:) :) :) :) jót tenni jó....

          A kíváncsiság bujkált bennem, mikor szappanozásra adtam a fejem. Tudni szerettem volna, mi kerülhet egy szappankán 900 – 1000Ft.-ba. Aztán tanulmányoztam, és kutattam, és saját recepteket írtam. 'Kifejlesztettem' a számomra tökéletes szappant, összehasonlítottam az ugyanolyan összetételű drága testvéreivel, és azt kell, hogy mondjam, szemernyit sem voltak rosszabbak az én sokkal olcsóbban előállított darabjaim.

Szóval a csak magunknak gyártott szappankák körét kiterjesztettem – szerettem volna, ha más is minőségi kecsketejes szappanhoz juthat anélkül, hogy idegesítően sokat fizetne érte. Főleg tudva azt, hogy sokan a különböző bőrbetegségek eltüntetését várják tőlük – ehhez azonban nem egy hét és nem egy szappan kell. És nem ezer forint. Szóval kotyvasztgatok, családtagoknak, ismerősöknek, (leendő ismerősöknek) mindig félreteszek párat.... mert hiszem, hogy a szép és egészséges, bársonyos bőr nem luxus. Az jár. Nekünk, nőknek, meg pláne. 

A héten több kiló szappant gyártottam. Világvégén ugyanis egészség- és falunapot tartanak. Ugyan az eső esik, és a programokon nem veszünk részt, de a szappankákat elküldtem a lakosoknak... két kezemen meg tudnám számolni, hány család engedhetné meg magának még ezeket a sokkal olcsóbban árusított szappanokat is... Akartam, hogy a többieknek is legyen lehetőségük kipróbálni... Nagyon jól esett adni.... És remélem, örülni fognak nekik... Mit mondtok, ti örülnétek ha ajándék szappankával csengetne be a postás?! 

teker-teker-teker-teker

         Szénhidrát-függő vagyok. Abszolút. Tésztán és édességen a világ végéig el tudnék élni, tagliatellén, tortellonin és dobostortán még annál is tovább. Sajnos. Merthogy, sajnos látszik is rajtam... :S

Régen is ilyeneken éltem, ellenben rendszeresen mozogtam, a kilók meg maradtak annyik amennyik. Soha nem szedtem fel egyet sem. Aztán jött ugye Világvége – ahol aztán nincs hova járni, de ha járnék, tuti hülyének néznének – meg hát Lányka. És lássuk be, nem sok olyan sport van, amit gyermekkel együtt lehetne űzni. Főleg, hogy én előtte kick boxoltam...

Szóval sok-sok fejtörés után kigondoltam magamnak ezt az ideális megoldást – a jó kis egyhelybenálló biciklit, ami mellett Lányka tud játszani, én tévét nézni, és békében, boldogságban megvagyunk a nappaliban. Nem, friss levegő az nincs, meg nagy séták előtte és utána levezetésképp sincsenek... Ráadásul a biciklit sem fogyózáshoz használom, sokkal inkább azért tartom, mert jól esik mozogni minden nap, és azért is, hogy az elégetett 300 kalória helyére muffint pakolhassak, meg péksütit, meg fánkot... Alig várom, hogy megnőjön ez a lány, és nagy ugróiskola-versenyeket rendezzünk – majd az lerázza a feleslegeseket.

(gumi)csizmás pandúr

mi lesz még?!

         Órák óta a netet bűvölöm – noha nem létszükséglet dolgozni mennem (egyelőre), úgy döntöttem, ha találok a közelben megfelelő állást (ami egyébként ritka mint a fehér holló), akkor belevágok. Pont azért, mert ritka, és pont azért, mert ki tudja, legközelebb mikor lesz megint. Nem, a gyermek dolgai továbbra is kérdésesek, de a jelenlegi helyzetben a közszolgálati dolgozók bére sincs biztonságban, hát még akkor a versenyszférában élőké... Muszáj gondolni a picit távolabbi jövőnkre is...

Igen, hozzánk is bedugta buksiját a gazdasági válság. A vásárlók nem tudnak fizetni, mert nekik sem fizetnek, de a beszállítóknak meg muszáj, vagy nem szállítanak. Még hogy az építőiparban van csak körbetartozás... Na de az apehet meg az alapanyagosokat csak nem küldhetem tovább a vevőhöz... Szóval takarékra kapcsoltunk, megfontoljuk mit veszünk és mennyiért.... Jó vicc, eddig is megfontoltuk. Eddig is megnéztem mit veszek és hol. Ha meg már az a heti egyszeri nem-otthon-evés is luxusnak számít, akkor nem tudom, hova tovább...

Egy biztos: lakáshitel ismét az egekben – köszönjük Görögország csődbe dőlésének, és követheti őt napokon belül az USA is... Akkor aztán elszabadul a pokol... gyanítom, nálunk is...

Őszülünk...

        Állt a szekrény előtt, dobálta kifele a ruháit: 'ez nem, ez nem, neeeeem, ez nem'. És repültek a pólók, meg a szoknyák, hogy a sosemhordott kisruhákat már ne is emlegessem. Mindjárt mondtam is neki, ne nagyon selejtezzen, mert nyárit már nem szándékozom neki venni – hozzáteszem, ha így haladunk, lehet, nem is lesz rá már szükség.

Azon kaptam magam, hogy sálak kötésmintáját nézegetem. Tiszta ősz van. Igazi október, és, ha hinni lehet az előjelzésnek, sokkal jobb már nem is lesz. Ideje erre berendezkedni. Előkaptam hát Lányka tavalykapott kötött pulóvereit, amik életében nem voltak rajta, mert hát a nagymama csak a mackómintát ismeri, az meg az én drága gyermekem ízlését – sem – nyerte el. Elkezdtem lebontani őket, újrahasznosítani az újrahasznosíthatót. Apám! Nem győztem csodálkozni: még nem értem az első pulcsi végére, de már több, mint negyven deka fonalam van. Pedig még szelektáltam is a vékonyabb csíkoknál.... Ilyen pici pulcsi, ennyi fonálból... Na, persze hozzá kell tennem, hogy még hajtogatni sem lehetett, olyan kemény volt, simán megállt magától a sarokban.... Nem is csodálom, hogy nem akarta....

Aztán szappan is készült ma a konyhámban: meglehetősen kapkodnom kellett magam, nehogy megfázzon a massza... Igazi, kicsit őszies, pihentető, relaxáló szappankák lettek... Afféle, este bebújok egy kád melegvízbe-típus. Jelentkező is van rá bőven, de azért félretettem egy párat, ami ajándék lesz.... Ja, és elővettem alváshoz egy pár zoknit is: nincs mese, a lábamnak ez már túl hideg...

nekem újra égig érnek...

                  Már egy ideje nézegetem ezt a nőt a tükörben. Nem tudom, ki lehet. Visszamosolyog rám, de a mosolya másé. Az arca is másé. A szarkalábak is a szeme körül. Az a nő lehet, akinek reggelente látni szoktam a ráncos kezeit. Nem tudom, mikor és hogyan került oda. A tükrömbe. De szépen megkértem, menjen onnan, ez az enyém. 

Lefektettem a család apraját, a nagyja meg tévét nézett. Én meg bevonultam a fürdőszobába. Eltüntetni azt a nőt. Ollóval meg fésűvel. És csattokkal és kencékkel. És nekiestem, és vágtam, és kaszaboltam – és fogalmam nem volt, mi lesz ebből. Csak azt tudtam, hogy őt már nem akarom látni.

Még innen, meg innen, meg azt sem akarom már, és úgy se legyen. A nő formálódott, halványodott, torzult alakja. Valaki más lett. Nézegettem. Jobbról, balról. Hogy ki lehet, és mit akar nálam?! Aztán, minekutána alig láttam ki a sok rám ragadt hajszálból, kiegyeztem vele. Gondoltam, egy éjszakát kibírunk együtt, aztán majd reggel jó korán...

És 'Uram Isten, mit műveltem magammal!'-gondolattal bújtam az ágyba. Tudtam, hogy kellett, csak talán jobb lett volna másra bízni. És jó korán...nekiálltam a takarításnak. Medoráék két kiscicája eltévedne abban a hajkupacban, amit leoperáltam magamról. És mikor minden szépen letisztult körülöttem, belenéztem a tükörbe. Fürkésztem, kit láthatok a túloldalon. És ott volt. És mosolygott. És én voltam. És, hogy milyen lett? Dögös. Határozottan dögös.

dilemma

                Néha rettentőmód vágyom valami hasznosat csinálni. Úgy értem, anyagilag hasznosat. Nem az az egy helyben ülő, a sült galambot a szájába röppenni vágyó típusú nő vagyok. Mindig is pezsgett körülöttem a levegő, történtek a dolgok, én meg szaladtam velük. És nagyon szerettem. És jó érzés volt megkapni az első fizut – pedig, ha belegondolok, hogy hatvankilencezer nagyjából semmire nem lenne ma már elég....de akkor hatalmas élmény volt. És szerettem a magam ura lenni, és jönni – menni, és sokak által szeretve lenni.

Meséltem már, hogy mindig kitűnő tanuló voltam?! Lapozgattam minap az indexemet, nézegettem benne a sok ötöst. Meg a Szentesi tanár úrtól kapott hármast, ami baromi nagy szó volt, rendesen megdolgoztam érte...

És itt vagyok immár két diplomával, két nyelvvizsgával, két év munkaviszonnyal, egy kétéves kislánnyal. Három éve itthonélő. Ingyenélő. És ez engem nagyon, de nagyon zavar.... Akkor is, ha nincs rá okom.

