkel (már, ha lesz hó....ajánlom, hogy legyen, mert Lányka nagyon készül...), meg nagyokat pancsolunk a medencében. A vacsorához szépen felöltözünk és élvezzük, hogy semmi főzés, semmi mosogatás, semmi bájcsevegés olyanokkal, akikkel nem is szeretnénk igazán együtt lenni. Most jobban esik hármasban...

Így aztán nagy örömmel olvasgatom mások beszámolóit a készülődés lépéseiről. Nézegetem, hol – milyen díszek, ajándékok készülnek, várom a kedvenc receptek lejegyzését. Ezekkel idehaza már végeztünk. Sok – sok olyan dekoráció van, ami fel sem került (sebaj, jó lesz jövőre), ajándékokat sem gyártunk most saját kezűleg (na, de majd ha Lányka oviba megy, biztos igényli majd itthon is a barkácsolást), és a jóelőre megálmodott sütemények közül is csak bejgli fog készülni, meg esetleg néhány apróság, amiket magunkkal viszünk a nagyszülőkhöz szenteste.

Díszek helyett mutatok néhány Jutka által készített csodát – a teljesség igénye nélkül (mert a többiek már megtalálták a helyüket).... Itt is köszönöm őket – nagyon...




2011. december 14., szerda

esti összefoglaló

Az esti altatásnál tutira veheted, hogy:
  • a hosszú percek óta tartó síri csend nem azt jelenti, hogy elaludt a szemedfénye. Pusztán várja, hogy kifelé indulj, és lecsaphasson rád.
  • osonás közben biztosan ropogni fog a csípő-/térdízületed, illetve recsegni a világosban sohasem recsegő padló.
  • életed másik fele két szobával arrébb akkor nevet hatalmasat valami számodra nem érthető poénon, mikor már kinyitottad a gyerekszoba ajtaját.
  • a lépések felénél tör rád a köhögés/tüsszögés.
  • a gyermeked ágya mellett átgubbasztott percekben legalább háromszor eszedbe jut, milyen jó lenne, ha tudnál teleportálni.
  • és, ha végül sikerrel jártál is, a drága holnapra megint valami újdonsággal rukkol majd elő, hogy ne legyen olyan egyszerű ágyba kerülnöd.

2011. december 13., kedd

gyermekszemmel

  A stefánia vagdaltomnak most két napra volt szüksége, hogy elkészüljön. Na igen, tegnap a hagymáig jutottam, amikor is érkezett a futár. És ha már ideért, gyorsan össze is szereltük. Karácsonykor úgyis csak néhány órája lenne játszani benne.

Ilyen biztos még sosem voltam ajándékban. Áttúrtam az internetet, telefonáltam, leveleztem, fórumokon olvasgattam – a tökéleteset kerestem. Aranyáron mérik. Legalábbis idehaza. De, ha türelemmel kivárjuk a tizennégy napot, Lengyelországból, a gyárból közvetlenül féláron meg lehet szerezni. Nos, megérte a várakozást. Mutatom.
itt még a reggeli is finomabb


és persze az ő házát is fel kellett díszíteni az ünnepekre

Nagy volt az öröm, egész nap benne kellett játszani – egyébként mindhárman kényelmesen elférünk odabent, mondjuk apával az első együtt töltött óra után igyekeztünk meglépni. Több – kevesebb sikerrel. És lássatok csodát (én is azt láttam), gyönyörűen végigalussza benne az éjszakát..... Álmaim netovábbja.

2011. december 11., vasárnap

Fürdőszobai szösszenet

Készítem az ollót. Lányka megnézi a kezeit, nyugtázza: biztosan nem a körmét akarom vágni, mert azt már délután megejtettük.
-Áááááá, a hajam... A hajam, az jó.
Nyugodtan kivárja, míg megnyirbálom a már a szemébe lógó frufruját. Majd közlöm:
-Akkor most megmossuk.
-Jó, de ne a hajam!

2011. december 10., szombat

az első tökéletes

Emlékszem, szinte az utolsó percig dolgoztam. Csütörtökön tízkor álltam fel az íróasztaltól, hánytam be mindent a fiókjába és rohamvást távoztam, mielőtt még valamit rám sóznak. Megcéloztam a portékáit a szomszédságban kínálgató Pennyt, meg szemben az aprócska ajándékboltot – ami csöppke mérete ellenére mindig rejtegetett valamit számomra. Valamit, amire nem tudtam nemet mondani. Lakásdíszek, csecsebecsék, bögrék, vázák és miegymások sorakoztak benne mindig, a kerámiákhoz fűződő örök szerelmemről pedig már korábban meséltem. Nincs mese, abban a boltban mindig elvesztem.

