2011. június 26., vasárnap

Kenceficam

             Világvégén nincs fodrászat. Na ja, pont az lenne, mikor más sincs. Egyszem fodrász van valahol a faluban, de ő az a házhozjáró típus. Aki levágja a hajad, ha előre megmosod, aki befesti, ha a fürdőkád felett fejjel lefelé lógva lemosod utána róla a trutyit. Meg kitakarítod a teljes fürdőszobát is, mert lássuk be, ha valami, akkor ez nagyon tud fröcskölni. Szóval nincs. Én meg nem vagyok egy denevér-alkat, így, ha mindenképp a fejembe kell, hogy szálljon a vér, akkor inkább nem fizetek érte. Kenegetni én is tudok.

Tizennégy. Ennyi voltam, mikor utoljára láttam az eredeti hajszínemet. Azóta se. Szóval – kisebb – nagyobb – megszakításokkal tizenhárom éve fekete a hajam. Időnként csapongok egy kicsit, előveszem a jó öreg hidrogént, tönkreteszem a hajszálaimat (bár ezt a subát akárhogy próbálom is, nem lehet KO-ra vinni) és felkenek egy – a feketétől – egészen elütő színt: mondjuk vöröset, vagy padlizsánt, esetleg melírt. Aztán mégis mindig visszatérek a feketéhez. Mert az én napallergiás bőrömnek már a februári első két napsütéstől Pocahontas-színe van, mert a szemem is nagyon sötét – bár hozzáteszem, egyre világosabb...ez vajon a korral jár?! Szóval passzol a fekete. Én meg ragaszkodom hozzá.

Egy lány jött velünk szembe az úton még pénteken. Feketére festett haja volt, hófehér bőre – amit alapozóval barnára mázolt, csak kifelejtette a szeme környékét, meg az orra alját. Virított a különbség. És olyan magabiztosan lépkedett, pedig a tízcentis sarkú cipőjében jobbra – balra csetlett a bokája, a miniszoknyából kilátszott a szúnyogcsípte lába, mindenki megbámulta, összesúgtak a háta mögött... Ő meg csak mosolygott. Azt hitte dícsérik. Hogy milyen csinos, és tökéletes smink, frizura... Én nem is értem.... Azért valaki csak látta indulás előtt. Ha az anyukájára nem is hallgat, barátai csak vannak?! Akik elmondhatják, hogy figyelj, így nem kéne... És hol az önbecsülés? Egyáltalán a normális, kiegyensúlyozott énkép? Komolyan szerettem volna leültetni, és elmondani neki, hogy ez így nem frankó. És választani neki egy hozzáillő hajszínt, visszafogottabb sminket, meg csinos ruhát. Bizony szerettem volna – csak legalább megmutatni neki, hogy belőle is lehet 'jó csaj'...csak a lányom szaladt tovább...én meg vele...de neki tuti fogok szólni...vagy inkább nem hagyom, hogy ne ismerje saját magát....

6 megjegyzés:

  1. Én a hülye tehetségkutatók önjelölt sztárjain gondolkodtam el régen, vajon nekik miért nem mondja meg senki, hogy tehetség nuku? Mert hasonló a hasonlót vonzza, mert ami ennek a lánynak tetszik, az az ő környezetében esetleg normális, gondolom én :))
    Mint a macskarugdosó, káromkodó öt-hatéves, akinek azt mondja az apja, "Jáj, milyen vagány gyerek";)

    VálaszTörlés
  2. hát igen... a tehetségkutatókkal tényleg így van.... na, hátha olvassák, és rájönnek..

    VálaszTörlés
  3. Tapasztalatból mondom: néha tökéletesen mindegy mit mond a szülő.Megkérdezi:"Jó?" Mondom:"Vacak." Erre:"Neked semmi sem jó?!" És eltipeg benne.Ez olyan kamaszlogika.

    VálaszTörlés
  4. Igen Medora, ez is igaz. Bár az én 12 évesem még hallgat rám 85%-ban, de egyszer majd én leszek az Ellenség...:)

    VálaszTörlés
  5. Jaj, Medora, pedig a tied olyan kis tündérnek néz ki a fotókon....nehogy panaszkodj rá:) Lányka már most magának választja a ruháit - eddig nincs bajom az ízlésével....

    VálaszTörlés
  6. Az én gyerekeim izlésével elég sokáig nem volt gond, mivel amíg lehetett megvettem egyedül(kínaiban, piacon) mivel nem vagyok kirívó eset, így a gyerekek ezt látták ezt "tanulták". A Fijam már magának vásárol és nincs vele baj. A Leány meg orientálható -még- a normális mederben. nagyon sok függ a mintától szerintem. Persze pár nap és eljön az az idő, hogy toljam a lét, majd ő megveszi magának. Andicsek

    VálaszTörlés