Persze, ha most megkérdezné valaki, hogy vágyom-e vissza dolgozni?! Hogy itt hagynám-e ezt a pöttömpannát a munka kedvéért és öröméért?! Na, meg a pénzkeresetért... Nem, a világ minden kincséért sem. És, ha majd egyszer arra kerül a sor, nem is lesz olyan egyszerű a dolog. Hihetetlen, hogy sehova nem hiányzok ezzel a végzettséggel. Már gondolkodom vmi OKJ-s képzésen... Persze választani tudnék – egyszerre többet is.... Csak hazánk nem arról híres, hogy baromira támogatná a vállalkozni vágyó kisembereket. Sőt, nekem igencsak úgy fest, hogy még indulás előtt akarnak ellehetetleníteni...

...és még csak dél van...

         Gyermek és férfi ma nem igazán kompatibilisek. Ez előbbi folyamatosan borzolja a kedélyeket, néha már engem is az agybaj kerülget, mikor harmincháromszor mondom el, hogy ne menjen már a tócsa közelébe, mert tele van darazsakkal (megjegyzem, a környék összes darazsa hozzánk jár inni – és akkor itt most a felmenőiket emlegetném – ezért kellett, többek között, felszámolnunk a kerti tavat is, mert olyan darázssztráda alakult ki az udvar kellős közepén, hogy nekünk már nem volt maradásunk mellettük.)

Visszatérő jelleggel kell mindenféle botokkal karmolászni az autót – persze, hogy az 'újat'. Ráadásul rá kell lépni minden útba akadóra, és jó nagyot tanyázni rajta. Ma az állát horzsolta le, de ha semmi baja nem esett volna, akkor is minimum tíz perc sírás jön. Mindez úgy, hogy kétméteres közelben vagyok a nap huszonórájában...

Szóval kicsit besokallt a gyermektől – és hát bevallom, én is – és jól meg is fenyegette, hogy mehet az óvodába a sok falusi gyerek közé. Majd ott jó helyen lesz. Akkor majd megtanulja megbecsülni, hogy itthon hányan figyelünk rá, meg foglalkozunk vele, meg játszunk, meg a kedvenceit főzzük.... Szóval fenyegetés volt a javából... Kisebbik meg sértődötten bújt hozzám, enni se volt hajlandó, jobbnak látta ledőlni aludni egy picit. Megjegyzem, én is jobbnak látom.... Hátha használ valamicskét...

Befőzünk....újra...

                   Imádom a lekvárokat – az se érdekel, hogy sivatagi forróságban kell álldogálni mellettük, és az se, hogy baromi sokáig. Igen, én a hagyományos, nem villámgyors befőző-hozzáadó-cuccos módszer híve vagyok. Lehet, csak azért, mert még nem próbáltam ez utóbbit, de valamiért bennem baromi jó érzéseket vált ki a kavargatás, a figyelgetés, a fortyogó massza. Pedig ma olyan, de olyan recepteket láttam a tévében..... huh..

És nem csak én imádom a lekvárokat: úgy fest, hogy az idén eltett összes eper- és cseresznyelekvárom elfogyott... apropó, még csak július van – mi lesz még télen... meg télig... A szeder még csak most kezd érni, a barackot megesszük iziben még a fáról – Lányka minden fordulónál kér egyet róla, pedig korábban nem volt egy nagy gyümölcs-párti. A meggynek se adok túl sok időt az üvegekben: egyre – másra jönnek a kívánságok, mit is lehetne belőle kezdeni. Szóval úgy fest, szeptemberig se húzzuk ki, pedig azt hittem, túl is méreteztem a dolgot. Be kell látnom, idén kiscsaládom némileg falánkabb lett – vagy jobb a lekvár?! :)

Jövő hétre betervezhetek egy kiruccanást a nagybanira – remélem, árulnak még valami friss konzerválhatót. Csak az epret sajnálom nagyon, az idén már biztos nem lesz nálunk....

Kerekesékről...

           Viktorral jó sok szemiotika órát húztunk le együtt – már akkor nagyon szerettem. Na, nem Viktort, hanem a zenéjüket. 

Az egri fiatalok körében a Kerekes Band abszolút kulturfogalom. Én a mai napig nagyon szeretem hallgatni őket – ha hangulatom és lányom is engedi...

Innen üzi az illetékeseknek, hogy a méltán híres Gyula és Békéscsaba sem engedheti meg magának, hogy kimaradjon életéből Kerekesék koncertje. Ne tudom, illik-e még csápolni, de én biztosan az első sorban állnék... 

a sajt - ha paneer

       Sokan nem rajonganak ezért az indiai sajtféleségért, de én bizony nagyon szeretem. Egész egyszerűen azért, mert 1. nem kell hozzá semmiféle oltó meg bíbelődés, tíz perc alatt kész, egy óra múlva fogyasztható. 2. ezerféleképp felhasználható – attól függően, hogy mennyit hagyjuk érni. 3. mondjon bárki, bármit – nagyon finom. Nem csak szerintem – Lányka is oda van érte.

Adott volt öt liter tej, amiből a világ minden kincséért sem volt kedvem sem joghurtot, sem túrót, de még csak a szó hagyományos értemében vett sajtot sem csinálni. Villámgyors agyfuttatást követően feltettem hát forrni, nem kell vele különösebben foglalkozni, mehet nagylángon. Néha belekavartam, de olyan frankó edényeket sikerült (jó)múltkor szerezni a Corában kilós vásár címen, hogy soha nem ég bele semmi. Még csak nem is tapad, úgyhogy ilyesmin már nem szoktam aggódni.

Mikor felhabzott, került bele annyi kanál só, ahány liter tejjel dolgom akadt, szóval szám szerint öt. Két perc forralás – itt azért megjegyezném, érdemes nem színig tölteni az edényünket, mert a forralgatáshoz azért kell a hely. Ekkor jön bele a literenkénti 3cl 10%-os ecet. Nem kel megijedni, nem lesz ecetízű – ellenben kicsapja a tejet, és gyönyörű fehér gumók jelentkeznek hamarosan. Addig kel forralni, amíg a fehér gumók mellett a savó szép áttetsző nem lesz – nagyjából két – három perc az egész.

Ekkor jön az én voile függönyöm – de kinek mi – beleöntöm az egészet, az anyagot a végén összefogom és fellógatom csepegni. Ne felejtsünk el jó nagy edényt tenni alá, hogy felfogjuk a savót,mert abból bizony rengeteg lesz.

Ha kicsit hűlt, lehet kézzel nyomkodva rásegíteni a savócsöpögésre, közben szép kerek gombóccá tudjuk formázni a sajtunkat. És itt jön a lehetőségek sokasága: frissen fogyasztva mozzarella ízű és állagú. (abszolút használható helyette, én nem éreztem különbséget) Egy nap állás után (simán hűtőben, préselés nélkül) reszelhető, ízre nagyon finom, állagra mondjuk egy másodosztályú trappista. De, ha rögtön csöpögtetés után préseljük (mondjuk egy tésztaszűrőben tányér és egy nagy palack ásványvíz alatt), mintegy hat óra alatt kemény sajtot kapunk, amit alaposan átkenegethetünk sóval. Ekkor leadja a maradék savót is, egy afféle házikolbász mellé falatozható sajtot kapunk.

Kinek – hogy ízlik. Én most a mozzarellára szavaztam, meg maradt belőle Lányka mai spagettijére is bőven. 'Nyam – nyam', csak, hogy szó szerint idézzem. Ja, a lényeget nem mondtam: öt liter tejből mintegy 60 deka sajt lett. Persze akkuk lemerülve.... legközelebb fotózom is..

Hogy is van ez?! - avagy a tisztálkodás gyermekfejjel

              Lányka elintézte nekem, hogy ma én bújhassak először pizsamába. Nagyon rendes gyerek – de persze a dolog csak elviekben működött. Mert hát egyfelől a pizsama se pizsama, másfelől meg olyat még nem látott a világ, hogy nekem ne akadjon valami dolgom odakünn, miután az egész családot keresztülparancsoltam a fürdőszobán. Szóval, nincs mese, mindig én vagyok az utolsó...

Szóval rendes lányom van nekem, hogy gondolt rám – ráadásul kifejlesztett egy speciális technikát, csak nekem. A menet a következő: először lefújt (csak mímelte persze) légfrissítővel, aztán áttörölt Wc papírral, végül bekent jó alaposan izzadásgátlóval. Nem is értem, miért bonyolítjuk ezt mi, felnőttek annyira?! Végül is illatos is lettem, száraz is..... Mit is akarhatok még?! Aztán persze felajánlottam, hogy akkor fújjuk őt is, meg töröljük....de határozottan ragaszkodott a jól bevált fürdőkádas módszerhez...

Összegezve...

          Alig bírom kivárni a délutáni alvásidőt. Pedig minden egyes nap eltervezem, mi mindent fogok véghezvinni, kezdve a takarítással, folytatva a beígért Tildás játékok – díszek megalkotásával, esetleg egy új bejegyzés odabiggyesztésével a többi közé. És eljön a déli tizenkettő, és velem nem lehet bírni. Ledőlök az ágyra, gyermek mellé, és nagyon, de nagyon várom, hogy elaludjon. Mert akkor alhatok én is. Sokszor már ragadna a szemem, nagy pislogások közepette lesem, ébren van-e még...mert, ha nem figyelek, képes megszökni, amíg én nyugodtan durmolok.

Szóval a nagy kreatívkodásban odáig jutottam mostanában, hogy befejeztem az egyik farmerszoknyát – nekem nagyon tetszik, afféle, igazán az én stílusom-darab. Egy másik is majdnem kész – csak akadt egy kis problémám az anyaggal: akárhogy nézegetem is, nem akarja azt a mintát magán látni, amit én odaterveztem. És hát bizony győzött: a szabás marad, de az extra-részeket változtatni kell rajta.

A Tida tacsit félig – meddig kiszabtam, a fonalakat még mindig a konyhaszekrényben dugdosom... pedig már azok is nagyon cseszegetik a csőrömet. Jó lenne egy olyan nap, mikor nem délelőtt tízre kell ebédet varázsolnom, délre meg már majdnem uzsonnát....meg ha nem aludnék mormota-módra napközben... és akkor a végére érhetnék a befejezetlen dolgoknak.... na, meg egyre gyakrabban gondolok a varrógép-beszerzésre is....

Rászokunk - előbb vagy utóbb...

             Mióta nem zenél a bili, Lányka nem szeret belepisilni. Máskor napjában tizensokszor ráült, várta a zenét – pedig rettentő kiborító dallamot játszott, egészen addig, amíg nedves volt a belseje, egyhuzamban. Most inkább pelenkát kér, minthogy rá kelljen ülni. Persze én meg alkalmanként azért nem hagyom magam, mert – lássuk be – ilyen nagy, okos lánynak már illik szólni – megjegyzem, szokott is, csak leginkább utólag, és akkor aztán azonnal tiszta pelenkát követel...

Korábban nagyon tetszett neki, ha pucéran szaladgálhatott. Most nem, mert akkor előbb – utóbb tuti jön a bili. Vagy éppen elbújik a szobájába, és villámgyorsan rápisil a szőnyegre. Ha már úgyis túl vagyunk rajta, akkor olyan mindegy-alapon.

Pedig tudja, hogy nem szabad. Sokszor megbeszéltük... Ma is rajtakaptam egyszer... Rögtön magyarázta, hogy 'nem pisi, víz'... na, ja.... én meg a mikulás... 

Eseteim zoknikkal és kanalakkal

          Két szóban tudnám összefoglalni közös múltunkat a címben szereplőkkel: régen voltak. Sok. A jelenünkről azért kicsit bővebben fogalmaznék: egy darab sincs belőlük. Murphy és társai kismiskák a családomhoz képest...

Már azon szoktam meglepődni, ha teljes pár lábravalót találok a szennyesek között. De nagyon. Azon meg még inkább, hogy mire kimosom, a tiszta ruhák között, fél lesz az egészből is. Vagy ugyan egész marad, de akkor az egyik fele tuti lyukas. Hogy is van ez?! Férfiembernek hat darab zoknija szárad a kötélen, mind a hat más színű/mintájú/méretű... Lánykának két teljes pár van kiakasztva – kivételesen – de csak azért, mert most kapta, és, mert az egyik kutyás, a másik macis. Nagyon kell rájuk vigyázni. Ami állatos, az kincs számba megy nálunk.

Ideköltözésünkkor még három étkészletre való kanalunk volt. Három hatszemélyesre. Most úgy kell összevadásznom őket, ha mindketten akarunk levest enni. Bár erős a gyanúm, hogy ezúttal a kisebbik a ludas. De hogy hova dugja?! Ott lehetnek, ahol a múltkor a ruhái... Jó lett volna akkor kifigyelni... Mindenesetre, ideje lesz beszerezni egy párat, mert ez az állandó mosogatás kezd az agyamra menni.... Vegyek ebből is állatosat?! Na jó, de a családfő csak nem hordhat kiscicás zoknit...

Csipkerózsika...

szép napunk van...

             Gyermeket óvodai rendhez szoktatjuk. Nem, egyelőre nem megy közösségbe, de nem fog ártani, ha már picit gyakorlott lesz, mire arra kerül a sor. Olyen egyszerű dolgokra gondolok, mint hogy tízóraira kis háromszög-kenyerek járnak vmi feltéttel, meg ebéd után alvás van, meg hogy el kell pakolni maga után a játékokat, stb. Határozottan kiegyensúlyozottabb lett. Ma apával feküdt le aludni (mindenféle zokszó nélkül), én meg kihasználtam a kínálkozó alkalmat, hogy végre....

Nem, nem pihentem. Nem varrogattam. Nem a kedvenc blogjaimat jártam körbe. Ezeket majd este, ha lesz egy kis időm, meg energiám. Ellenben kitakarítottam a konyhát, amit már reggel szerettem volna, de Lányka mindenáron az én nyakamon akart csüngeni – megjegyzem, nem nagyon bántam, olyan jól esik még néha azt érezni, hogy milyen picike.... Persze, ez is egyre ritkább...