Estére vártam haza, tudtam, magával hozza az akkormégnevenemvolt kölyökkutyát, akire már olyan régen vártam. Tökéletesre szerettem volna mindent: a dekorálást, a vacsorát, a bejglit. A színeket, a fényeket, az illatokat. A hangulatot, az indulatot, a csodavárást.

Tudtam, nem szereti a karácsonyt. Szerette volna letudni a kötelező ajándékátadással és kész. Munkát vállalt végig az ünnepekre, ez az egy este volt az én nagy esélyem. Visszacsempészni az életébe a karácsony igazi lényegét. Nem, nem az ajándékozást. A többit.

Belépett, kezembe nyomta a papírdobozt, és visszafordult a lépcsőn. Percek múlva egy hatalmas fenyőfával kopogtatott az ajtón, hogy 'na, akkor díszítsünk!' És elcserélte a karácsonyi munkát, szilveszterre pedig síelést szervezett. Hármasban térdig hóban (bár az akkor már Kajlának keresztelt négylábúnak inkább nyakig ért az a fehér suba).

És azóta is szereti. És azóta is szeretem. És azóta is várja. És azóta is készülök. Nehogy egyszer elmúljon a varázs. 

2011. december 9., péntek

huh...

     Mint egy félig halott zombi. Konkrétan úgy érzem magam. Bár most így belegondolva, nem is vagyok annyira biztos benne, hogy ez létező kategória, hiszen a zombi egyébként is félig halott. Legalábbis csekély mértékű filmes ismereteim szerint.

Négy napja. Reggeltől estig. Kint. Hidegben, szélben, esőben. Na de hát Világvégén muszáj disznó(ka)t vágnia az embernek, ha húst akar az asztalra: igen, egyrészt mert teljesen más mint a bolti – ezek a cocák még csak kukoricát láttak meg friss zöldséget, másrészt, mert hát nálunk nincsen bolt. Húsbolt. A szomszéd faluban akad egy, de több ízben volt már szürke és büdös náluk a nemszürkénekésbüdösnekvaló, így megköszöntük. Köszöntük, nem.

Mindenesetre túl vagyunk rajta. A fagyasztószekrény dugig hússal, a két hűtő roskadozik a kóstolóktól – igen errefelé még divat, kisütöttünk jó nyolcvan liter zsírt, nem számoltam, mennyi tepertőt, és a ládákban sorakozik a füstölnivaló. Írd és mondd tizenöt tábla mangalicaszalonna, sonka és egyéb nyalánkságok, a kolbászok már a füstölőben csüngenek, szóval a következő néhány napra még van programom.

Mindemellett besokallva az egész ünnepesditől, úgy döntöttünk idén a karácsonyi vacsorák és vendégfogadások kiadásait átcsoportosítjuk, és az ünnepeket édeshármasban töltjük egy wellness szállodában. Tartozunk egy alapos gyermeklélek-gyömöszöléssel Lánykának, mert szegénykém elég hamar megunta a folyamatos nyüzsgést, és rövid távon száműzte magát a szobájába. Nem sok időnk volt rá most ebben a néhány napban, pedig a pöttöm még éppen csak kigyógyult a bacikból. Köszönhető ez annak, hogy sikerült végre megfelelő gyógyszereket találnom neki – mert az eddigi nagy mennyiségben használatos szuszpenziók mindenre jók voltak, csak lázcsillapításra nem (arról már nem is beszélve, hogy egy a fájdalomtól és láztól (meg egyébként is) üvöltő gyermekbe belediktálni őket vagy félrenyelést és fuldoklást eredményeztek, vagy a további ordítástól szimplán hányást), és bizony nagyon sokszor csak hűtőfürdővel tudtuk csillapítani a csillapítanivalót. Az pedig – lássuk be – sem nem kényelmes, sem nem praktikus, legalábbis én nem szívesen rángattam ki az éjszaka közepén az ágyból meg a pizsamából, hogy lehúzzuk a hőt. Na, de most aztán nagyon ügyesen viselte a dolgokat a szívemcsücske, tegnap este már meg volt sértődve, mikor mondtam, hogy már nem kell kenegetni a hátát a légzéskönnyítővel, mert immáron teljesen egészséges.

