Rozi és Gizi

                    Mindig rossz kedvem van, ha hazajövünk nyaralásból. Nyakamba szakad a háztartás, a 'mindenki akar tőlem valamit' érzése, a mindennapok apró-cseprő kis problémái, nem beszélve a nagyobbakról. De most.... Nagyon, de nagyon siettem volna már, alig vártam a tegnap reggelt.

Lassan bekebelez a vidék engem is. Igazából nem nagyon tudok tenni ellene, sodródok az árral. A városi fíling leginkább csak a lelkemben él, meg az otthonunkban. Ha kinézek az utcára, egyértelmű a helyzetünk: Világvége nem változik, nem fejlődik, nem romlik. Ez már ilyen marad. Én meg jobb híján alkalmazkodom. 

Hatalmas kertünk van, sok-sok gazdasági épülettel, amik kihasználatlanul tátongnak mióta ide költöztünk. Ideje hát kezdeni velük valamit – legalább kicsit hasznosnak érzem magam.

Amíg lányka kicsi volt, sem időm, sem energiám nem volt a gazdasággal foglalkozni. Őnek éppen elég problémája van a munkájával, így hazaérve örül, ha egy kicsit hátradőlhet, arról nem is beszélve, hogy, ha akarna, sem ért a növényekhez – állatokhoz.

Idén belevágok – már beszereztem a vetőmagokat, megrendeltem a palántákat. Hétvégén jönnek az eprek, jövőhéten a többi bogyós. Van hely nekik bőven, legalább hoznak valami hasznot a konyhára. A kutyák és macskák – meg az egy szem halacskánk – köre is bővül. Már a tyúkocskáknak is nagyon örültem – Lánykáról nem is beszélve. Na de most.... Őket már nagyon vártam. Nagyon – nagyon. És megint csak Őt kellett győzködni, hogy kettővel több vagy kevesebb, már olyan mindegy....