2012. július 16., hétfő

bosszankodós - nemértős

                 Meglátásom szerint, ha visszatérő vásárlókat szeretnénk a magunkénak tudni, akkor azért tennünk is kell. Mondjuk egy picivel többet/jobbat nyújtani mint mások. Teszem azt, nem csak beszélni a szőlőolajról, hanem tényleg bele is tenni a szappanba (csak, hogy testhezállót mondjak), de beszélhetnénk a gyors kiszolgálásról, az ajándék termékmintáról, a tényleg finom érett és nem csak annak mondott dinnyéről, a savóját nem még a hűtőmben kiengedő házisajtról, vagy a nem porcos kolbászról. Ezek olyan érvek, amelyek miatt én bizony akkor is ugyanoda megyek vissza vásárolni, ha esetleg az árak időközben egy picit feljebb mentek.

És ugyan lehet, hogy eszem ágában sincs még egyszer megfordulni ugyanannál a pultnál, ahol mondjuk ezeket nem tapasztalom, de úgy gondolom, amit kifizettem, az jár. Lehet, hogy semmi plusz nem társul mellé, de akkor is jogot formálnék arra, aminek az ellenértékét én papírral vagy apróval, de kiegyenlítettem.

Nem vagyok kukacoskodó. Tényleg. 
Ha látom a boltban, hogy belemérik a csomagolópapírt a sonkába, nem szólok. Nem látnak többet, az biztos, de nem reklamálok.

Ha belepakolják a felvágott darabokra hullott majd kétcenti vastag végét, is inkább magamba folytom a dühömet, de nem fogok nekiállni balhézni a bolt közepén. Megtanultam: csak olyanból választok, amiből biztosan van bőven. Ergo nem nekem fog jutni a vége.

Méhviaszt rendeltem. Tízdekás csomagokból jópárat. Nem volt olcsó – mondjuk drága sem. De pontosan kiszámoltam, hány zacskóra lesz szükségem – igen, aki kozmetikumokat készat, tudja: itt minden gramm számít. Teszem azt, egy doboz testvajba tizenegy grammnyi kell – így nekem cseppet sem mindegy, hogy benne lesz annyi, amennyit ígértek a csomagoláson, vagy vennem kell még egy zacskóval, mert át óhajtanak vágni. Őszintén?! Egyikben sem volt meg a száz gramm.

De beszélhetnék a fél kilóscsicseriborsóról, amit végre valahára kaptam a piacon,  és persze négyszázötven gramm volt. Öt deka. Tudom, nem sok. Ráadásul (ne kövezzetek meg), de a felesleget úgyis a tyúkoknak fogom odaadni.

Alapból nem méregetném. Tényleg. 
Csak már annyira unom, hogy mindenhol át akarnak ejteni. Meg kihasználni a kisebbet. Meg nem elég, hogy minden drágább, de még a minősége is rosszabb..... Apám! Milyen világban élünk... vagy csak én vagyok rossz helyen?!

5 megjegyzés:

  1. Egyre több helyen hasonló a tapasztalat, ami engem is elszomorít, mert amikor mindenki sír, hogy a kisüzletek, termelők tönkremennek, akkor én igyekszem náluk is vásárolni, - tudatosan, a magasabb áraik ellenére is. Aztán van, hogy ez a vége. Nem tudom, miért és hogyan lehet öröm valakinek, hogy átvágta a másikat egy kicsivel. Biztosan a sok kicsi sokra megy a mottó...

    VálaszTörlés
  2. És az olyan elszomorító, amikor rájössz.

    VálaszTörlés
  3. a legjobban az bosszant, hogy magának sem csinál akkora hasznot vele - ráadásul,ha még azt is beleszámolom, hogy egy visszatérő vásárlóval kevesebb.... de ezek szerint csak megéri nekik...

    VálaszTörlés
  4. Nem biztos ám, hogy átakarnak verni. Sok mérleg amiket mostanság árulnak szerintem nem pontos.
    A mi személymérlegükkel nem egy helyen méretkezünk a férjemmel mivel bizonyos két ponton a lakáson belül egy,két kilót is csal:)))

    VálaszTörlés
  5. Jutka, én mindig oda állnék,ahol a kevesebbet mutatja :)

    VálaszTörlés