2011. március 22., kedd

A vörös postakocsi

           Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik tehetségesek. Akik tanulás nélkül is tudnak valamit, amit mi, többiek nem tudunk. Akik megélhetnek abból, ami a hobbijuk. Nagyon szerettem volna kitűnni valamiben. Csak egy kicsit. De én nem tudok énekelni, sem rajzolni – a sportról meg inkább ne is beszéljünk.... Amit tudok, azt mind tanultam. Sok-sok év alatt szívtam magamba, hogy aztán majd egyszer hasznosíthassam.

Nagytakarítást tartok. A kezembe akadt. Utólag vettem meg, de aztán már csak azért sem olvastam el soha. Úgy fest, örök rejtély marad számomra. Jól van ez így. Kellenek az életben megoldatlan ügyek.

A vizsgabeugró valamivel több mint kétszáz versből kivágott néhány sor volt, amit elénk tettek felismerés végett. Költő és cím kellett. Napokig a verses könyveket bújtam előtte, muszáj volt tudnom mindet. Elsőre, hibátlanul. Büszke voltam magamra. A vizsgára még többet tanultam – már csak azért is, mert rettentő helyes tanárbácsit kaptunk abban az évben. Akiről sajnos utóbb kiderült, hogy nem az évfolyamunkon róla álmodozó mintegy húsz lány közül szeretné kiválasztani élete párját. Hát na. De én bizonyítani akartam – hogy a tökéletes külső, és a néha agyonunottan végigült órák mögött pontos, biztos, alapos tudásanyag is meghúzódik a mélyben.

Harmincegynéhány tétel volt. Mindet kívülről fújtam, minden kötelezőt elolvastam. Egyet nem. Nem volt belőle a könyvtárban. Pedig potya tétel volt, mindenki azt akarta. Három összetett mondatban meg tudtam fogalmazni mindent, amit a műről tudtam. A szerző meg ugye nem érdekelte. De én nem hagytam magam. Hosszú tízpercket meséltem a cím metaforikus értékéről, a világirodalom hasonló témájú vagy épp című alkotásairól, az összes tudásomat bevetettem. Minden mást. Csak a postakocsiról nem tudtam semmit.

Nagyon megdicsért. Azt mondta, ilyen jól még senki nem mondott el mindent valami másról, mint én. És noha a téziseim felkeltették az érdeklődését, nem tudja figyelmen kívül hagyni azt az elgondolását, miszerint a művet nem olvastam.

Hát, tényleg nem. De akkor rájöttem, mihez is értek én igazán: tanulni, az információkat újrahasznosítani, és bármiről beszélni bármikor nagyon tudok. Mégis csak jó vagyok valamiben – egy kicsit. Még A vörös postakocsi sem fogott ki rajtam.


1 megjegyzés:

  1. Akkor nosza, takarítás végeztével kiülni a napra egy nyugágyba és jöjjön az a postakocsi! Krúdy nekem se volt soha a kedvencen.

    VálaszTörlés