sussz-passz.

       Icereficere, izgőmozgó, egyhelybenmegülninemtudó nő vagyok. Folyamatosan harcban állok (ha nincs más, akkor saját magammal), állandó közléskényszerem van, meg mehetnékem, csinálhatnékom, alkothatnékom meg hasonlók. Szeretem, hogy pozitívan állok mindig a dolgokhoz (komolyan: én egy durrdefektnek is látom az értelmét), hogy inkább vagyok megoldáskereső mint siránkozó, és, ha már választani kell, hátlegyen hűbelebalázs – mintsem hogy elaprózzuk.

Ez van. Szeretek vidám lenni, mosolygós, energiával teli. Igyekszem ezt közvetíteni felétek is, de van, hogy nem megy. Panaszkodni nem szeretnék (Isten mentsen, hogy még a végén hisztis P-nek nézzetek), ilyenkor aztán eltűnök. Hosszabb – rövidebb időre. Mostanában egyre gyakrabban.

Az alap problémám ezekben a nemjövökkimagammal-helyzetekben mindig ugyanaz: úgy érzem, Világvége, a jelenlegi munkám, a gyermeknevelés, a háztartás már nem nyújt elég kihívást nekem. És ilyenkor szokta mondani a férfi, hogy 'ááá, Ancsi... ma ne főzzél! Pihenj inkább egy kicsit. Nézzél tévét. Olvassál. Kötögessél.' Engem meg kiver a víz, hogy, ha már főznöm sem lehet, akkor ugyan mi a csodával fogom én elütni ezt a napot...

Szóval, csak jelezném: változások jönnek. Számomra mindenképpen. Nektek meg igyekszem visszavarázsolni azt a mosolygós bűbájt, mert a zsörtögősdit én sem szeretem.