nosztalgiázom...

                Elöntötte Világvégét az eső. Nem, nincs árvíz, nem állunk bokáig a sárban – bár ma sportcipő helyett ha akartam volna, ha nem – gumicsizmát kellett húznom, míg kiértem állatkámékig. Nem szakad, nem ázok agyon a jó kétperces úton, éppen csak annyira esik, hogy ne lehessen kint lenni az udvaron. Egyforma esőcseppek monoton szállnak alá az égből. Rettentően unom.

Ma csak az ablakból szemléltem, hogyan nőnek a nárciszaim, idén néhány tulipán is kidugta leveleit, pedig két éve nem kerültek elő. Mamánál mindig gyönyörű tulipánok voltak. A legszebbet nekem adta minden tavasszal, de én soha nem szedtem le, mert féltem, hogy következő évben nem fog újra kihajtani. Ma már tudom.... Mamával együtt a tulipánok is eltűntek is az utcáról – nagypapám mindet kiirtotta, még a Jézus szíve virágot is, pedig csak neki volt a faluban. Büszke is volt rá.

És tisztaszobájuk volt, meg sok – sok dunyha. Hatalamas tükrös szekrény, meg baba, amivel soha nem játszhattunk. És hiába volt fürdőszoba, a kinti wc-re kellett járni, és húsvétra mindig volt hagymahéjjal festett pirostojás, meg paradicsomos sütemény (fujj, fujj, fujj). És csend volt. És nyugalom.

Ugyanolyan csend van most nálunk. Esőben még a kiabálós szomszéd sem bújik elő a házból, nem járnak sem gyalog sem autóval az utcán. Nosztalgiázom hát egy kicsit. Csak azokat az emlékekben létező, leírhatatlan illatokat nem tudom már visszaidézni. Azok is eltűntek, a tulipánokkal, a Jézus szíve virággal és mamával együtt.