a sportcipő

             Egy tetőtéri lakásban éldegéltünk a lányokkal fősuli alatt. Heten mint a gonoszok. Mindenki hüledezett, hogy bírjuk ennyien 'összezárva', de én nagyon szerettem. Mindig volt otthon valaki, amikor hazamentem, valaki, akivel leülhettem beszélgetni, vagy közös vacsorázni. Heten vágtunk neki az éjszakának, és a mikulás is mindig rengeteg ajándékot hozott hozzánk.

Csak egy sportcipővolt. Nekem mégis nagyon fontos. Tavasszal vettem – a sétálóutcán egy kis üzletben. Nem volt olcsó, és még csak márkás se, de nekem megtetszett. Az első ösztöndíjamból fizettem ki, és, ugyan nem túl gyakran volt rajtam, a kedvenc cipőim egyike lett.

Narancs – fekete, egyszerű sportcipő. Semmi extra. Csak sok-sok emlék. Percek, gondolatok, érzések, melyek mindig előtörtek, ha felhúztam. Aerobik óra, elejtett fagylalt, csókok, akkor még igazinak hittekkel, esti séták az Érsek-kertben, aranyhalak a tóban, hosszú, ötórás buszutak.

Kilenc évet húztunk le együtt – én, a cipő, és az emlékek. Már nem volt szép, nem volt hibátlan és makulátlan tiszta. Már csak itthon hordtam, és már csak az emlékek miatt. Mindig mosolyogtam, ha rajtam volt. Mert mindig eszembe juttatott valamit a múltból. Nagyon szerettem. A cipő fakult, de az emlékek annyira elevenek voltak vele. De most vége. Tönkrement. Világvége felemésztette.  Már biztos az emlékek is fakulni fognak. Halványulnak, elfoszlanak, elvesznek a millió másik között. A cipő is emlék lett. Sok-sok emléké.