nehéz napunk van...

        Mindig ő az utolsó. Nem követelőzik. Nem bökdös. Nem lökdösődik. Nam nyafog. Nem reklamál. Nem hangoskodik. Tudja, hogy Rozi az első, az ő helye csakis hátrébb lehet. Ha kap valamit, elfogadja. Ha nem, úgyis jó. A társaságunkat sem igényli. A jó szót meghallgatja ugyan, de simogatásért már nem áll sorba. Volt is döbbenet reggel.

Első cuppantásra szaladnak mindketten, ma csak Rozi jött. Gizit úgy kellett keresni. Csak feküdt a kifutó végén. Türelmesen elviselte, hogy megsimogatom. Hogy végigtapogatom az összes porcikáját, átölelem a nyakát. Tudtam, ha ez a vadóc most ennyire gyámoltalan, itt nagy lesz a baj.

Állatorvosról Világvégén még hét közben sem nagyon lehet hallani, na de szombat délelőtt! A férfi kétségbe esett, hogy 'már ez is beteg!' - utalva szegény Kajlánkra, aki valami veleszületett (sajnos gyógyíthatatlan) bőrbetegségben szenved, és eddig ugyan gyönyörűen tűrte, és tartotta magát, de most nagyon rájár a rúd. Én pedig higgadt kuruzslóként betopogtam a konyhámba, gyógyszer híján régi varázsmódokhoz nyúltam: csodaelixírt kevertem vörösborból és olívaolajból.

Sajnos a kecskék hajlamosak addig enni, amíg van előttük akármi is. Legyen az takarmány, fű, széna, vagy nejlonzacskó. Minden lecsúszik. Viszont, ha leáll a bendőjük működése, és nem tudnak kérődzni, az végzetes számukra. Gizim hősiesen viselte a kotyvalék itatását, egyre inkább várta a jó szót és a simogatást is. Nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről, mikor délben megitta az első korty vizet, és később még enni is hajlandó volt. Alig várom, hogy meneküljön a simogatás elől. Az a biztos. Nagy szerencsénk volt... Ha nem lettünk volna ma itthon... még belegondolni is rossz.