Meg kell hogy mondjam, egy hatalmas gödör mélyén érzem most magam. Három és fél éve nem volt ekkora csend idehaza, mint az elmúlt két napban. Pang a ház. Apával kerülgetjük egymást, néha összefutunk útközben, hallgatjuk a nagy semmit. A kutyák mélabúsak – rettentően unják magukat, Rozim folyamatosan magyarázza, hogy ma még senki nem vitt neki répát, Hujci meg csak alszik a létra felső fokán, nincs, aki piszkálja...

Másfelől pedig dagad a mellem a büszkeségtől – mert (a reggeli nyafogásokat leszámítva) olyan ügyes óvodás lett az én apró – fél karomon elférő kislányomból, hogy csak na. Tetszik neki a sok gyerek, Viki, akivel (neméletreszóló) barátságot kötöttek, a szervezettség, a kötelező feladatok, az együtt kézmosás, a naposi munka, a...... És – ugyan korábban baromira elleneztem volna a dolgot – de most nagyon örülök, hogy kicsit még puncsosok is vagyunk, mert, bár Málnit nem lehet nem szeretni, mégiscsak jó a tudat, hogy óvónéni nem fogja nyakon csapni, még ha rosszat csinál sem, mert az én lányom (vannak, akik nem lehetnek ebben ennyire biztosak sajnos), mert a dajka néni vizet fog reggelinél csempészni a bögréjébe, pedig mindenkinek kötelező meginni a teát (amit persze az én lányom soha nem fog), mert a dadusnak mindig lesz egy jó szava hozzá, még, ha el is kámpicsorodna a nagy végtelenben. És fontos apróságok ezek egy anya számára, mikor a szíve éppen darabokra törik, mert a lánya lecserélte egy csapat nagyhangúra.

Egyébként pedig még egy fél óra és jön is haza. És a délutánok úgy pörögnek, mint még soha, mert annyira vágyunk egész délelőtt egymás társaságára, hogy le sem lehet minket vakarni a másikról. És ezer dolgot akar mesélni, és mosolyogva jön, és jól érezte magát, és mindenben segít, és ölel, és puszil, és olyan jó. Akkor is, ha ez a röpke négy óra itthon nagyjából semmire nem elég (de legalább a munkámmal haladtam), akkor is, ha este holt fáradtan esek ágyba, de hajnalban már kukorékolok, mert előre aggódok, hogy el ne vesszen, nehogy ráboruljon a homok, leessen a mászókáról, vagy ne legyen hajlandó reggelizni. Jaj, ez az anyai lélek. Már örök életemre aggódhatok....