Ennyi év után bevallhatom: szándékosan írtam úgy meg a felvételit Szegeden, hogy ne sikerüljön. Megnéztem. Körbejártam. Beleszimatoltam a belső életébe, és tudtam: az a hely nem nekem való. Annyira idegen volt, én meg annyira feszült benne. Nem illettem oda. Akkor sem, ha a szüleim mindenáron akarták volna. Akkor sem, ha magamnak jó sok utazással töltött időt spórolhattam volna vele. Lázadás helyett ez volt az egyszerűbb megoldás. Egy aprócska csalás.
Piti volt pedig. Ültem a feladatsor felett, és fogalmam sem volt, hogy fogok annyi sületlenséget összehordani, hogy kicsapjanak... Igyekeztem rosszul, vagy egyáltalán nem válaszolni. Gyanítom, nem sokan folyamodtak ehhez a taktikához... Mindenesetre a sosem tanult kommunikációból rögtön zöldlámpát kaptam, rejtélyes módon magyarból nem. Nagy volt ám a csodálkozás odahaza... Egy dolgot sajnáltam. Egy lányt. A felvételin találkoztunk. Vagyis csak láttam. Ő családdal, én családdal. Csak a táskája... Az fogott meg. Egy nagy nicis keresztpántos táska csüngött a hátán – oldalán. Tudtam, vele jó lenne egy helyre járni.
A számomra mai napig fura Szeged mellett Eger szerelem volt első látásra. És másodikra. Meg harmadikra is.
Negyedikre meg biztosra vettem, hogy csodák pedig vannak. Egy csoportba kerültem Anikóval. És nagy barátok lettünk. És igen.... Ő volt a táskás lány.
Csoda, az jó!
VálaszTörlés