Ez a májusi befőzés teljesen felborítja az időérzéklésemet. Mert hogy nálam ez annyira őszi.. Azok a ködös, borús, postáért kifutva gyors lábkapkodós napok társulnak hozzá. A kertibútor véglegelpakolása, a kecskéknek járó friss fű helyett a széna illata, a farmerkabátok, a vékony sál a gyermeknek (ha már a magasnyakú pulcsi nem jöhet szóba nála). A szél, a közeledő téli dekoráció, a bekucorodás a szobába. Jó-jó, az eper igazán nem tehet róla, hogy nem októberben érik....
Tegnap a piros bogyók illata lengte be a konyhámat: reggel gyümölcslé készült, délután dzsem. Nem bántam, hogy álldogálni kell mellette – határozott meggyőződésem, hogy az órákig kavargatott lekvár sokkal igazibb, mint azokkal a zselésítő izékkel eltettek. És – ha már egyszer az uram is a lekvárjaimba szeretett bele először, utánuk jöttem én, akkor – inkább álldogálok hosszú hatvanperceket a fakanállal a kezemben, mintsem hogy azt mondja a férfi, hogy 'nézd már, ilyen lekvárt másik nő is tud főzni!' Persze ez nem jelenti azt, hogy a gyümölcshöz adandó varázscukorcsodák rosszak lennének – sokkal inkább azt tükrözi, hogy én maradi vagyok. Ez már bizony így marad.
Este határozottan hittem, hogy az eperből elég lesz – egész télre elláttam magunkat. Aztán reggel megkóstoltam, és az üvegeket újraszámolva nyugtáztam, hogy még legalább kétszer ennyit egészen nyugodtan elpakolhatok. Áprilisig biztosan nem marad belőle.
Csak szorgalmasan kis méhecskék!Nincs is annál jobb, mint amikor felnyitod télen és felidézed egy pillanatra a nyarat.
VálaszTörlés