Első nap még szerettem volna a fülébe súgni, hogy kapja fel a cipőjét, és fussunk haza. Hogy jó nekünk otthon, együtt, napi huszonnégyben. Hogy akarom még babusgatni, ebédet főzni neki, meg pocsolyába ugrálni, amíg nem száradnak fel az éjszakai zivatar nyomai. De nem súgtam, mert ő annyira élvezte a változás minden percét. Nekem meg persze összetört a szívem, de biztos voltam benne, hogy hosszútávon így lesz jó – sőt, nyilvánvalóan ez az egyetlen járható út.

Aztán láttam, ahogy okosodik. Ahogy barátai lesznek. Ahogy elles tőlük dolgokat. Ahogy beáll a sorba kézmosásnál. Ahogy egyszerre köszönik meg az ebédet. És láttam a fiúkat is, akik körülötte legyeskednek. És azt is láttam, hogy Lányka még nem érti, miről is van szó, és gond nélkül húz hol egyikhez – hol másikhoz a szíve: bár leginkább csak az aktuális játék miatt. És igen: azt is láttam, milyen csalódást okoz ezzel hol egyiknek, hol másiknak.

Tegnap alig vártam, hogy oviba vihessem. Hosszú, rettentő hosszú volt az elmúlt hét. Régen voltam ennyire fáradt és ingerült – de ez az összcsaládi betegség nálunk eddig nem volt 'divat'. Éjszaka nem tudtam aludni, nappal meg hallgattam a nyűgös gyermeket, a türelmetlen férfit, a köhögést, az orrfújást, az anyaaaaaaaaaaaaa ez meg azt....

Málnám gond nélkül csapódott vissza a csapatba – az öröm duplán nagy volt, mert megérkezett a tornaszobába a beígért trambulin is. Most aztán megy reggelente az ugra-bugra. És igen: a hős lovagok is megjelentek a színen. Jaj nekem...