Biciklivel mentem iskolába. Tavaszvégi nap volt, kellemesen meleg már kora reggel. Zöld volt a fű, és lombba borultak a fák. És simogatott a szél, és hozta a sok – sok virág illatát. És olyan jó érzés volt. Nem tudom, mi, de jó volt. Gyakran eszembe jut, de csak az emlék. Visszaidézni az illatot, a színeket nehéz. Nagyon nehéz. Szinte lehetetlen. Afféle egyszeri. Megismételhetetlen. De jól van ez így. Mindig kell, hogy legyen valami. Valami, ami után vágyakozhatunk.
Tegnap nálunk járt a Tappe. Azon kivételes alkalmak egyike ez, amikor megszabadulhatunk némi számunkra feleslegessé válttól. Ritka, bizony. Merthogy kéthetente egyszer kerülnek elő, és akkor sem visznek ám el mindent – nagyon kell szelektálnom, mi az, aminek mennie kell, és mi, ami még tartható. Esetleg egy kevésbé feleslegesekkel teli hétig. Vagyis kettőig.
A szemetes az én dolgom. Igyekszem legjobb tudásom szerint végezni a munkát – mostanában egyre több kell hozzá. Mármint tudás. Megállapítani, hogy mi a valószínűsége annak, hogy az említett felesleg különösebb szag nélkül eltartható további tizennégy napig. Akrobatikus ügyességgel gyömöszölni, tornázni bele minél többet abba a kis feketébe – meg mellé még egy zsákba, mert állítólag egyet még szabad. És lesni – de nagyon – hogy mikor mennek el, és azonnal rohanni a szemetesért, amit nemes egyszerűséggel az úttest közepén hagynak.
Az öröm az ürömben azonban nem maradt el. Ugyanaz a kellemes meleg. A sok zöld és a virágoktól roskadozó fák. Az illatok, a simogatás.... Jól van, Tappe, most az egyszer nem haragszok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése