nekem mindegy....

                Milyen sokszor is hangzott el ez a mondat gyerekkoromban! Anyát mindig a sírba kergettük vele. És hogy mi volt a kérdés?! Hiszen te is tudod.... :'Mi legyen ma az ebéd?' Soha, semmit nem akartunk jobban mint mást, nem kértünk, amit kaptunk, azt megettük, volt, hogy jóízűen, volt, hogy muszájból.

Az egyik legrosszabb ebédet eddigi életem során nagypapám főzte: paprikás csirke volt – atomsótlan. De nem mertünk sót kérni bele, mert az egyébként is konyhaszekrény méreteket döntögető férfi igencsak érzékeny volt a főztjére – és hát szívvel csinálta ő, csak nem egészen jött össze. Tanakodtunk, összedugtuk a fejünket mi öten - unokák, hogy hogyan is kellene tudtára adni, hogy meg kéne egy kicsit sózni, mert tuti ez lesz vacsorára is a menü, és még egyszer így már nem tudjuk letuszakolni a torkunkon. Talán Ferinek csúszott ki a szájából a halk megjegyzés, hogy kellene bele egy kis só. Nagyon halk volt, nagyon bizonytalan, de mégis csak volt. Papa feje lángvörös lett, nem tudom, haragudott-e, vagy inkább csak szégyellte magát, hogy nem lett tökéletes....hát megsózta vacsorára....atomsós lett. Alig bírtuk letuszakolni a torkunkon. 

Nálunk nincs nekem mindegy. Ó, nem kell aggódni, van, aki sírba kergessen engem is...Lányka még nem tudja megmondani, mi az amit szeretne enni, bár ha tudná, valószínű napi néhány doboz Monte fogyna el némi kakaóval meg chips-szel. Semmi gyümölcs, semmi zöldség, semmi hús. Esetleg egy kis sajt – ha nagyon muszáj. De mivel nem rajta múlik, hát kénytelen megenni mindent, amit elé teszek. Néha nagy kiabálások közepette megy le az első falat – és nem én kiabálok – de a többi már magától, és milyen jóízűen!

Ő, nevezett életem másik fele már egy fokkal rosszabb. Ha nem olyat tálalok, ami éppen igazán az ínyére való volna, akkor – ugyan elfogyasztja, de nem hogy nem jóízűen! Olyan nehezen csúszik le a torkán...! És milyen hamar jól lakik ilyenkor...!

Szóval jobban járok, ha azt főzöm, amit szeret... csak hát nem sok ilyen van...és mindent csak két hétig...aztán megunja, és törhetem a fejem, hogy most vajon mi lenne az igazi...

A mai az lett: rántott husi fokhagymás tejföllel. Nem kell köret – ezt már megtanultam, ha megfőzöm, sem kell – így szereti.. én pedig így készítem, mert akkor, ott a nagypapámnál gyermekként megfogadtam, hogy nálunk nem lesz letuszakolás a torkokon..