Volt egy kis időm nosztalgiázni is közben: Pöttyös mama jutott először eszembe – ahogy nyáron mindig irkával és saját filctoll-készlettel várt minket. És reggelire a legfinomabb molnárkákat hozta, meg kakaót. És lisztgyurmát csinált nekünk, és a székeit mindig kihurcolhattuk az udvarra, hogy bunkert építsünk belőlük – meg még jó néhány plédből. Amibe aztán soha nem másztunk be, mert dögmeleg volt benne....de azért építeni kellett. És esténként együtt locsoltuk meg a kerti virágokat. Mindig rengeteg vasrózsa volt nála. És öt körül mi, unokák mehettünk Béla bácsiékhoz a tejért meg túróért. Meg bocit simogatni. És beugrottunk útközben dédiékhez is – ahol mindig olyan jó hűvös várt minket. Meg lekváros piskótatekercs.

Gondoltam, meglepem én is a két szerelmemet: molnárkát sütöttem, meg készült kakaó is. A recept persze, most is, Limarától. Dagasztottam, gyúrtam. Szerettem volna tökéleteset... Icipici kis rakásaim lettek. Nézegettem őket, mikor lesz ezekből nagy kifli?! A pöttöm kis molnárkáimmal kiültem a napra melegedni – mit nekem allergia! - és szinte minden pillanatban láttam, ahogy nőnek. Hatalmas molnár(ká)im lettek.... Alig várom az uzsonnaidőt... meg a kakót.... meg a molnárkát...

gyermekpizza és kéka-béka

                Mit is akarhat a drága gyermek a negyven fokban?! Ugyan – ugyan?! Persze, hogy pizzára fájt a foga. Mi másra?! És mit tesz ilyenkor a szintén drága anyuka, aki örül, hogy leány végre megtömné valamivel a hasát? Szimplán kibattyog a konyhába és bedagasztja a tésztát. A negyvenben.

Lányka nagyon szereti a kelt tésztás cuccokat – főleg a sósat. Bár meg kell jegyeznem, a múltkor pudingos csigát készítettem neki: vanília pudinggal és friss málnával, úgy rácsapott, hogy nem győztem csodálkozni. Pedig a málnát nem is szereti egyébként. De ezt csak ette, és ette, és ette. Biztos lesz még belőle második kör is, meg harmadik, meg negyedik.

Szóval pizza. Azonban drága anyuka nem egy vékonytésztás, éppen csak magában megállni képes pizzát süt. Nem. Egész egyszerűen azért nem, mert Lányka harapásokban méri a jóllakottságot. Pontosan tudom, hányat fog harapni, mindig ugyanannyit, és értelemszerűen egy vastagabb, levegős, péksüti-tésztájú pizzával inkább jól lakik, mint a papírtípusúval. Ami egyébként nagyon finom, csak nálunk nem célszerű.

A hajtovány tésztáját egy csomó mindenhez fel szoktam használni – kivéve a hajtoványt. Nem tudom, mit ronthatok el vele, de akármilyen pici tekercseket gyártok is belőle, a sütőben mindig bejgli-méretű lesz, és úgy már – noha továbbra is nagyon finom – kevésbé guszta. Ellenben kenyérbotnak, és pizzának tökéletes. Most is az volt. A gyermek elégedett arccal majszolja a szeleteket. Én meg örülök, hogy kikapcsolhattam a sütőt....

Mindeközben Lányka a nappaliban drága édesapjának is előadta, milyen állatokat ismer. Ez a kedvenc játéka manapság. A következő a szituáció: Lányka elé áll, sorban adja az állathangokat, és ki kell találnia, milyen állatról van szó. Ha nem talált, addig ismételgeti az adott hangot, amíg meg nem születik a jó megoldás. Mindig ugyanaz a sorrend: ha nem ismernénk is fel valamelyiket, előre tudjuk, hogy mi fog következni. Csakhogy van két új hang, amit még apa nem hallott. A boci és a kéka-béka. Lányka nagy felháborodottan adta elő közel huszadik alkalommal a bocibőgést, mire beértem, az apjáról meg húsz fokkal hűvösebb időben is szakadt volna a víz, mert nem boldogult vele. A pontot az i-re a kéka-béka tette fel. Aminek hangja nincs, csak mondogatja, hogy kéka-béka, kéka-béka.... De kitalálni kötelező. És apának nem ment. Én meg csak nevettem a két pantomimon, mert a nagyobbik semmiképp nem jött rá, hogy ez bizony a csiga-biga....

szóval....strand...

              Megvallom – noha a kötéshez egyelőre nem sok közöm van, na, majd ha végre befestem a fonalamat, lesz – szívesen ellátogattam volna a párom által kötekedő-találkozónak titulált női összejövetelre. (férfiértelmezés....) Az újdonsült allergiám azonban nem várt méreteket öltött, így pedig nem sok kedvem volt – leendő – ismerősök előtt mutatkozni... hm.... hát igen, a női logika. Ellenben, akkor már a Peugeot-találkozóra sem megyünk alapon, a strandra vettük az irányt. A gyermek nagy örömére.

