Ma már nem divat játszani, ugye? (Terveztem tíz-, húsz-, harmincezernél, aztán mindig elmaradt. Már nem tervezem. Szám szerint nem.) És írni is egyre kevésbé divat. Akkor sem, ha soha nem is azért űztem ezt, mert az volt. Divat. 

A hatalmas magányom kellős közepén kezdtem szavakba önteni a gondolataimat - tettem mindezt névtelenül, arctalanul, sokszor saját véleményem közkinccsé tevése nélkül. (Nem, még mindig nem szeretek konfrontálódni. Ugyan minek?! Hogy bosszankodjak, hogy valaki nem ért... hogy máshogy gondol... hogy ezt nem tudja szépen megfogalmazni... óóóó, hát az életben vannak sokkal fontosabb dolgok is, mint ezen idegeskedni..)

Aprócska életem hatalmas  csodája lett, mikor rám találtak - és azóta is számtalanszor visszatértek a makói lányok (hálás köszönet nekik a támogatásért, a jószóért, a szeretetért. A barátságért, így, ismeretlenül is.) Azután sokan jöttek - a rendszeres olvasóim száma máig nem tükrözi a látogatottságot, de én nem bánom. Tiszteletben tartom az ő névtelenségüket is. Hogy biztonságérzetet ad,  vagy jobban esik csak kukucskálni máshol, azt nem tudom. Mindenesetre velük is teljes az élet, köszönöm minden egyes oldalletöltésüket.

Tulajdonképpen újságíróként egyetlen hatalmas vágyat dédelgettem anno: hogy egyszer majd miattam vegyék meg a sajtót, nézzék a tévét vagy hallgassák a rádiót. Én ezt kaptam a blogtól - napi többszáz vadidegen ember kíváncsi világvégi életem rebbenéseire, és ez hatalmas dolog. Számomra mindenképpen.

És tudjátok mit?! Tavasszal álmaim állását ajánlották fel.... és én nemet mondtam... nem, nem akarok újságíró lenni... A kíváncsiság, a tudásszomj, a mondhatnék nem csak azért van bennem, hogy eladjam.. Nem. Már egészen más távlatok járnak felénk....