A reggel mindig necces. Rendszerint saját magamba kell lelket vernem, hogy felkeljek fél hétkor – ennél már csak a gyermeket nehezebb ébreszteni harminc perccel később. Ilyenkor mindig rohanok, örülök, ha a leányzó elkapja a reggeli tejét, felöltözik, és a kocsiban tudom időben. Nagy ritkán belefér még egy gyors kávéfőzés a férfinak. Mondom nagyritkán.

Szóval a rendrakás, a beágyazás, a villámgyors takarítás (meg a kávé) majd csak akkor jön, ha hazaérek – valahol félúton a munkába állás és az ebédfőzés között. Így aztán a délelőttök kapkodósak – hiszen már féltizenkettőre mennem kell Lánykáért.

A férfi – nem is tudom, milyen okból kifolyólag – az elmúlt három napban elágyazott és rendbekapta a nappalit, mire hazaértem az oviból. Volt ám meglepetés meg dicséret! És, hogy őszinte legyek, nagyon jól esne, ha ez a csoda nem három napig tartana...