Papír szerint is nyár van. Mármint iskolai papír szerint. Tudom én, hogy már bőven június közepét írjuk – mégis: életem jelentős részét iskolában töltöttem (így vagy úgy), nekem márpedig a nyár a kicsengetéssel kezdődik. Az utolsóval.
Elég szép arány szerintem hogy írd és mondd huszonnyolc életévemből tizennyolcat a padok között húztam le. Megfordultam többféle iskolában (és sokféle padok között – határozott voksom lenne a szerintem legjobb mellett), volt, hogy tanultam, volt, hogy tanítottam. És hogy miért is csináltam, az még számomra is rejtély. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy határozott meggyőződésem: nem sokra mentem vele. Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, minden percét élveztem, vagy, hogy soha nem bántam meg a pályaválasztást, esetleg, hogy nem volt olyan nap, mikor a.) jól beolvastam volna valamelyik idiótának, aki azt hitte magáról, hogy ő a főnök, pedig a nagy bordó széknek a közelében sem volt soha, b.) megmondtam volna egyes diákjaimnak, hogy nem vagy normális szentem. Meg, hogy őszintén sajnálom anyukádat. Meg hasonlók.
Afféle függőségi helyzet ez nálam: hogy a nemszeretem ellenére olyannyira megszoktam, hogy a mai napig sokszor visszavágyom a hűs falak, a gyerekzsivaj, a 'csók tancsinéni' közé. Pedig megélni fizetésből lehet, nem a szülőktől kapott elismerésből (meg az unszimpatikus kollégák szájhúzogatásából).
És, ha még egyszer választhatnék?! Ma már tudom, hogyan csinálnám másképp... Nem a tanítósdit... Nem... Odáig el sem jutnék..
Időben kiszálltál...
VálaszTörlésRemélem 2 év múlva már én is "csak" az unokáimat fogom tanítani! :)
VálaszTörlésRemélem azért boldog vagy! És tényleg: éljen a nyári szünet!
Törlés