Világvégét belepte a hó. Szó szerint. Még reggel is hullott, nem is nagyon akarta abbahagyni. Persze a gyermek boldog volt, mert mehetett szánkózni – az apja úgyszint, mert ő húzhatta a szánt. A konyhaablakból azért hamar kiszúrtam, hogy egyre gyakrabban adja a kutya szájába a kötelet, hogy húzgálja inkább ő. Lányka arca mindenesetre igencsak kiporosodott: az örömtől meg a hidegtől :) Persze, ahogy alábbhagyott a szállingózás, már kezdett is olvadni. Nem lesz hosszúéletű, és mennyivel jobban örültünk volna neki mikulástájékán...
Közben pedig egyre inkább izgatja a fantáziámat az óvoda-kérdés. Nem, nem várom – vagyis nem magam miatt. Tudom, hogy neki jobb lesz a gyerekek között, biztosan fogja élvezni az egész napos nyüzsgést – játékot – meg az okosítást. Nekem meg hirtelen leesett a tantusz, hogy kezdődik (vagy inkább folytatódik) a munkakeresés, a koránkelés, a dologhazacipelés. Rádöbbentem, mennyi mindent csinálhattam volna, amíg itthon ültem (na jó, nem nagyon ültem), mennyi mindenre futotta volna idő és energia, amire most már nem fogja.
Ez van. Betöltjük hamarosan a hármat. Igazi önálló, talpraesett gyermek lett belőle. És nekem megint kedvem támadna babusgatni valakit, másfelől meg nagyon de nagyon jól esne sms-t kapni a banktól minden hónap elején, melyben tudatják, hogy - ha nem is annyi érkezik a számlámra, amennyit szerintem azért a munkáért megérdemelnék, de – a szokásos államáltalfogalmamsincsmialapjánmegállapított éhbérnél mindenképp több pénzből gazdálkodhatok. Fura. Még így évek múltán is nagyon zavar, hogy nincs saját fizetésem – lássuk be az anyaságot nem nagyon becsülik meg...
Szóval ez a nagy helyzet – kihasználom az utolsó napokat, igyekszem mindent elintézni, rendbe rakni, Lánykával minél többet együtt lenni, közben meg ezerrel kutatok vmi meló után. Hát kutatni még csak hagyján, de találni nagyon nehéz....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése