Bolondokháza újratöltve

                 Ma ismét határidősök voltunk – nem, nem óvoda, az időpontot sem én kértem, de azért illett (volna) időben érkezni. Az ébredés (viszonylag) rendben ment – megjegyzem, ebben a házban csak a két azonos vezetéknevű nem tud felkelni. Helyesbítek: ha alhatnánk, korán kukorékolnak, ha dolgunk van, csak ásítoznak kánonban.

Mire már pislákoltak, készen volt a reggeli, meg a kávé. A két álomkóros egymás mellett az ágyban, nyakig betakarózva majszolta az elemózsiát. Gyors összebújás a gyermekkel, egy utolsó jó alapos ölelkezés – nyakátkarolás, és kezdődhet a nap.

Vagy inkább folytatódhat (nekem), mert ezek nem hajlandóak kibújni a medvebarangból, amíg én teljesen el nem készülök. Hát legyen: akkor én öltözködöm elsőnek, esküdöztek, utána ők is felhúzzák a kikészített gúnyát.

Az idő telik, fel – le rohangálok, mert mire mindenkinek elrendezem a cuccát, addigra a sajátomra már nem marad sem idő, sem energia, türelem meg pláne. Némi iróniával a hangomban segítségért fordulok hát drága uramésparancsolómhoz, miszerint 'édeskicsiszívem, nem láttad valahol a zöld felsőmet, tudod, aminek csipkés a dekoltázsa?!' (már megtanultam, hogy az árnyalatokba nem megyek bele, fogalma sincs, mi a különbség a moha-, páfrány-, méreg-, vagy kisliba- között). Persze, hogy nem látta, sőt, állítása szerint még rajtam se látta soha – na, akkor sok jóra nem számíthatok. Kíváncsi lennék, a saját ruháit vajon megismerné-e (mondjuk, ha méretbeli különbség nem lenne köztünk). Második kör: még mindig 'édeskicsiszívem, a melltartómat nem láttad véletlenül – tudod, azt a fehéret, amelyik itt meg itt......?!' Felesleges... Továbbra sincs fogalma semmiről. A fülbevalómat már rég nem keresem, a'sszem keresztet vethetek rá. Harmadik kör: 'na, most mit keresel?!' Inkább semmit, se nem lát, se nem hall úgyse....

Elkészültem, gyermek nem akar öltözködni. Mondom én erre, 'megyünk az autóval'. Azt nagyon szereti. Rázza a fejét, meg mutogatja a koszolnivaló pólóját a fagylaltkehellyel az elején. Én meg éppen a narancspiros alul virágmintás rucit adnám rá – persze, ha tudnám, hogy hol van. De úgy eldugta a múltkor.... kénytelen leszek beérni egy rövidnaci meg pántosfelsővel. De már balhézik, hogy nem akarja. 'megyünk a kereskedésbe.. tudod, ahol az a sok autó van..' Láss csodát: felpattan, elszalad, mire utolérem, kezében tartja az összes eldugott ruhát. Hohohó....vannak még csodák. Már emeli a kezét, húzza le az alulgombolóst (ahogy a drága apja hívja), hagyja nyugodtan, hogy fésüljem, és folyamatosan mondogatja, hogy 'menjünk már, menjünk már'.

Gyerek is kész, háromból kettő. Na, most jön a férfiember cseszegetése, hogy kapkodja már magát... És láss csodát: készen van. Ingpóló, bermuda, rendben vagyunk. Indulhatunk. Majdnem időben.

Na, de én vezetek, rálépek a gázra, és időben leszünk. Lettünk volna, ha a másik páros nem jön korábban. Ők voltak az elsők, pedig még szerettem volna egy – két dolgot elintézni előtte.... hát, így alakult. Gyors magyarázkodás, és már félig bent is van a csávó a KA motorterében. Nézi, elemezgeti. Körbejárja. Kipróbálja. Pöccre indul. Hát persze, vigyáztam rá nagyon.

Akarják. Papírok kitölt, fizet és viszik is. Már régen nem volt itthon, eddig egy kereskedésben álldogált. Tudtam, hogy már nem az enyém. Elvitték. De elfelejtettem sírni. Mert nagyon örültem, hogy 'hazamegy' Pestre – ahonnan egyébként is jött. A városi dzsungel az igazán nekivaló. A pörgés, a rohangálás, a szmog. Nem a kátyús utak meg a forgalomtalanság. És igazi autómániások: imádják már most. Én meg boldog vagyok, hogy jó helyre került...

Azért hazafele – bevallom férfiasan ( vagy inkább nőiesen) – csak elpityeregtem magam... egy egész picit...