nekem újra égig érnek...

                  Már egy ideje nézegetem ezt a nőt a tükörben. Nem tudom, ki lehet. Visszamosolyog rám, de a mosolya másé. Az arca is másé. A szarkalábak is a szeme körül. Az a nő lehet, akinek reggelente látni szoktam a ráncos kezeit. Nem tudom, mikor és hogyan került oda. A tükrömbe. De szépen megkértem, menjen onnan, ez az enyém. 

Lefektettem a család apraját, a nagyja meg tévét nézett. Én meg bevonultam a fürdőszobába. Eltüntetni azt a nőt. Ollóval meg fésűvel. És csattokkal és kencékkel. És nekiestem, és vágtam, és kaszaboltam – és fogalmam nem volt, mi lesz ebből. Csak azt tudtam, hogy őt már nem akarom látni.

Még innen, meg innen, meg azt sem akarom már, és úgy se legyen. A nő formálódott, halványodott, torzult alakja. Valaki más lett. Nézegettem. Jobbról, balról. Hogy ki lehet, és mit akar nálam?! Aztán, minekutána alig láttam ki a sok rám ragadt hajszálból, kiegyeztem vele. Gondoltam, egy éjszakát kibírunk együtt, aztán majd reggel jó korán...

És 'Uram Isten, mit műveltem magammal!'-gondolattal bújtam az ágyba. Tudtam, hogy kellett, csak talán jobb lett volna másra bízni. És jó korán...nekiálltam a takarításnak. Medoráék két kiscicája eltévedne abban a hajkupacban, amit leoperáltam magamról. És mikor minden szépen letisztult körülöttem, belenéztem a tükörbe. Fürkésztem, kit láthatok a túloldalon. És ott volt. És mosolygott. És én voltam. És, hogy milyen lett? Dögös. Határozottan dögös.