Mindezek után pedig, becs szóra, hétfőn feladom végre az elnyert szappankákat, ne haragudjatok, kérlek, eddig sem időm sem energiám nem volt rá.

2011. december 6., kedd

olyan jót nevettem ma...

          Nálunk a tévé alapzönge. Mindegy, mit csinálunk, szól valami a háttérben, aztán mikor eljön a jól megszokott kedvenc műsorok ideje, rendre leülünk elé. Az utóbbi napokban azonban nagyon kell figyelni, hogy hova kapcsolunk. Van egy undorító reklám a Viasat6-on. Talán láttátok már: egy kövér néger nő röhögve letöri egy baba fejét. Szerintem abszolút félelmetes egy akkorka gyermeknek, mint az én Lánykám – mégis olyan zenéje van, hogy, ha nem érdekel is, muszáj odanézned, mi fog történni. Igyekszem távol tartani tőle, de akárhogy figyelek is, bármikor előfordulhat, hogy véletlenül lecsúszok róla, és látja. Aztán meg tanakodhatok, hogyan is kommentáljam neki.

Tegnap este az utolsó másodpercben vetődtem be a nappaliba a szőnyegre (szó szerint), és kapcsoltam eggyel arrébb a csatornát. Persze erre már apa nagyon dühös lett, hogy az ember össze kell hogy törje magát, mert ilyen szarságokat mutogatnak. El is ment gyorsan levelet írni a csatornának.

Ma nagy büszkén állt elém, hogy elintézte, hogy a Hálózat TV levegye a műsorról azt a reklámot, csak mondjam már meg pontosan, hogy melyik az, mert nem tudták. Na, jó hogy nem. Elküldtem elnézést kérni, mert szegényeknek igazán semmi köze a kövér néger nőhöz, csak ez a drága az átkapcsolt csatorna nevét nézte, nem azt, amiről átkapcsoltam....

Így aztán ma is írt, ezúttal két levelet: egy bocsánatkérőt a Hálózatnak, meg egy szitkozódósat a Viasatnak.  

2011. december 5., hétfő

Sorsoltam.....

Param - param....
És... Eszter, Erdős Éva és Bemka lettek a szerencsés nyertesek. Gratu nekik, kérlek, írjátok meg a címeteket a hovakerultem@gmail.com-ra.
Szép napot mindenkinek

2011. december 2., péntek

Help me, please!

        Elromlott. Tönkrement. Bedobta a kulcsot. Mindegy, hogy mondom, a lényeg ugyanaz: nem főzünk többet kávét rajta. Mondjuk, ez nekem majdhogynem mindegy lenne, tekintve, hogy nem kávézom – ellenben a teám is mindig ezen főtt, így aztán mégiscsak rosszul érint a dolog. Lenne még rajta több mint egy év garancia, csak hát a papírok...... na jó, az ilyesmit nem lenne szabad rám bízni.

Na, de most aztán kinéztem helyette egy másik gépet az uramnak. Nagyon meglepődtem, mert roppant kedvező áron adják ahhoz képest, hogy a bolt szerint beépített kávédarálós. Meg is örültem, hívtam volna őket, de se kép se hang. Egy másik honlapon is utána néztem hát, kedves női hang a vonal túlsó végén – azt mondja, hogy nincs darálója, ez elődaráló funkciós. Mondom, mi a szösz?! Ez meg ugyan mégis mit takar?! – mert egyáltalán nem mindegy, hogy akkor most darál vagy sem. Nos, nem tudta megmondani.

Szóval, – aki érti a helyzetet, ne adj Isten, tudja mi az az elődaráló funkció, pls ne tartsa magában. Mindenesetre, holnap újra próbálkozom. Hátha lesz legalább hang, ha kép nem is a túloldalon.....

Ui.: vasárnapig még szabad préda a hat szappankám :)

2011. december 1., csütörtök

majdnem lett még egy

Egyre gyakrabban hallani/látni/olvasni arról, hogy nem kell. Hogy kidobják/kötik/éheztetik/verik. A szerencsésebbek megússzák, és jó/jobb helyre kerülnek – talán egyszer majd gazdához. Gyanítom, a kutyaadó bevezetésével még többen kerülnek majd utcára...

A szomszéd faluban jártunk tegnap bevásárolni – fiatal német juhásszal álldogált sok-sok ember a bolt előtt. Összedugták a fejüket, tanakodtak, hogyan kerülhetett oda/kié lehet/mi legyen vele. Nüzsgő, ugra-bugra kutyus volt, játszott volna bárkivel, aki egy picit is figyelt rá – valószínű így került a bolt elé is. Ment az orra – meg a gyerekek – után.

