Mostanában mindig megfogadom, hogy lassítok egy kicsit. Hogy délután (mondjuk kettő után) már csak pihenek, játszok a gyermekkel, kalandozok a neten, nézek valami (nem)kultúrműsort, ne adj Isten, alszok. Azt nagyon tudnék... Meg, hogy nem fogok idegeskedni, nem felejtem el bevenni a vitaminjaimat, hogy reggel nem kelek hajnalok hajnalán, mert nem rohan el a nap nélkülem, hanem szépen kivárom az ágyban (ha mást nem, tévét nézve) a fél hetet, meg hasonlók...
A piac parkolója nyolckor már tömve volt autókkal. Szinte mindben ült egy férfi – hol cigivel a szájában, hol telefonnal a kezében, de olyan is akadt, aki csak a kormányra dőlve szidkozódott magában. Merthogy az asszonyok befőzéslázban égve válogatták a gyümölcsöt – zöldséget a sorok között, míg életük párja idegesen tobzódott kívül a járműben.
Na igen, én is beálltam közéjük. Mert eredetileg ugyan egyáltalán nem terveztem ilyen jellegű munkát a nyárra, de a férfi olyan sokszor és olyan szépen mesélte idén, hogy az ő nagymamája mindig tett el neki paradicsomlevet, meg lecsót, meg..... hogy elég egyértelmű volt, hogy nekem is kell. És már meg sem lepődtem, hogy rajtam is előjött az üvegelhetnék, és megannyi más receptet is kerestem melléjük – mert ha már egyszer csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
Így esett, hogy a paradicsomlé, a lecsó, az ajvár és a zöldpaprikasaláta már bevándorolt az átlátszóba, és hasonlóra várakozik a padlizsán, a cukkini, a gomba, a maradék kápiapaprika, a karfiol és társaik. Nem, nem pihentem. És futok is tovább, mert Rozimnak dagadnak a mellei... Nekem meg fáj a derekam... De ennyire elismerést bezsebelni, azért csak jól esett... Meg hát, akkor mit csinálnék télen, ha nem a nyári fáradtságot pihenem ki... ?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése