Ha valaki, hát a kétszemélyes kiscsaládom után ő szeret engem a legjobban a világon. És nem lehet nem viszontszeretni. A mosolyát. A megértését. A sosem követelőzését. A bölcsességét. A tanácsait. A terelgetését. Meghálálni, azt hiszem, lehetetlen. Egy élet is kevés hozzá.
Pöttyös mama nem tud túl sok félét főzni. Ellenben abban a néhány ételben, amit készít naponta – hetente – alkalmakra, igazán verhetetlen. Életemben nem ettem olyan jó brassóit, tejfölös csirkepaprikást, sütőben sült makarónit vagy sajtos pogácsát, mint nála. A galuskapaprikása pedig a semmiből finomat kategória csúcsa. Ilyen ez a Pötyös mama – ugyan honnan is vehettem én a maximalizmusomat?!
Mindig a konyhacsücsökben leskelődtem. Idővel közelebb osontam, segítettem. Ő sosem magyarázta a receptet: csak tette a dolgát. De ha alaposan figyeltem, nagyon sokat tanulhattam. Olyanokat, mint hogy a krumplis pogácsát nem lehet forró krumpliból, hogy az aprópecsenyéből ne sajnáljuk a fokhagymát és a fehérbort, meg hogy a szemesbors és a rengeteg zöldség a házi leves minimuma.
De minekutána tőle nem, hát magamtól kellett megtanulnom rétest készíteni. Azt az igazi, kézzel húzogatós rétest, ilyen hajszálvékony tésztával......
meg túróval, tejfellel (na ná: a házit nem lehet csak úgy letejfölözni).....
Milyen jó is, hogy most én lephetem meg.....
Pöttyös mama mindjárt nyolcvan éves – félek, gyorsabban telik az idő, mint valaha. És nagyon remélem, hogy még a lányomat is megtanítja főzni.... legalább egy hortobágyi palacsinta erejéig... Meg hogy még nagyon sokáig lesz nekünk.. nekem...
Gyönyörű vékony tésztát nyújtottál, büszke lehetsz magadra! Pöttyös mamát pedig éltesse Isten jó sokáig!
VálaszTörlés