A nagy tanakodás kellős közepén érkeztünk Lánykával – ez a buksi kitárt karokkal futott a kutyához, hogy 'Jaj, Kajla – Kajla'. Micsoda öröm ült az emberek arcára, hogy meglett a gazda. Én meg nem győztem magyarázni, hogy nem a mienk, csak a gyermek fajtaspecifikus. Bukik a német juhászokra. Majdnem ránk tukmálták – de valaki biztos hazavárja. Remélem, megkerült az igazi gazdi is.

Jut eszembe - ha szeretnétek szappankát nyerni, lapozzatok eggyel visszább és fosszatok ki :)

Jáccccunk? Jácccunk!!

Nektek adnám őket szívesen – ha szeretnétek, pötyögjetek néhány szót a megjegyzés rovatba. Akik már írtak  egy pár bejegyzéssel korábban, a játék felvetésekor, természetesen már bekerültek a kalapba. A határidő legyen a második gyertyagyújtás – szóval vasárnap este nyolckor sorsolunk. Méghozzá három nevet. Ja igen – már csak a szappanokról nem írtam :) A két szívecskés a már emlegetett citromos szappan, a fehér fenyőfa ténylegesen (törpe)fenyő illatú – nem kell megijedni tőle, nagyon kellemes (szerintem semmi köze semmiféle zöldekhez), a sötétek pedig fahéj illatúak. Mind kecsketejesek – ha valaki allergiás lenne rá, annak külön készítek tejmentes szappanokat, illetve helyette sorsolunk új gazdát a kecsketejeseknek. 

2011. november 30., szerda

bacidömpingelünk

A karácsonyi csöppke álomvilágunk villámgyorsan szertefoszlott, mikor a legkisebbik tegnap este kilenc tájban rákezdett. A terebélyes szókinccsel megáldott kislányom azonban egy szót sem hajlandó szólni, ha beteg, így aztán jó darabig találgathattam, hogy miért kiabál annyira. Akkor még csak kezdődött, mára szépen elburjánztak a bacik. Na tessék! Egyszer viszi az ember fia (lánya) társaságba a gyermeket, rögtön összeszed valamit....

Apa nagyon fáradt volt, így aztán, hogy őt pihenni hagyjuk, kettesben átköltöztünk Lányka birodalmába – ami feltette a pontot az i-re. Sikerült kicsapnom nála a biztosítékot ezzel a művelettel, mert ha betegség van, akkor nálunk bizony a szülői ágy szabad préda. Szó ami szó, percekben mérhető, amennyit aludnom sikerült az éjjel, a mai nap is orrfújással, lázcsillapítással, ételtukmálással telt.

Túl vagyunk egy jó forró aromaterápiás gőzfürdőn, gyanítom estére meg a hűtőverzióját fogjuk kipróbálni. A házunk is illatozik – narancs és fahéj helyett légzéskönnyítő csodaolajoktól.... Szépen összeszedtük – csak a férfi ne kapja el, mert ő aztán még nehezebb eset....

2011. november 29., kedd

Hangolódunk...


          
                     Két napja díszítjük Lánykával a házat – szépen lassan, de azért haladunk. Érdekes módon a legtöbb dísz gyermekszemmagasságba kerül :), utólag persze anya mindent rendbe tesz. Nagy az öröm valahányszor megjelenek egy-egy csicsával teli szatyorral, alaposan szemügyre kell venni minden egyes darabját. Néhány dísz sajnos már megjárta, hogy aprókézbe került (köztük sokéve dédelgetett kerámiafalucska), no, de sebaj.... tőle nem sajnálom...

kedd

             Péntek esténként a mai napig nem tudok aludni – megszoktam a későig tartó munkát. Hiányzik. Még mindig. Legjobban az, hogy legyen egy saját kis kuckóm: egy íróasztallal, határidőnaplóval, jegyzettömbbel, sok – sok papírral. Hiányzik a kézzel írás. Egészen elszoktak tőle az ujjaim. Már nem tudok olyan varázslatosan apró kis gyöngybetűket kanyarítani.

Péntek esténként mindig elememben érzem magam. Fiatalnak, energikusnak, tettvággyal telinek. Úgy várom, hogy csörrenjen a telefon. Hogy hívjon valaki, hogy most azonnal de rögtön. De csak pénteken.

A hét többi napján levetkőzöm halványan hozzám tapadt újságíró-énemet. A telefont szinte soha nem veszem fel – leginkább arról is megfeledkezem, hogy hova tettem. Tollat szinte lehetetlen itthon találni (van egy Málna-nevezetű tolvajszarkánk... de nem bánjuk...), a papír is luxuscikk lett, ha mégis akad valahol egy A4-es, a hátulját tuti valami nyomdaállat díszíti.

A távirányítókat is nagyítóval kell keresni idehaza – hogy a tölthető elemekről már ne is beszéljek. Az alkohol is  ritka vendég – idestova négy éve álmodozom egy felnőttek társaságában elkortyolgatott gin-tonicról. Nem emlékszem, milyen kettesben nyaralni, éjszaka pótszemély nélkül aludni, vagy nem azzal kezdeni minden indulást, hogy a gyerekülést csatolom be először. Fogalmam sincs milyen volt nélküle.... És mindegy is... Ma még csak kedd van...

2011. november 26., szombat

:D

      Reggel összepakoltuk magunkat, és útba vettük Szegedet. Semmi különös tervünk nem volt, csak a szokásos (néhány hetente előjövő) most úgy nincs kedvem főzni... meg olyan jó lenne csak úgy csavarogni egyet... meg titokban: hátha van újabb kínálat karácsonyi díszekből... ne tudjátok meg: ez utóbbiból szatyorszámra dugdosok már a sufniban – hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, melyikben mi van, majd csütörtökön lakásdíszítésnél kiderül. Vagy kiborul.

Szóval csalingázós, sétálós, nézelődős napot tartottunk. Lánykát minden útba eső játszóházba beengedtük – szerintem haza se akart volna jönni, ha rajta múlik. Olyan szépen összebarátkozott a többi gyerekkel – főleg a fiúkkal...:) - hogy öröm volt nézni őket együtt. Tanulság: baromi jó óvodát kell keresnünk jövőre ennek a gyereknek...

És és és és.... Képzeljétek..... A sokat emlegetett és olyan régóta várt (csak persze mindig magamra sajnálom költeni a pénzt) varrógépet megkaptam mikulásra az én egyetlen drága páromtól. Jujj, hogy én hogy örülök neki. Nem mertem kibontani, tartogattam volna mikulásig, de rám parancsoltak. Most nézegetjük egymást, olvasgatom a – nagyon de nagyon – hosszú leírását, aztán majd lassacskán kezelésbe veszem. Jut eszembe, kell keresnem  egy tuti méteráruboltot is.

Ja, karácsonyi díszek.... Lányka vett magának az OBIban egy csengettyűt (tudjátok, olyan igazi mikulás-csengő -, amit azóta is egyfolytában ráz. Gyanítom, a jelenlegi plüsskutya + kisvakondos mesekönyv szett mellé bekerül az ágyába a csengettyű is, és együtt fognak édes álomra szenderülni. Csak lenne már este, mert ez a hang konkrétan kezd kiborítani... De hogy én hogy örülök a varrógépemnek....

2011. november 25., péntek

vannak még...

Annyira jólesik most ezekkel az apróságokkal foglalkozni (hozzáteszem, össze kell kapnom magam, mert adventi koszorúnk bezzeg még nincs) – csak a kész kincseket jó alaposan el kell dugni, mert Lányka felfedezte a szappangyurmát. Olyan szépen összenyomkodott egy kiló szappant, hogy még én se tudtam volna jobban csinálni :) sebaj, szaggattunk belőle neki a végén apró állatkákat. Egy darabig lesz mivel fürödnie...

És ahogy elnézem, szükség is lesz rájuk, mert ennyi fagyoskodás után ( a világért nem jönne be az udvarról), biztosan el kell majd egy forró fürdő. Jó ez a tél, ideje volt már – csak győzze valaki húzni a szánkót.... szerencsére Kajlánk sokmindenre kapható...
úgy látom, a csizmának is el kéne egy nagycsutak...

2011. november 24., csütörtök

Ünnep készül - boldog ünnep

Gyermekkezekbe illő igazi ünnepi kis szappanok készülnek nálam – sok - sok féle illatban. Nehéz bánni ezekkel a pöttöm formákkal, de ki tudna ellenállni az aprók kérésének... Persze, hogy én sem. Így aztán most a kisebbeket látom el szappankákkal... persze senki nem állítja, hogy a felnőtteknek nem való...

Muszáj volt kibontanom őket, pedig nem lett volna szabad..... Nem is bírtam őket fogdosni, kénytelen vagyok a dobozban mutogatni... De, hogy micsoda fahéjillat lengte be tőlük a nappalit.... A többiek még pihennek a formákban – de erősen érik bennem a gondolat, hogy jutna közülük játékra is – persze, csak ha örülnétek neki...


2011. november 21., hétfő

helyzet van...

Méghozzá nem is kicsi. Nem fogjátok elhinni, én is csak meresztgettem a szemem. Bizony – bizony, Világvége hatalmas lépést tett előre. Friss kenyeret árulnak. Nem is egyfélét. Még magvas is volt nekik. Meg egy csomó péksüti. Meg sem tudtam számolni egyszerre, hányféle. Csak álltam és néztem. És.... kenyérszeletelő-gépük is van. És puha a kenyér és jó az ára. És nem megyünk többet a szomszéd faluba.... hohohó, minek is mennénk, mikor Világvégének saját péksége van... Eszem megáll.

És akkor hatalmas felbuzdulásomban meg is ígértem rögtön Lánykának, hogy, ha jó nagy hó lesz, akkor szánkóval fogunk a télen péksütikért járni.... Bezony ám – merthogy ma hullottak le az első fagyos kiscsillagok. Esküszöm, úgy örültem, mint egy kisgyerek a cukorkaboltban. Tél van. Végre tél.
Látnátok milyen kis piros pozsgák szoktak nőni ezekre a pofikra- de a világ minden kincséért sem lehet  berángatni az udvarról...

2011. november 17., csütörtök

Drága Dóri!

           A postás mindig kétszer csenget. Kivéve, amikor nem. Nálunk speciál egyszer sem, ugyanis nincs csengőnk. Azért nincs, hogy nehogy csengessen. Mert hát mindig alvásidőben jön. Ami ugyan csak a gyermeknek lenne alvásidő, de gyakorlatilag nálunk déltől kettőig mindenki kidől. Együtt durmolunk a paplan alatt. De a postást nem lehet megúszni, saját csengőhangot dolgozott ki magának: SÁÁÁÁN-DOOOR. Akkor is SÁÁÁN-DOOOOR van, ha én kapok levelet, vagy Lányka.

Mint valami kincset, dugdostuk a paplanból épített sátrunk alatt Málnámmal a Medorától kapott csomagot. Először én szépen, óvatosan kivettem az angyalszárnyú tündér-nagymamát, nagy csodálkozások közepette biztonságba helyeztük, majd mindenki felkapott valamit a dobozból és szétrebbentünk, mint verebek a cica elől.
a nagymama egyébként minden részletében tökéets: az arca, a frizurája, a ruhája.....
Dóri nem mellékelt pontos szétosztási útmutatót, így (legnagyobb örömömre) sikerült egy rózsaszín – szívespopsis kis szörnyre rámarkolnom, akit rögtön kulcscimborának neveztem ki (tekintve, hogy az én táskám abszolút női: értsd, soha semmit nem találok benne, a kulcsot meg pláne nem.... na, de majd most!) Lányka – mint utóbb kiderült egy gombával lépett meg (azóta sem adta vissza, hiába mutogattam, hogy a címzés szerint nekem szól az összes ajándék), meg még valamivel, amit még csak megmutatni sem volt hajlandó, nagyon dugdossa. Mihelyst kölcsön adja egy fotó erejéig, őket is fogom mutatni. Az édesség-állománynak (én aztán neeeem tudom, hova lett :)) szempillantás alatt nyoma veszett, szerintem a zacskójukat is megettük (legalább is egyetlen egyet sem találtam meg azóta sem).

Szóval, Drága Dóri! Nagyon szépen köszönjük az ajándékot, igazán örülünk minden darabjának. A már emlegetett nagymama az ágyam fölötti polcon kapott helyet, biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon vigyáz ránk onnan :)

A kezében pedig éppen az egyik karácsonyi ajándékkísérő szappankámat fogdossa... Afféle, már megvetted, amit akartál, de olyan jó lenne mellé valami személyes, valami apró kis kiegészítés.... A jólmegszokott (és mások által is készített) karácsonyi illatok mellett készülök idén néhány kreatív párosítással, így történt, hogy ez a szappanka citromos kókuszszappan lett (ez utóbbi nem az illatban, hanem állagában jelenik meg, én már teszteltem: remek párosítás)

2011. november 16., szerda

húsgombóc - a levesbevaló

             Hét közben meg hétvégén. Ha a gyomra fáj, a feje, vagy a háta. Ha hideg van, vagy ha meleg. Mindegy mikor, de leves legyen. Olyan, mint amit a nagymama csinált. Nekem meg már feláll néha a nem létező szőr a hátamon, mert már megint négy liter levest kell főznöm, egy emberre. Mama is mindig annyit főzött neki.

Emlékszem, mikor először kínáltam így ebédre. Csak lefekvés előtt merte nagy nehezen megkérdezni.... Hogy ő nem is érti, hogy fért bele ekkora gombóc abba a zacskóba... Mert hogy ő úgy gondolta, az csak gyári lehet. Pedig dehogy....

Húsgombócból mindig fölé kell tervezni – így aztán ne lepődjetek meg, hogy ebbe az írd és mondd négy liter levesbe (ez csak maga a lé) fél kiló darált húsból készült gombóc. Ehhez a húshoz felhasználtam egy tojást, három nagy szelet tejbe áztatott, majd jól kinyomkodott kenyeret (a héját nem, csak a belét!), sót, borsot, petrezselymet, egy fél fej reszelt hagymát és egy púpos kanál lisztet.

Csak jól összegyúrni, gombócokat formázni és a levesben percek alatt megfőzni. Őszintén?! Nem nehezebb mint megvenni a boltban a mirelitet – na de az íze! Ezért is kell fölétervezni belőle...

2011. november 15., kedd

megint itt

          Nem hiányzott az írás. Komolyan. Egyszerűen valahogy nem volt kedvem. Most sincs sok hozzá, csak ha már Andi úgy hiányolt... próbálom összekapni magam.

Nagyon sok olyan dolog történt velem mostanában, amiről nem meséltem. Sok – sok szép dolgot alkottam, amit nem mutattam. Kötöttem, horgoltam, szappanoztam, készültek nyakláncok, karácsonyi csecsebecsék.... vannak új receptjeim, vannak új ötletek a régiek feldolgozására...

És nem írtam. Az ok egyébként nagyon egyszerű. Haragszom. Nem kicsit. Nagyon.

Soha, semmit senkitől nem sajnáltam. Ha valamit tudok, kitalálok, alkotok, azt szívesen teszem közkinccsé. Éppen úgy, ahogy ti is.

Én is szeretek másokhoz járni ötletekért, így teljesen magától értetődőnek tartom, hogy az én ötletem is mind közös.

Írt. Úgy szappanozna ő is, segítsek. Persze. Elküldtem a receptemet (a legjobbat, amit valaha kreáltam), pontos leírással, még azt is a szájába rágtam, mivel – hogyan kell vigyázni közben. Megadtam a forrásaimat, én honnan – kitől rendelek. Esküdözött, ő csak kipróbálja, csak magának, meg a családnak. Mert nekik is problémás a bőrük.... Áááá, ő nem akarja árulni. Nem...

Nincs két egyforma szappanrecept. Nincs két ember, aki ugyanazokat az összetevőket, ugyanabban az arányban alkalmazná. Hasonló lehet. Egyforma kizárt.

A minap megtaláltam a neten a hirdetését. Árulja a receptemet. Tudom, hogy az enyém. Megvettem. Szó szerint, amit én írtam. És szappant is lehet nála rendelni.

Szóval, ha esetleg ide dugná az orrát az illető, üzenem, többet ne tegye. Ne csak a blogomat ne látogassa, de ne merészeljen olyasmiért pénzt kérni, amit ő is ingyen kapott.

2011. november 7., hétfő

:)))))) mosolyogni tessék

A mai délutánunk elég egyhangúan telt. A szomszéd cicájával indult, folytatódott és zárult.
Lányka találta egy bokorban.

Egyébként nagyon jópofa, barátságos, dorombolós macsekra sikerült bukkannunk, ezek ketten azonnal egymásba szerettek.
Hozzá kell tennem, nagyon hasznos bundás , mert egyszer csak benyúlt a levelek alá és  kikapott egy egérkét. Jóízűen befalta, nekem nem volt gusztusom lefotózni.....

na jó, ez egy picit fájhatott - de most először volt a kezében cica, legközelebb sokkal ügyesebb lesz...

Olyannyira imádták egymást, hogy ezerszer próbáltam becsalogatni a gyermeket az utcáról (na igen, csaknem két órát töltöttünk hármasban...), mire ezeregyedjére sikerült, a mirr-murr is jött volna vele. 

