2011. december 10., szombat

az első tökéletes

Emlékszem, szinte az utolsó percig dolgoztam. Csütörtökön tízkor álltam fel az íróasztaltól, hánytam be mindent a fiókjába és rohamvást távoztam, mielőtt még valamit rám sóznak. Megcéloztam a portékáit a szomszédságban kínálgató Pennyt, meg szemben az aprócska ajándékboltot – ami csöppke mérete ellenére mindig rejtegetett valamit számomra. Valamit, amire nem tudtam nemet mondani. Lakásdíszek, csecsebecsék, bögrék, vázák és miegymások sorakoztak benne mindig, a kerámiákhoz fűződő örök szerelmemről pedig már korábban meséltem. Nincs mese, abban a boltban mindig elvesztem.

Estére vártam haza, tudtam, magával hozza az akkormégnevenemvolt kölyökkutyát, akire már olyan régen vártam. Tökéletesre szerettem volna mindent: a dekorálást, a vacsorát, a bejglit. A színeket, a fényeket, az illatokat. A hangulatot, az indulatot, a csodavárást.

Tudtam, nem szereti a karácsonyt. Szerette volna letudni a kötelező ajándékátadással és kész. Munkát vállalt végig az ünnepekre, ez az egy este volt az én nagy esélyem. Visszacsempészni az életébe a karácsony igazi lényegét. Nem, nem az ajándékozást. A többit.

Belépett, kezembe nyomta a papírdobozt, és visszafordult a lépcsőn. Percek múlva egy hatalmas fenyőfával kopogtatott az ajtón, hogy 'na, akkor díszítsünk!' És elcserélte a karácsonyi munkát, szilveszterre pedig síelést szervezett. Hármasban térdig hóban (bár az akkor már Kajlának keresztelt négylábúnak inkább nyakig ért az a fehér suba).

És azóta is szereti. És azóta is szeretem. És azóta is várja. És azóta is készülök. Nehogy egyszer elmúljon a varázs. 

5 megjegyzés:

  1. Ez szép volt :) Könnyezősen szép.

    VálaszTörlés
  2. Én is meghatódtam ... kívánom, hogy tartson még nagyon sokáig családotokban ez a csoda, ez a varázs ...

    VálaszTörlés
  3. Végre egy csipet karácsony. Olyan jó volt olvasni!

    VálaszTörlés