2012. február 17., péntek

ez egy ilyen este...

          Magamra maradtam. Ő még valahol útközben. Hazafele Pestről. Nem tudom, mikor jön – odafele is nem egy balesetet kifogtak. Én meg szorgosan várom – egyre gyakoribb ásítások közepette. Lányka követelte a tejét, majd, hogy kapcsoljam le a villanyt. Már alszik – hiába, nem bírja a koránkelést... :)

Régen volt már ilyen. Hogy ennyire egyedül legyek. Figyelek minden neszt, zörejt, várom, hogy csörrenjen a telefon. Pedig oly sokszor szeretném, ha végre nyugalom lenne. Ha csak egy kicsit ellennének nélkülem, és figyelhetnék magamra. Csak magamra. Most meg – alig várom, hogy valaki hozzám szóljon. Pedig nem panaszkodhatok: még a távirányítót is gond nélkül megszereztem – nem mintha nagyon sokra mennék vele...

Annak idején sokszor dolgozott késő éjszakáig. Én mindig meleg vacsorával vártam. Ha esett, ha fújt. Ha tízkor jött, vagy, ha éjfélkor. És mindig elegáns volt. Minden reggel megborotválkozott, ellenőrizte, hogy hibátlanra vasaltam-e az ingét. Magára öltött valami illatot, felvette a
'komolypofát' és ment dolgozni. És úgy sietett mindig haza. Hozzám. És olyan jó volt várni. Égni a vágyban, hogy csörrenjen már, hogy halljam a leálló motor zaját, hogy számoljam a csosszanásokat a lépcsőfokokon. Hogy kattanjon a kulcs a zárban, hogy puszit nyomjon, és mosolyogva hátradőljön a fotelben. Mondtam már, hogy nagyon szeretem?!

4 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

      Törlés