Próbálta betuszkolni magát a kapu alatti résen, de csak az orra fért be.

Megtámadta a cseresznyefánkat, igyekezett a lehető legmagasabbra lopózni rajta.

Végül a kapun keresztül vallottak örökké tartó szerelmet, én meg felkaptam a lányom és nagy 'szia cicic', meg 'pápák' közepette a házba cipeltem. 
Szerintem látjuk még....

az egyiknek sikerült... a másiknak nem....

              A régi barátok nagyon el szoktak csodálkozni, ki lett belőlem, ha véletlenül összefutunk. Az újabb ismerősök meg el sem tudnának képzelni annak, aki egykor voltam. Igen, az utóbbi négy év sokat változtatott rajtam. Sokszor még én is keresem a közös hangot magammal. Mindenesetre, az egész nap zsongó vadóc, a hűbelebalázs csitri, a romantikus némber és a munkamániás éjszakai bagoly már csak idebent létezik. Időnként táplálom őket, nehogy teljesen itt hagyjanak. Mi lenne velem egymagamban?

Volt idő, mikor egymás minden rezdülését ismertük. Ő gondolt, én meg tudtam, hogy mit. Én kérdeztem volna, de már válaszolt. És sülve-főve, és úton-útfélen, meg éjjel-nappal. És együtt munka, és együtt nemmunka. És közös hobbi, és közös szórakozás.

Aztán elteltek felhőtlen évek. Felnőttünk. Ő jobbra, én balra. Ő karrier, ismert tévé, alkalmi férfiak. Nekem 'a férfi', és 'a gyermek', meg cirka két év nemkarrier.

Ő a saját sorsát építi, én a páromét egyengetem a legjobb tudásom szerint.

Ő magát óvja, én a gyermekemet.

Ő sikeres, én meg anya.

Van jó megoldás? Létezik bevált módszer? Akad egy kitaposott út? Tesztelt megoldásokkal?

Én azt kaptam a sorstól, amire mindig is vágytam – persze, majd egyszer talán szakmailag is oda jutok, ahova régen tartottam. Egyszer. Talán. És nem biztos, hogy ez a sajtó kell, hogy legyen – csak az érzésre van szükségem, hogy jó vagyok valamiben.

És egyszer talán ő is boldog lesz, nem csak sikeres.

2011. november 6., vasárnap

Világvégi ősz

              Régen meséltem már Világvégéről, és noha vastaghavas, hideg, téli időről szeretnék már hírt adni, úgy fest, megint csak a tavaszt kell felemlegetnem. A szívet és lelket melengetőt, a langy szellőset, a madárzajosat. Hát igen, ez a november igencsak megtréfált minket.... Meg a természetet is.

Az almafáink tele vannak virággal – hogy tavasszal mi lesz velük, azt nem tudom, mindenesetre igencsak meglepődtünk, mikor tegnap kimentünk a kertbe. Szegénykéim nagyon eltévedtek...

Lánykát be sem lehet csalogatni az udvarról, lelkesen hordja a télire hozatott tüzelőt az udvar egyik sarkából a másikba. A levágott gallyakkal a kecsókat eteti, és percenkét kiabál, hogy 'anya, nézd...! És kiscica és pipi és kacsáta meg kecséte -mindenkiről hírt ad egyetlen mondatban (a könnyebb érthetőség kedvvért jegyzem meg, hogy ez utóbbi kettő a kacsa meg a kecske lenne – Lányka után szabadon.)

A jóidőt kihasználva (meg a wifit), és persze, hogy lessem a gyermek minden lépését, én is kiköltöztem a géppel az udvarra....

Mindjárt előkerült Rozi meg Gizi, már sorba állnak a répáért. Rozenykát egyébként egyáltalán nem érdekli, hogy mindjárt év vége van, rendületlenül adja a tejet – akkor is, ha pasit már jó régen nem látott.... Gizim egész kis bundát növesztett magának a télre – ez vagy sejt valamit, vagy baromi melege lesz....


A pipik jobban tojnak, mint nyáron, a kacsánk meg akkorára nőtt mióta hozzánk került, hogy a drága férfi nem ismerte meg (látszik, gyakran jár feléjük:))

A kutyáktól sem lehet most szabadulni – Kajlám nagyon boldog, hogy sokat játszunk. Minden egyes botnak örül, amit eldobunk neki.

Én meg csak seprek, seprek és seprek. De már csak ennyi levél van – az egyiken....

Meg ennyi a másikon....