Persze leginkább a fedett részébe, mert újabb hólyagokat beszerezni – ezúttal a napsütéstől – nem igazán szándékoztam. Szerencsére Gyomaendrődön bent is tudunk válogatni a medencék között – gyermek meg is tette cirka kétpercenként – és ráadásul helyünk is akadt bőven. Nem, nem a már emlegetett gyönyörű bőrömnek köszönhetően, és még csak nem is a bedagadt, felemás szemem miatt. Egyébként elsőkörben vártam, hogy majd kiparancsolnak a vízből, mondván, 'márpedig fertőzőbetegek indíts!' - mert hát van egy pár ember, akinek magyarázhatod, hogy ez minden, csak nem fertőző... Mindössze egy – két pöttömke akadt, aki alaposabban megbámult, de ők sem mertek rákérdezni, hogy 'és a néni miért néz így ki?!' Szóval zavartalanul pancsolhattunk, ugrálhattunk a vízbe a partról, locsolhattuk a kis kannánkból a vizet a homokozóformákba – megjegyzem ez utóbbiak nagyon tetszettek a többi aprónépnek is, rendre hozzánk jártak kölcsönvenni ezt – azt. Lányka ugyan nem kérte vissza őket, de annyira csúnyán nézett, hogy az anyukák jobbnak látták önként visszaküldeni az elefántot, a halacskát meg a dinoszauruszokat. Na igen, majd, ha óvodás lesz, változik...

Szóval két nap hűsölés után ma szabályosan rosszul esett visszaállni a tűzhely mögé. Még most is csak pihegek... Meg ábrándozom róla, hogy megint vízbedugom a lábam...

irány a strand

ezt is összeszedtem....

         'Jó csúnya a szemed!'- így aranyozta be a napomat a drága férfi már korán reggel. Egy félig átaludt – félig meg átvakarózott – éjszaka után. Illetve ez utóbbit további két részre tudnám bontani: a.) vakarózósra és b.) azon órákra, amikor próbáltam elterelni a gondolataimat a vakarózásról. Kegyetlen hosszúnak tűnt. És a legrosszabb a reggeli köszöntésben, hogy nagyon is igaza van. Konkrétan szabályosan rosszul esik tükörbe nézni. Hát akkor még másoknak erre ébredni...

Szóval allergia. Nem elég nekem a nap-, lett mellé még egy. Valami gaz lehet a bűnös, mert csak ott jöttek elő a – kezdetben még bagatelnek tűnő – tünetek, ahol hozzáértem a zöldek valamelyikéhez. Nem tudom, melyiket hibáztassam, mert legalább tízfélével van dolgom napjában többször.

Na ná, hogy Gizinek meg Rozinak ízlik. Én meg hordom befele a kertből, mert egyfelől napfényen és vízen ők sem élnek meg, másfelől meg direkt azért hagytuk a föld egy jó részét parlagon, hogy mindig legyen nekik friss vágnivaló. Hát van. Csak behozni ne kéne. Vagy legalább ne produkálná ezeket a gyönyörű foltokat.

Duplaréteg alapozó után is úgy néz ki a szemem, mintha legalább ötven lennék, alapos férfiúi verés után, ráadásul még fáj is, a bal karomon meg igazi kincsestérkép található – alapozás híján teljes színpompájában – helyes kis hólyagocskákkal. Jó sokkal. Most már vigyázok, hogy több ne legyen, de múlni nem akar. Házi kence-tipp allergiás vacakra? Bárminek örülnék:) már annak is, ha valaki vakargatna időnként egy kicsit.... (orvoshoz ne küldjetek, azokra is allergiás vagyok)

Bosszankodom....nagyon...

               Ilyen rossz levest még életemben nem főztem: nem, nem az én hibám volt – illetve csak közvetve okol(hat)om magamat. Úgy kezdődött, hogy drága férfi egyszerű húslevest szeretett volna, persze csak egy tányérral. Remek – hát pedig ennyiért nem pucolok meg öt – hat répát, meg zellert, karalábét, megatöbbit. Már csak azért sem, mert még csak le sem tudom fagyasztani a maradékot alaplének, tekintve, hogy szemernyi hely sincs a fagyasztóban. Szóval elő néhány kertlakó, ételízesítő, meg mennek bele húsgombócok. Praktikus, gyors, a gombócot még lányka is megeszi belőle.

Na ja, ételízesítő. Vegetát szoktunk venni a Corában, vödröset. Én speciel nagyon szeretem, de csak ritkán használjuk, szó szerint csak az ilyen egytányérosokhoz. Már régen jártunk Szegeden, a múltkoriban már csak Városban vettem, Vegeta híján Delikát 8-at. Hát – nem kellett volna...

