...

Emlékszem, néha a fél életemet adtam volna, hogy egyetlen falat ételt beleimádkozhassak. Győzködtem, könyörögtem, kértem, esedeztem, ha tudtam, a szájába csempésztem. Rettentően sokat szenvedtünk az étkezésekkel, és hatalmas kő esett le a szívemről, mikor túlléptünk ezen a korszakon is. Hogy végre jóízűen falatozik – az sem izgat, ha magában a szalonnát... Hogy érdekli minden íz, illat. Hogy nyersen a friss zöldséget, gyümölcsöt.... És bármit. És eleget. És kérés nélkül.

És most megint ugyanúgy összeszorul a gyomrom, ahogy végignézek rajta. Hallgatom a szuszogását, nézem a bágyadt arcát, a csillogó szemeit. Mérem a lázát, törlöm az orrát, kenegetem a hátát a légzéskönnyítővel. Próbálok legalább folyadékot tukmálni bele, és igen: a fél életemet adnám már egyetlen falatért is....