Világvégén egyhangú volt az élet, amíg ide nem költöztek. Aprócska magként tengettem napjaim a szembeszomszédjukban. Egy idős bácsi kertjében laktam, akit egyfelől nagyon sajnáltam, mert régóta beteg volt, és magára maradt a bajban, másfelől pedig minden reggel fél ötkor kezdte az ordítást, holott tudta, hogy szemben pöttöm gyermek lakik. Velünk se foglalkozott soha, csak tettük a dolgunk: nyíltunk minden tavasszal.
A bácsit senki nem szerette, megjegyzem, nem egyszerű természete volt. Egyetlen bajtársa Cigány, a többszörösen keverék padlócirkáló, de ő is naponta meglépett tőle. Aztán este mindig hazajött, pedig minden egyes alkalommal megfenyegette a gazdánk, hogy 'Cigány, ma nem kapsz vacsorát!' Egy nap elvitte a mentő, és többet nem láttuk. A temetésére sem jöttek haza a gyerekei, mása meg nem volt. Cigányt még egy darabig etették az új lakók esténként, aztán eltűnt ő is. Ki tudja, hova...
Beköszöntött hozzánk a nyugalom. Olyan csend volt reggelente, mint egy jobb szanatóriumban. Unatkoztunk. Senki nem lelte örömét bennünk.
Szemben babakacajtól zengett az udvar, cicák süttették a hasukat a tetőn, a vadgalambokat is rendre etetgették, a kutyákat pedig kiabálás helyett simogatták. Úgy döntöttem, inkább hozzájuk költözöm. Nem mertem csak úgy betolakodni: a málnabokrok közepébe röppentem, csendben cseperedtem, következő tavasszal már őket leptem meg virágjaimmal. Szeretnek azóta is. A kislány minden nap meglocsol a kiskannával, lefotózza virágfürtjeimet, megsimogat. Az anyukája pedig gyakran mesél az idős beteg bácsiról, és elmondja, mennyire örül nekem. Én pedig nekik nyílok... még nagyon sokáig.
Most megint sajnálom, hogy nem vagyok a szomszédod. Talán hozzám is átjönne kicsit!
VálaszTörlésSzomorú, szép történet!
VálaszTörlésMinden jó, ha a vége jó. Szép virágod van.