Ennyire sós levest.... Már-már ott tartottam, hogy az egyfőnek szántból az egész utca jól lakott volna, addig hígítgattam, de még mindig baromi sós volt. Aztán uramésparancsolóm kiderítette a probléma okát: a Delikát8 68%-a jódozott só. Hohohó.... Hogy is van ez? Én nem egy gagyi, száz forintos szart vettem (már elnézést), hanem játszótérfőzőset (ami tuti nem nálunk fog épülni, de legalább mégiscsak támogatok valakit vele), meg a reklámban zöldségszárítgatósat, őrlőset... És akkor rá merészelik írni, hogy zöldségtartalma 8%. Szidtam minden felmenőjüket, mert ez már pofátlanság a köbön. És akkor ezervalahányszáz forintot kérnek kilójáért, amiből 68dkg. só, kemény – írd és mondd – negyven forintjukba kerül. Hát a zöldség sem sokkal többe, tekintve a mennyiségét.

Férfi húsz perc múlva visszajött a konyhába (miután levest nem tudott enni, még jó, hogy a tejszínes – gombás tarja ínyére volt), bejelentette, rendelt nekem nyolcvan kiló répát, petrezselymet, ésatöbbit – csináljak házi ételízesítőt, mert ezekért nem fizetünk. Megjegyzem, teljesen jogosan.

okosodunk, okosodunk...

                 Hatalmas változások vannak világvégi házunk táján. Na nem mi, nagyobba(cská)k, hanem a pöttöm lányunk alakít mindenfélét: akad közte olyan is, amiért kijár a dicséret.

Legnagyobb megdöbbenésemre ma már csak megveteti velem a boltban a csipszet, felbontáskor már egy falat nem több, annyi sem fogy belőle. Sőt, rácsapott a nyers paprikára, a sárgabarackra, de még a kecskéknek szedett (egyébként teljesen egészséges és hibátlan) inkább éretlen mint érett zöldalmára is. Nagy hümmögések közepette jelezte, hogy ízlik neki. Pedig rettentő savanyú volt...

Szóval alakulgatunk gyümölcs – zöldség terén is, de ettől eltekintve is igencsak tekintélyes mértékű elemózsiát gyömöszöl a pocakjába minden nap – hozzáteszem, le is mozogja szinte azonnal. Végre nem kell azon törnöm a fejem, vajon mivel járhatnék a kedvében. Egyetlen feladatom, hogy reggelire péksütit kerítsek a konyhámból, mert 'az jár'. Hát ez legyen a legnagyobb problémám.

a rosszakról inkább egy szót se - hát lehet erre a lányra egy percig is haragudni?!

Pöttyös mama túrólepénye

             Rozi és Gizi kész tejcsárdaként üzemel. Már sokszor nem győzöm 'betakarítani' a termést. Literszámra készül a görög joghurt – meg, ha a férfi nem bír már vele, akkor utána a maradék joghurtból a túró. A túrós tészta és a túrógombóc azért – lássuk be – nem túl kreatív ételek, valami mást szerettem volna csinálni. Sütire viszont cseppet sem vágytam – és a családom többi tagja sem állt sorba édességért tüntetve. Eszembe jutott gyermekkorom kedvenc csemegéje – de jó is volt az!

Pöttyös mama abszolút világbajnok túrólepényben. A legeslegfinomabb, amit valaha ettem. Már hívtam is a receptért, ő meg úgy örült, hogy mesélhet...

Szóval, kell hozzá:

-1 kg túró

-6 tojás (sárgája és fehérje külön)

-1 dl tejföl

-6 csapott evőkanál liszt

-1 evőkanál búzadara

- mama szavaival idézve: fél marék margarin

- cukor

A tetejére:

-1 tojás (sárgája és fehérje külön)

-3 dl tejföl

A túrót, tojássárgákat, tejfölt, lisztet, búzadarát, margarint, cukrot összekeverjük. Mama azt mondta, cukrot ízlés szerint, én meg nem mértem, mennyit tettem bele. Nem kell nagyon édesre, ez nem süti lesz, inkább afféle uzsonnára való lepény. Beleforgatjuk a felvert tojásfehérjéket (mind a hetet!). Végül sütőpapírral bélelt tepsibe öntjük. Nekem a legnagyobb tepsim tele lett vele, még egy fél kiló fért volna bele, több biztos nem. Két – három centinél vastagabbra nem szabad hagyni. A tetejére jön az egy tojássárgája elkeverve a tejföllel. 170fok, alsó – felső sütés, kb. egy óra. A teteje szép barnára kell, hogy süljön. Ha kész, rögtön ki kell húzni papírral együtt a tepsiből, mert beleizzad különben (nagycsaládosok előnyben, de azért egyedül is megoldható). Még picit remeghet ilyenkor a közepe, de hamar megszilárdul.

Nagyon de nagyon.... Lányka először csak nyalogatta (nála nem lehet tudni, hogy éppen kiscicának képzelte-e a magát, vagy csak első ránézésre nem volt neki szimpatikus), de a tesztelés után felkapta a villát...

Sajnos jobb képet nem tudok prezentálni – egyetlen egyre volt energy az akkumulátorokban, többet nem tudtam fotózni róla. Mire feltöltenek, már hűlt helye se lesz a lepénynek...