'Bármit elvehetnek tőled, kislányom - a szép ruhádat, a hajcsatodat, a nyakláncodat... Egy valamit nem vehetnek el tőled: a tudásod.' Nagymamám szavai a mai napig a fülemben csengenek – és én szót fogadtam neki: kitűnő érettségi, két főiskolai szak – csak hogy két lábon álljak: ha az egyikkel nem, majd a másikkal kapok munkát.
Lányka lassan abba a korba ér, amikor is anya már kevésbé érdekfeszítő. Jobbat lehetne játszani hasonló korú gyerekekkel, mindig lenne sok-sok mesélnivaló otthonról a bölcsiben és a bölcsiről otthon, könnyebben tanulhatna a nagyobbacskáktól. És hát ez együtt jár azzal, hogy én bizony feleslegessé válok itthon. Ideje hát lecserélni az edényfogókesztyűt és a házi papucsot, valami munkaféle után nézni.
Tegnap több mint ezer megyei álláshirdetést néztem át – kezdem azt hinni, hogy mama tévedett: nagy részükben értékesítőt kerestek, a többi szakmunkásokat. Össz-vissz négy olyan álláshirdetést találtam, ahova a képesítésem még csak megfelelne (megjegyzem, nem álmaim lehetőségei voltak), csak hát túl sok a szakmai tapasztalatom hozzá – vagy épp kevés, de valamiben megegyeztek: semmiképp sem felelek meg nekik.
Mama – én nem értem! Pedig szót fogadtam, olyan szépen tanultam... Mennyivel könnyebb lett volna fodrásznak menni, vagy műkörmösnek, pályázati tanácsadónak, vagy műszaki refernsnek... Még kedvem is lett volna hozzá. De én szót fogadtam. Újságíró lettem: az emberekről írok, belőlük merítem az ötletet és az erőt. Állandóan pörgős, egész nap rohanós, mindig mosolygós, a problémáimat otthon, a munkámat meg az irodában hagyós. Okos és kreatív. Csak most épp senkinek nem kellek. Nehéz ezt feldolgozni. Mama, bárcsak most is megkérdezhetnélek....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése