Tavaly októberben fájdalmas hírre kaptam fel a fejem. Nehéz volt elhinni, nehéz feldolgozni, mert nem csak én nem, más sem számított rá. Eltűnt valaki az élők sorából, valaki, aki ugyan egy volt a sok közül, mégis különleges. Örök mosolygós, mindenre nyitott, a világ dolgaiban jártas. Olyan, akivel nem lehetett veszekedni, mert nem volt min. Akinek a vállán nem sírtad ki magad, nem hozzá szaladtál, ha jót vagy rosszat akartál elmesélni, mégis meghatározta a mindennapjaidat. Mert tudtad, hogy most is ott fog mosolyogni mögötted a következő sorban.
Csak egy képaláírás volt. Néhány búcsúzó szó. És bennem megállt valami. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy véget érhet így. Nem tudtam, hogy ő eltűnhet.
Csak vártam és vártam.... Hogy majd valaki közbeszól, hogy csak egy buta poén az egész. Közbeszóltak. Újabb képaláírás, újabb miért-keresés, könnycseppek a mondatok között.
Csak vártam tovább... Hittem, hogy újra bejelentkezik majd. Benéztem hozzá másnap, két, aztán három nap múlva. És minden egyes nap.
Csak vártam... Ma is benéztem. Október óta nem járt itt. Az üzenetek sokasodnak. Mindenki elköszönni jön. Kezdem elhinni.
És olyan nehéz... De ideje búcsúznom nekem is. Elszorul a torkom. Nehéz kimondani, felfogni pedig lehetetlen. Ég veled, Örök Anna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése