már három

             Világ életemben a tökéletes társat kerestem. A zöldet a piroshoz, a kiegyensúlyozottat a szeleburdihoz, a nyugodtat az izgágához. A másik felemet, a darabot az egészhez. És Ő is ugyanezt kereste. És mindketten megtaláltuk. A fene se gondolta volna korábban, hogy egy nő lesz a mi közös nagy szerelmünk tárgya.

Május elején már tudtam: nem egyedül járok dolgozni. Nem kettesben reggelizünk, és az ágyba is hármasban bújunk este. Abban is biztos voltam – jobban mint bármikor bármiben – hogy ennél jobb nem is történhetett volna velünk. És persze azt is kétséget kizáróan állíthatom, hogy élveztem minden egyes percét: a mégcsakgondolatot, az első szívdobbanások, aztán a rúgások megérzését. Izgatottan vártam az ultrahangokat, és szívem szerint mondtam volna a doktor bácsinak, hogy nyomjon egy újabb adag trutymót a hasamra, és nézegessük még egy picit azt a gyermeket.

Kilenc napot váratott magára. Kilenc rettentő hosszú napot. (hiába, sak jó volt odabent) Február harmadikán, hajnal háromnegyed hatkor azonban végre a kezembe kaphattam azt az aprócska csodát, amit hónapok óta dédelgettem a szívem alatt. Piciny volt, (csak négyszemközt jegyzem meg: baromi szutykos), és abszolút tökéletes.

Most meg.... Igazi nő. Tetőtől – talpig csaj. És a mai napig ugyanúgy imádjuk (ha nem még jobban), mint akkor, az első percekben. És engedtessék meg nekem, hogy mielőtt még távollétem egyéb okait ecsetelném, kicsit ugyan megkésve, de itt is felköszöntsem az én (már kevésbé) aprócska tündéri lányomat: nagyon – nagyon boldog harmadik szülinapot kívánok neked!