2011. november 29., kedd

kedd

             Péntek esténként a mai napig nem tudok aludni – megszoktam a későig tartó munkát. Hiányzik. Még mindig. Legjobban az, hogy legyen egy saját kis kuckóm: egy íróasztallal, határidőnaplóval, jegyzettömbbel, sok – sok papírral. Hiányzik a kézzel írás. Egészen elszoktak tőle az ujjaim. Már nem tudok olyan varázslatosan apró kis gyöngybetűket kanyarítani.

Péntek esténként mindig elememben érzem magam. Fiatalnak, energikusnak, tettvággyal telinek. Úgy várom, hogy csörrenjen a telefon. Hogy hívjon valaki, hogy most azonnal de rögtön. De csak pénteken.

A hét többi napján levetkőzöm halványan hozzám tapadt újságíró-énemet. A telefont szinte soha nem veszem fel – leginkább arról is megfeledkezem, hogy hova tettem. Tollat szinte lehetetlen itthon találni (van egy Málna-nevezetű tolvajszarkánk... de nem bánjuk...), a papír is luxuscikk lett, ha mégis akad valahol egy A4-es, a hátulját tuti valami nyomdaállat díszíti.

A távirányítókat is nagyítóval kell keresni idehaza – hogy a tölthető elemekről már ne is beszéljek. Az alkohol is  ritka vendég – idestova négy éve álmodozom egy felnőttek társaságában elkortyolgatott gin-tonicról. Nem emlékszem, milyen kettesben nyaralni, éjszaka pótszemély nélkül aludni, vagy nem azzal kezdeni minden indulást, hogy a gyerekülést csatolom be először. Fogalmam sincs milyen volt nélküle.... És mindegy is... Ma még csak kedd van...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése